Néhány ősz hajszállal több lett, Szivics karaktere azonban nem változott: győzni szeretne (Fotó: Török Attila)

 

 

Ismerős arcok
Tomiszlav Szivics ha már Pakson járt, rögtönzött stábértekezletet tartott. A jelenlévő szakemberek között egy új arcot fedeztünk fel, bár őt sem kellett bemutatni senkinek: pályaedzőként Szabó István csatlakozik a stábhoz, aki a 2012–2013-as idényben is segítette a szerb tréner munkáját. Miután az első közös képek is elkészültek, azt is megtudtuk, hogy a klub vezetői miért szavaztak másodszor is bizalmat Tomiszlav Szivicsnek. „Mindenképpen olyan edzőben gondolkodtunk, aki már dolgozott a csapatunknál – mondta Haraszti Zsolt ügyvezető. – Mivel nagyon rövid nyári felkészülési időszak elé nézünk, úgy ítéltük meg, az a legjobb megoldás, ha olyan edzővel kötünk megállapodást, aki ismeri klubunkat. Ebből adódóan Tomiszlav Szivics mellett tettük le a voksunkat, reméljük, döntésünk helyesnek bizonyul majd.”

– Gondolta volna, hogy lesz visszaút?
– Hová is? – kérdezett vissza Tomiszlav Szivics, aki percekkel azután, hogy egy évre elkötelezte magát a Paksi FC-hez, már a Nemzeti Sportnak nyilatkozott.

– A magyar futballba, azon belül is Paksra.
– Ha biztos nem is lehettem benne, reméltem, hogy valahol még hisznek bennem. És tessék, most itt vagyok. Nem tudom, a bajnoki cím megszerzése elég lesz-e ahhoz, hogy viszonozzam Haraszti Zsolt bizalmát…

– Ezek szerint meglepte a paksiak megkeresése?
– Nem lepett meg, de jólesett. Amikor a minap csörgött a telefonom, és láttam, hogy Zsolt hív, már sejtettem, miért. Három és fél perc alatt megbeszéltük a lényeges dolgokat.

– Két évvel ezelőtt távozott Mezőkövesdről, azóta nem ült kispadon. Ez nem aggasztja?
– Kellett egy kis pihenő. Na, jó, ennyi nem kellett volna… Az élet azonban így hozta, nem tudok mit tenni. A lényeg, hogy ez a fejezet lezárult.

– Sokat változott ebben a két évben?
– Jobb ember lettem. Kaptam egy nagy leckét a sorstól, igyekeztem tanulni belőle. Mára letisztult előttem a világ, rájöttem, mi a fontos, mi nem. Amikor először dolgoztam Magyarországon, őrült bizonyítása vágy volt bennem. Mindenkinek meg akartam mutatni, hogy előttem nincs akadály! Ez egyfelől odavezetett, hogy szép eredményeket értem el, másfelől nem mindig viselkedtem úgy, ahogy illett volna. De tudjuk, hogy van ez, ha valaki nagyon ki van éhezve a sikerre, olykor tesz olyasmit is, amit nem kellene. Ha ezt veszem alapul, szükségem volt a hosszú szünetre, legalább rádöbbentem, mennyire fontos számomra a labdarúgás.

– Vagyis készüljünk fel a csendes és visszafogott Tomiszlav Szivicsre?
– A csendesre azért nem vennék mérget… Ugyanakkor ismételhetem magam: letisztultam. Ráadásul igencsak elszánt vagyok. Valójában az értheti meg igazán, mi zajlik most bennem, aki évtizedeket töltött a futballban, majd két évig „száműzöttként” élt. Iszonyúan zavart a tétlenség, úgy éreztem magam, mintha nem is edző lennék.

– Hanem?
– Újságíró… Bocsánat, csak vicceltem. Szóval, nehéz volt ez a két esztendő.

– Nézhetjük úgy is, hogy egy utolsó esélyt kapott a paksiaktól?
– Aki akarja, nézheti így, én másként látom. Nem hiszem, hogy ötvenkét évesen azon kellene morfondíroznom, ha itt nem tudom megvalósítani az elképzeléseimet, akkor nekem lefőtt a kávé. Mindazonáltal tényleg hálás vagyok Haraszti Zsoltnak, hogy megint rám gondolt. Hat éve, hogy elmentem Paksról, de boldogan térek vissza. Sokakat ismerek, sokakkal jó viszonyban vagyok, mondhatom, hogy barátok közé jöttem. Örülök annak, hogy a légkör nem változott, mint ahogyan annak is, hogy a háttér ellenben igen. A körülmények sokkal jobbak, mint az „én időmben” voltak, minden téren előrelépett a klub. Van egy stratégia, van egy klubpolitika, van mire építeni.

– Az elmúlt napokban jutott ideje arra, hogy feltérképezze a csapatot?
– Az utóbbi öt-hat meccsét megnéztem. Az NB I-et egyébként is folyamatosan nyomon követtem, nem egy mérkőzést a helyszínen tekintettem meg. Az imént említettem, hogy sokakat ismerek, ebbe a körbe néhány játékos is beletartozik: a keretben akadnak olyanok, akikkel már dolgoztam együtt.

– Elkél az erősítés?
– Erre a felkészülés első szakasza után adhatok hiteles választ. Június huszonnegyedikén nekiveselkedünk a munkának, meglátjuk, ki mit tud. A bizonyítási esélyt mindenki megkapja, ezt ígérhetem. Remélem, rövid időn belül arra is fény derül, hogy a súlyos sérülés után lábadozó Kulcsár Dávid, ifjabb Haraszti Zsolt és Simon Ádám mikor lesz újra bevethető. A legnagyobb erősítés az lenne, ha mind a hármukra számíthatnék.

– Hallani arról is, hogy nem csupán ön, Böde Dániel is visszatérhet Paksra. Mit szólna hozzá?
– Ha Dani minket választana, az nem a hab lenne a tortán, hanem az eper a habon.

– Az alapozás kezdetéig hátralevő hetek még a pihenésről szólnak?
– Nálam már nem. Ha az elmúlt két évben nem pihentem ki magam, már soha nem is tudom. Alig várom, hogy megtartsam az első edzést! Elárulom, ha rajtam múlna, egy héttel hamarabb elkezdenénk a munkát, de amikor elkészült a nyári program, még nem én voltam az edző. Sebaj, majd menet közben bepótoljuk…

– Miért csak egy évre szóló szerződést kötöttek?
– Szerintem ez így korrekt. Van egy idényem arra, hogy letegyek valamit az asztalra, ha sikerül, tárgyalhatunk a folytatásról. Olyan focit kell játszanunk, hogy a nézők felállva tapsoljanak a meccs végén. Az első időszakomban volt egy-két emlékezetes mérkőzésünk, az Újpest elleni hat-nullát, vagy a Győr elleni négy-hármat amíg élek, nem feledem. Ha viszont jövő ilyenkor nem beszélhetünk fejlődésről, ha addigra kiderül, hogy mégsem vagyunk egymáshoz valók, akkor elválunk szépen, csendben.

– A nemrég véget ért bajnokságban csak az utolsó előtti fordulóban vált biztossá, hogy augusztusban a tizennegyedik élvonalbeli idényének is nekivághat a Paks. A következőben is a bentmaradás a cél?
– Nálam ez sosem volt cél.