Ötvenéves huszárcsíny – N. Pál József publicisztikája

Sorsom úgy hozta, hogy élvonalbeli bajnokit összehasonlíthatatlanul kevesebbet láttam élőben, mint televízión, ám ezek közül akad egy, amelynek emlékezetességével semelyik másik nem képes versenyezni bennem. Sőt, ez a meccs az országos futballemlékezetnek is a részévé lett valamennyire, bár – törvényszerűen – egyre kevesebb a szemtanú. Ma ötven éve játszották a találkozót Zalaegerszegen, midőn az újonc – 1972 nyarán a város históriájában először az NB I-be jutó –, akkor még zöld-fehérben pályára lépő ZTE fogadta a híres, átmenetileg a tabella élén álló Budapesti Honvédot '72. november 18-án, szombaton. Ráadásul (ilyen sem volt addig!) a meccset a tv is adta, így lehetett tágabb élménnyé a mi diadalunk.

Milyen volt a zalai futball-láz 1972–73-ban, próbáltam róla írni már (A legenda oda? Nemzeti Sport, 2018. november 23.), most csak annyit mondanék, hogy az újonclét mámora, a hazai eredmények (a sorozatban négyszer bajnok Újpesti Dózsát is 1–0-ra vertük meg néhány hete), a válogatottakkal (Kelemen, Szűcs, Kocsis, Pusztai, Kozma) fölálló ellenfél, a 4–1-es győzelem s a rendhagyó körülmények mind-mind összejöttek, hogy valóságos legenda szülessen akkor.

A hirtelen, hónapok alatt fölhúzott, erősen „szocreálos” betonkolosszusban húszezer néző szorongott rendszerint, így volt ezen a napon is, a kezdő sípszó idején még biztosan. Elsős voltam a város gépipari szakközépiskolájában, volt még tanítás szombaton, s az utolsó órát követően rohantunk, hogy a salakos edzőpályán a „tarcsit” is megnézzük. Borús idő volt, a szél is fújt némileg, s a „nagymeccs” kezdetekor a lelátókon már egy gombostűt sem lehetett volna le­ejteni. Zengett a „Hajrá, Zete!” (Isten bizony, szinte az egész stadion volt maga a B-közép, s majd' mindenki kiabált), de ami jött, arra egyáltalán nem gondoltunk alighanem.

A kezdés előtt esni kezdett az eső, a szél is erőre kapott, ernyők erdeje nyílt, s hamarosan ítéletidő kerekedett. Egy akkor „egyenruhának” számító orkándzsekiben voltam kapucnival, de hamarosan szinte vízszintesen vágta a vizet a mind viharosabb szél, ami engem szemüveges gyerekként különösen kellemetlenül ért. A játékosok a tócsáktól tarkított gyepen korcsolyáztak rendesen, a mindig lelkes Szűcs Lajosra emlékszem, ahogy nagy rössel futva esett-kelt minduntalan. A honvédos Tajti öngólját (1–0-ra vezettünk a 36. percben) nagy mámor fogadta persze, ám nézői helyzetünk tarthatatlan lett ezután. Valóságos vihar tombolt már, sokan (az ernyő nélküliek?) fogták menekülőre a dolgot kényszerűen, én is futottam falumbéli osztálytársammal, Udvardi Bandival, s a stadion melletti hosszú futófolyosóba rohantunk, amely tele volt emberekkel akkorra már. A félidő lefújása előtt született második Zete-gólt – az exhonvédos Tóth Gyula rúgta éppen – nem láttuk, csak „hallottuk” tehát, hisz az „ernyős maradék” üvöltve fogadta, s mi is lelkendeztünk a folyosó oltalma alatt.

A második játékrész tizedik perce táján merészkedtünk a katlanba vissza (az egykori hír szerint a húszezres sereg nyolcezernyire fogyott közben), mert az esőbe egyre több hó keveredett, a szél meg alábbhagyott. A meccs végére már csak hó esett, befödve a gyepet, amit a csúszkáló játékosok összevissza karistoltak persze. Én is átáztam alaposan, de nem érdekelt, ugráltam, kiabáltam, hogy ne fázzak, no meg azért is, mert a nagy csoda ezután következett. Vezettünk 2–1-re, Kozma második félidő eleji szépítő gólját nem láttam (nem is bántam) tehát, s jött a 74. perc. Dudás, a Honvéd középhátvédje hazaadni próbált, ám a labda egy tócsában elakadt. Bita, a jól cselező balszélső (zalai Garrinchának is hívták mifelénk) kapcsolt legelébb, lecsapott reá, s a kifutás közben fenékre ülő Bicskei mellett elhúzva a hálóba lőtte. Leírhatatlan lett a mámor, éreztük, megvan a meccs!

Ezt érezhette Kocsis Lajos, az ellenfél zseniális képességű, de most csupán tébláboló középpályása is valószínűleg – csak „negatívban” persze. (Azaz – honvédos szemszögből nézve – elment a meccs!) Máig örvendek, hogy egy ekkor megtörtént, a magyar futballsorsot szimbolikusan kifejező, az uralkodni kezdő tendenciákat is híven érzékeltető pillanatnak – egyben anekdotaszerű villanásnak – a közvetlen szem- és fültanúja lehettem. A Honvéd kispadjának bal oldali széle mögött támaszkodtam a kerítésre, a történéstől néhány méterre tehát, s láttam, hallottam is a következő jelenetet, párbeszédet (nem állítom persze, hogy szó szerint való pontossággal emlékszem reá).

Szóval: Kocsis a harmadik kapott gól után egy-két perccel az oldalvonalhoz sétált, s – a pálya legszélén állva – az edzőjéhez fordult. „Dodó bácsi! Mi van? Cseréljen le!” Esküszöm, így hangzott körülbelül. „Mi a baj, Kicsi?” – kérdezte Mészáros József. S erre Kocsis tömören, de őszintén válaszolt alighanem. „Fázom!” Akad, aki úgy meséli, hogy a kis karmester így szólt pontosan: „Fázik a jattosom” – szóval a kezem, amivel „jattot” (parolát) szoktam adni. Elismerem: így derűsebb a história, de a lényeg, hogy Kocsist a tréner szó nélkül lecserélte. Hiszem, ez is egy apró magyar – Marseille utáni – futballtörténelem!

Negyedik gólunk a lefújás előtt egy-két perccel esett. Kocsis Tamás bal oldali szögletét Tóth József Bicskeit megelőzve a rövid sarokba fejelte. Csuromvizesen mentünk a buszállomásra, hogy a hét kilométernyire lévő falunkba hazatérjünk, az élményért hálás szívvel, boldogan.

A bajnokságban újoncként lett a ZTE hatodik, zsúfolt hazai lelátók előtt játszva többnyire, s az Újpesti Dózsa meg a Budapesti Honvéd után még a Ferencvárost is megvertük '73. május 6-án. Csak a Vasassal nem bírtunk az akkori „négy nagy” budapesti csapat közül, az angyalföldiek nagy bánatunkra 2–1-re győztek Zalaegerszegen.

Jól tudom, e zalai diadalnak nem annyira futballszakmai, mint amennyire szurkolói, emlékezettörténeti értéke van inkább ma már, de labdarúgásunk méretes zökkenőjének idejéről – a nemzetközi élvonalból való alászállás első egyértelmű esztendeiről – mégis érzékeltethet valami fontosat. Egy összetett kort idéz a fél évszázados emlék, midőn a hajdani nagyság pozícióját elvesztettük már, de annak emlékét nem, ezért a visszaszerzés hite és reménye lélegzett bennünk valamennyire, s itt-ott, hosszabb-rövidebb ideig e játék társadalmi megbecsültsége, közösségmegtartó ereje, hatása is – szélesebb bázison – élt még elevenen.

Mert ha nem is oly hevesen, mint akár három-négy évvel azelőtt, fontos volt a foci nekünk, folyvást játszottuk, beszéltünk, olvastunk is róla rendületlenül, s őriztük, vigyáztuk a vele kapcsolatos álmainkat, fantáziálásainkat is. Zalaegerszegen és környékén abban az egy-két esztendőben biztosan. Aligha volt véletlen, hogy az első, '49 után vidéken játszott válogatott mérkőzést az MLSZ épp a zalai megyeszékhelyre hozta '74. március 31-én. Nyertünk 3–1-re Bulgária ellenében, zengett a stadion, örültünk, hálásak voltunk a győzelemért, noha a néhány hónap múlva kezdődő NSZK-beli tornáról megint lemaradtunk, sorrendben a második világbajnokságról is tehát. Apróbb, gyérebb mámorok jutottak nekünk már általában, de a kudarcok az egykor volt élményt nem födhették el, sőt, fényezhették inkább valamennyire.

Így lett Zalaegerszegen is, igaz, a Honvéddal szembeni folytatást mi, idevalósiak kevesebbet emlegetjük. Ama '72 őszi diadal „visszavágóján”, '73. március 4-én például hatot kaptunk Kispesten nulla ellenében, s nagyot „szívtunk” a következő bajnokság első hazai meccsén is, midőn 0–4 lett a vége '73. augusztus 25-én, immár fényes napsütésben. Az alig esztendeje unottan „lekéredzkedő” Kocsis Lajos ezúttal csillogott-villogott (tényleg tátottam a szám, hogy mit művel a pályán), a korábban összevissza csúszkáló Szűcs meg az ökleit rázva ordított csapata negyedik gólja után: „Ez az gyerekek, amennyit csak bírtok!”

Úgy lehet, ezzel az esős-havas nagy huszárcsínnyel sikerült a Honvédot alaposan fölmérgesíteni, aminek meg is lett a böjtje, ám e félszázados helyi örömre hadd gondoljak most jó szívvel én, hisz e játéknak az emlékezés keserve és derűje egyként a lényege!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!