Népsport: útban a 100%-os arany felé ötöt rúgott Újpesten a Fradi

Öt forduló volt hátra az 1931–1932-es évadból, amikor a tabella élén 17 meccs után 17 győzelemmel álló Ferencváros a közvetlenül mögötte, igaz, ötpontos hátrányban a második helyén álló Újpest otthonában játszott. A bajnoki cím karnyújtásnyira volt, de a makulátlan mérleg lehetősége legalább annyira lázban tartotta az Üllői úti híveket.

„Nem csoda, ha az egész ferencvárosi tábor arról ábrándozik, azért szorong minden mérkőzés előtt, hogy a csapat megőrizze ezt a tulajdonságát s pontveszteség nélkül nyerje meg a bajnokságot – írta a Nemzeti Sport. – Még kevésbé lehet csodálni, hogy a Ferencváros minden ellenfele azzal a titkos óhajjal lép a pályára, hogy ő lesz az a boldog együttes, amely megtöri a Fradi sikersorozatát. Az ellenfelek közül azonban nem mindegyiket lehet képesnek tartani erre a feladatra. Könnyen előfordulhat, hogy éppen akkor következik be az olyan nagy érdeklődéssel várt esemény, amikor arra legkevésbé számítanak, hiszen a futball szeszélyét nem lehet kiszámítani. Egészen bizonyos azonban, hogy nagyon sokan lehetetlennek látják a Ferencváros pontveszteségét, ha az Újpest mérkőzést is győzelemmel fejezi be. Mert az Újpest nemcsak a futball szeszélye alapján vehet el pontot, hanem elvehet azért, mert mindenképpen méltó, valóban nagy és egyenrangú ellenfele a Ferencvárosnak. Az lenne akkor is, ha nem állana a bajnokság második helyén, de mennyivel inkább az, hogy a bajnoki sorendben az elmúlt két év folyamán megelőzte, az idén pedig nyomon követi a zöld–fehér csapatot…”

A derbit megelőző héten két hazai mérkőzést is megnyertek a zöld-fehérek, ráadásul a Vasast 5:0-ra, a Sabariát 5:1-re intézték el, a híres T betűs csatársor (Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut) kirobbanó formában volt – mindennél beszédesebb adat, hogy az évet végül 105 góllal záró bajnokcsapat találatai közül mindössze 14-et nem ők öten szereztek – a tavaszi 50-ből pedig kettőt…

Különösebben megalapozott reményekkel tehát a lila-fehérek sem várhatták a Megyeri úti derbit, bár számolni nyilván tudtak, hátrányuk csökkentésének esélye vélhetően azért ott járt a fejükben. Továbbá arra is emlékezhettek, hogy a két csapat novemberi, Üllői úti találkozóját mindössze 1:0-ra nyerte meg egy korai Toldi-góllal a Fradi – ez volt a Ferencváros legszorosabb kilencven perce az egész idényben.

Ahhoz képest, hogy a sajtóban tudni vélték, alig lesz néző, hiszen már úgyis eldőlt a bajnoki cím, „zsúfolt villamosok, zsúfolt autóbuszok rohannak a Váci úton. Minden utasnak ugyanaz a célja, s a Megyeri úti pálya kapujánál torlódik a forgalom.” A Ferencvárosi Torna Club maga is gondoskodott híveinek Újpestre szállításáról, hiszen külön autóbuszjáratot szervezett „1 pengős tur-retur jeggyel” a Boráros térről. A két turnusban induló buszok a Népszínház utcánál, az Andrássy útnál, valamint a Nyugati pályaudvarnál is megálltak, jelentkezni nemcsak az FTC irodájában, hanem a klub törzskávéházában is lehetett.

Majorszky játékvezető „a közelgő válogatott mérkőzésekre való tekintettel” elővigyázatosságra intette a játékosokat. (Turayék április-májusban Ausztria és Olaszország legjobbjaival is megmérkőztek, az előbbitől futballtörténelmünk egyik legsúlyosabb vereségét – 2:8! – szenvedték el.)

 

Takács II (a „kis Taki”) a 7. percig engedte reménykedni a hazaiakat, majd meg sem álltak ötig (sorozatban ez volt a negyedik bajnokijuk, amikor ennyit szereztek), négy fordulóval a vége előtt hét pontra nyílt az olló a listavezető és üldözője között, de facto eldőlt a bajnoki cím sorsa.

„A Megyeri úton is a Ferencváros játékosait emelte vállára a nézősereg. Az a sereg, amely az idei bajnokság elindulása óta csak győzelemben gyönyörködött, valahányszor kedvenc csapata, a Ferencváros bajnoki mérkőzésre állott ki. Határtalan és mámoros volt ennek a seregnek az öröme, mint amilyen biztos és fölényes volt a győzelem, amit az újpesti mérkőzésen kivívott a csapat” – írta tudósításában nem kis pátosszal a Nemzeti Sport.

A Fradi öltözőjébe egy újpesti rendőr nézett be, először is gratulált, másodjára közölte, hogy idevalósiként is Fradi-drukker, továbbá, hogy a ferencvárosi sikerrel nyert fogadásból 12 liter bort. Langfelder Ferenc, az Újpest igazgatója korrektül csak ennyit mondott a végén: „Hiába, tizenkét ember ellen játszottunk. Nem a bíró volt a tizenkettedik, hanem Fortuna istenasszony…”

A győzelem után az örömittas ferencvárosi szurkolók boldogan kerestek maguknak kocsmát Újpesten – ma ez is teljességgel elképzelhetetlen lenne…

„»Jöttünk, láttunk, győztünk, öt dugót belőttünk. Jó estét kívánok...« Jókedvű, a robbanásig feszült hangulatú társaság egymás nyakát átkarolva énekelte ezt a futballra, ezúttal a Ferencvárosra szabott katonanótát Újpest utcáin végig. Bizony rekedtek voltak a hangok, pedig még csak most keresték a kocsmát, ahol kiszáradt torkukat leöblítsék a ferencvárosi Közép tagjai. Mert ki énekelhetett ily vígan vasárnap este Újpest utcáin? A ferencvárosi győzelem komoly részesei, a Közép tagjai voltak ilyen hangos jókedvükben. Mondom, éppen jó, italos bort kerestek, illetve kocsmát, ahol ilyet mérnek. Hadd lendüljön fel az újpesti vendéglősipar! A Ferencváros még olyan messze van. Végre feltűnik a kocsma cégére, sőt egyszerre kettő is, az utca két oldalán szemközt egymással. No, ide bemegyünk, szól a kapitány határozata. De amint a cégérre pillantanak, egyszerre hátraarcot csinál a társaság. – Ide ma az Újpest jön, gyerünk a másikba – hangzik a vezényszó. A kocsma cégérén ez állott: Vendéglő a »Búsuló Juhászhoz«…”

Innentől csak az volt a tét, hogy a száz százalék meglesz-e. Nos, meglett, bár az utolsó fordulóban a lelkes Budai 11 vezetett az Üllői úton, de 3:1-re ezt a csatát is sikerült megfordítani. Közben pedig szegény Somogy FC Kaposváron belerohant egy 10:1-es zakóba, amelyen Takács II az év gólcsúcsát hozta össze a maga hat találatával. A jobbösszekötő majdnem kettes átlaggal, 42 góllal lett az idény legeredményesebb futballistája – de az 1931–1932-es NB I legjobbjának nem őt, hanem csapattársát, a center Turay Józsefet választották.

Leírhatatlan volt a zöld-fehér tábor öröme, a Nemzeti Sport azonban komolyan gondolkodóba esett, mondván: képtelenség megítélni, hogy vajon a Ferencváros nőtt-e ennyire ellenfelei fölé, vagy a többi csapat süllyedt-e olyan mélyre, hogy nem tudnak még csak tisztes eredményt sem kiharcolni a zöld-fehérekkel szemben.

A tizennyolcadik meccsén a tizennyolcadik győzelmét arató bajnokaspiráns szurkolóit ez nem izgatta különösebben, ám úgy érezhették, ez a rengeteg boldogság már az ő zöld-fehér lelküknek is sok. Hiszen az egyikük így kiáltott fel a Megyeri úton a lefújás után: „Ezek már nem is futballisták! Ezek félistenek!”