Mariupolból elmenekült, Fehérváron csapatra talált a 18 éves ukrán futballista

PIETSCH TIBORPIETSCH TIBOR
Vágólapra másolva!
2022.10.22. 10:18
null
Dmitrij Nazarenko Magyarországra menekült a háború pusztítása elől (Fotók: Árvai Károly)
Dmitrij Nazarenko sokáig élte a fiatalok boldog, álmokkal teli életét. Mígnem február 24-én Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. A Mariupolban született, hétéves kora óta a helyi futballklubban játszó, már-már az első csapat ajtaján kopogtató „Gyima” egyik pillanatról a másikra egy új világban találta magát. Egy olyan világban, amelyből alig 18 évesen menekülnie kellett...

 

Dmitrij a megbeszélt időpontban a Vidi-ház kapujában vár minket. Onnan együtt megyünk át a néhány száz méterre lévő Mol Aréna Sóstóba, a maratoni kapun belépve baktatunk fel a lelátóra. Odalent éppen a gyepet gondozzák, az előttünk elhaladó fűnyíró traktor mindennek nevezhető, csak halknak nem. Persze mi ez a zaj, a süvítő rakétákhoz képest… Fájdalom, „Gyima” tud is erről mesélni. Mielőtt még mesélne, mondjuk neki, ha úgy érzi, olyan kérdést kap, amelyre nem szeretne válaszolni, csak szóljon, és lépünk is tovább. „Oké” – jelzi mosolyogva, hogy belevághatunk, így hát Kisari Bettina, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet négy nyelven, többek között ukránul is kiválóan beszélő munkatársa segítségével elkezdjük az interjút Dmitrij Nazarenkóval, akinek a háború kettétörte ígéretesen alakuló futballkarrierjét, de a Provident Pénzügyi Zrt., az Ökumenikus Segélyszervezet és a Mol Fehérvár jóvoltából kapott egy új esélyt arra, hogy valóra váltsa az álmát.

– Jól érzi magát Magyarországon?
– Nagyon! Áprilisban érkeztem, a segélyszervezetnek köszönhetően eleinte Budapesten laktam egy szállodában, két hónapja pedig itt élek Fehérváron a Vidi-házban, ahol a klub szállást biztosít az utánpótláskorú játékosoknak. Mindenki kedves és segítőkész, tényleg jól érzem magam. S nagyon boldog is vagyok, mert bár sokáig úgy tűnt, le kell mondanom a gyerekkori álmomról, most megint bízhatok benne, hogy futballista leszek.

– Ha megengedi, kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Mi az első képe a háborúról?
– Arra ébredtem, hogy kitört a háború… Február huszonnegyedikén hajnalban hívott a barátnőm, Anna, tőle értesültem arról, hogy Oroszország bombázza Ukrajnát. Nyomban bekapcsoltuk a televíziót, láttuk a rakétatámadásokat. Gyorsan felöltöztünk, rohantunk a boltba bevásárolni, majd kivettük a megtakarított pénzünket az automatából. Az volt a szerencsénk, hogy édesapám otthon volt. Kamionsofőrként dolgozik, sokat van úton, de akkor éppen otthon tartózkodott. Úgy volt, egy-két napon belül ismét útra kel, de a tervét keresztülhúzta a háború.

Talán a nehézségeket már a háta mögött hagyta, s ragyogó jövő előtt áll
Talán a nehézségeket már a háta mögött hagyta, s ragyogó jövő előtt áll


– Mariupolt azonnal célba vették az oroszok. Hogyan teltek azok a napok?

– Eleinte még viszonylagos nyugalomban, mert mi a belvárosban laktunk, és az első napokban még nem értek el odáig a harcok. A várost viszont nehezen lehetett elhagyni már akkor is, mert a környéken javában dúlt a csata. Ezért is maradtak sokan Mariupolban. Egy-két napig még nem volt gond az élelmiszer-ellátással, de aztán kiürültek a polcok. Utána a környékbeli gazdák szállították az élelmet, ők valahogy be tudtak jutni a városba. Az étel egy részét eladták, a másik felét szétosztották a nélkülözők között. A harmadik vagy talán a negyedik napon már a belvárost is lőtték az oroszok. Amikor a szomszéd házat eltalálta egy rakéta, menedéket kerestünk a pincében. Egy hétig voltunk odalent, a folyamatosan zajló harcok miatt alig tudtunk feljönni.

– Biztonságban érezték magukat?
– Lent igen. Az volt félelmetes, amikor a mellettünk lévő házat bombatámadás érte. Kitörtek az ablakok, leomlott a fal… És azok a hangok… Az óvóhelyen legalább nyugalom volt, jóllehet a háború zaját ott is hallani lehetett. Sok orosz katona volt Mariupolban, több mint ukrán. Az oroszok innen lőttek, az ukránok onnan… Mi csak azt hallottuk, hogy a házak fölött süvítenek a rakéták. Igaz, így is akadtak rémisztő pillanatok. Amikor már a mi házunkba is becsapódott egy rakéta, a szüleim és a szomszédunk felszaladtak, hogy amit tudnak, kimenekítsenek még a lakásból. A szüleimet nem érte baj, de a szomszédunk megsérült, édesapámék hozták le az óvóhelyre, ahol elsősegélyben részesítették. Közben a házunkba bevonultak az orosz katonák, lejöttek a pincébe is – ahol segítséget nyújtottak a szomszédunknak. A mellettünk lévő ház ugyanakkor kigyulladt, égett mind a kilenc emelet. A civilek felajánlották, hogy megpróbálják eloltani a tüzet, ám ezt az oroszok nem engedték meg. A lépcsőház ajtaját lezárták, mondták nekünk, hogy maradjunk lent a pincében. Hajnali kettőkor arra ébredtünk, hogy a terjed a szén-monoxid, a helyiség gyakorlatilag megtelt füsttel… Kitört a pánik, mindenki menekült, hála az égnek, mindannyian épségben ki tudtunk szaladni a házból. A közelben volt egy park, ott álltunk a sötétben, a felnőttek azon tanakodtak, mitévők legyenek. Volt, aki elkezdett dörömbölni a lépcsőház ajtaján, de hiába, a bent tartózkodó oroszok nem nyitották ki. Közben rakéták szálltak el felettünk – rettenetes volt. Még erősebben kezdtek dörömbölni az ajtón, végre-valahára kinyílt, az oroszok pedig beengedtek minket, reggelig a lépcsőházban ücsörögtünk. Az volt életem legborzasztóbb éjszakája. Akkor döntöttem úgy, hogy elhagyom Ukrajnát. A szüleim azonban féltek útra kelni, ők csak a külvárosban élő nagyszüleimhez akartak menni. Megkérdeztük az orosz katonákat, elindulhatunk-e. Rávágták, hogy nem, még egy napot mindenképpen maradnunk kell. Másnap reggel már mehettünk.

– Volt garancia arra, hogy épségben odaérnek a nagyszülőkhöz?
– Garancia semmire sem volt, de bíztunk benne. Édesanyámék is úgy ítélték meg, hogy a külvárosban még mindig nagyobb biztonságban lesznek, mint a belvárosban. Én mindenképpen tovább akartam menni, ezt meg is beszéltem Annával, aki egy másodpercig nem gondolkodott azon, hogy velem tartson-e.


– Magyarország volt az úti céljuk?
– Igen! Egy mariupoli barátom már a háború elején ide menekült, vele beszéltem, ő javasolta, hogy Budapestre jöjjünk. Ő Lviven keresztül jutott el Magyarországra – mi más útvonalon érkeztünk.

– Mit szóltak a szülei, amikor tudatta velük, hogy útnak indul?
– Nem tiltakoztak. Kérdezték, hova szeretnék eljutni, mondtam, hogy Budapestre. Azt mondták, menjek, de nagyon vigyázzak magamra. Az igazság az, hogy abban a helyzetben nem volt idő gondolkodni, azonnal dönteni kellett. Nem láttam más lehetőséget, mint eljönni Ukrajnából.

– Alig tizennyolc évesen nagy bátorság kellett hozzá…
– A barátnőm miatt is vállaltam a kockázatot. Ha minden jól megy, beilleszkedhetünk Magyarországon, és akkor jobb lesz nekünk itt, mint Mariupolban. És tudom segíteni a családomat is!

– A szülei nem követték azóta sem?
– Nem. Ők valószínűleg Litvániában telepednek majd le, édesapámat úgyis odaköti a munkája.

A Provident Pénzügyi Zrt., az Ökumenikus Segélyszervezet és a Mol Fehérvár jóvoltából kapott esélyt rá, hogy a Vidinél futballozzon
A Provident Pénzügyi Zrt., az Ökumenikus Segélyszervezet és a Mol Fehérvár jóvoltából kapott esélyt rá, hogy a Vidinél futballozzon


– Jól tudom, hogy egy orosz vloggerre is támaszkodhatott?
– Igen! Láttam Jurij Dud egyik videóját, amelyben éppen Magyarországról beszélt. Írtam neki, ő megadta az Ökumenikus Segélyszervezet egyik munkatársának elérhetőségét. Megkerestem Fekete Andrást, aki biztosított arról, hogy mindenben számíthatunk rájuk, szállást és ellátást is kapunk. Így is történt, és ezért örökké hálás leszek!

– Végül milyen úton érkeztek meg Magyarországra?
– A Mariupol, Doneck, Rosztov, Szentpétervár, Tallinn, Budapest útvonalon. Hosszú utazás volt… Természetesen megterveztük előre, de korántsem lehettünk biztosak abban, hogy minden a reményeink szerint alakul. Előbb az ismerősök elvittek kettőnket Doneckbe, ahol Anna családja várt minket. A megszállt területeken autóztunk át, amiben azért volt rizikó. Csaknem egy hónapot töltöttünk Doneckben, végig azon tanakodtunk, hogyan menjünk tovább. Végül egy ismerős jóvoltából kocsival indultunk el, az oroszországi Rosztov volt az első cél. A nők minden további nélkül átkelhettek a határon, de nekem mint hadköteles ukrán férfinak, akadtak problémáim, az oroszoknak voltak kérdéseik hozzám… Amíg Annát egyből átengedték, nekem azt mondták, várjak. Egy óra elteltével odalépett hozzám egy férfi azzal, hogy tartsak vele. Bekísért egy szobába, ott a felsőmet levetették velem, a nadrágomat fel kellett húznom térdig. Azt nézték, van-e rajtam tetoválás, golyónyom. Arról akartak megbizonyosodni, nem vagyok-e szökött ukrán katona. Mindent ellenőriztek, amit csak lehetett. Elvették az útlevelemet, a telefonomat. Amikor visszakaptam a mobilom, láttam, hogy minden applikáció nyitva van, nyilván átnéztek mindent, hogy megtudják, miről posztolok, kikkel állok kapcsolatban. Kérdezték tőlem, merre tartok, miért nincsenek velem a szüleim. Azt feleltem, hogy Szentpétervárra megyek látogatóba – nem mertem azt mondani, hogy Budapestre akarok eljutni. Körülbelül két óra múltán mondták, hogy mehetek. A határ másik oldalán várt Anna, kettőnket pedig egy sofőr, aki elvitt bennünket Rosztovba, ahonnan vonattal folytattuk az utunkat Szentpétervárra. Odáig nem volt semmilyen probléma.

– És onnantól?
– Csak az orosz-észt határon, ahol ugyanaz történt, ami az ukrán-orosz határon. Annát átengedték, engem ugyanúgy ellenőriztek. Egyik papírt kellett kitöltenem a másik után: honnan jöttem, merre megyek tovább… Akkor már elmondtam, hogy Budapestre, mert ott vannak ismerőseink. A telefonomat természetesen ott is átnézték, de nem találtak semmit, ami kompromittáló lehetett volna – mintegy kétórás várakozás után beléphettem Észtországba. Óriási megkönnyebbülést éreztem.

– Ennél jobb érzés csak akkor tölthette el, amikor megérkezett Budapestre.
– Tallinnból megint csak a minket kisegítő ismerősök jóvoltából, repülővel utazhattunk Magyarországra, hogy a landolást követően mit éreztem, nehéz szavakba öntenem. Noha egy teljesen idegen helyre csöppentem, cseppnyi félelem sem volt már bennem, tudtam, új élet vár rám. Kaptam szállást és munkát, egy áruház raktárában kezdtem el dolgozni éjszakai műszakban.


– Munka közben ábrándozott arról, hogy újra futballozhat?
– Hogy őszinte legyek, voltak napok, amikor már letettem róla. Amikor elkezdődött a háború, és nem mehettem edzésre, vagy amikor éjjelente a raktárban pakoltam, nemigen gondoltam arra, hogy a sorstól kapok még egy lehetőséget. Hónapokig nem edzettem, nem játszottam, már-már elkönyveltem magamban, hogy a legnagyobb álmomat elragadta tőlem a háború. Aztán egyik napról a másikra jóra fordult minden, és most megint tehetek azért, hogy valóra váltsam az álmom. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok ezért azoknak, akik az elmúlt hónapokban és most is mellettem voltak, illetve vannak.

– Mióta vágyik arra, hogy labdarúgó legyen?
– Hétévesen, első osztályos tanulóként kezdtem el focizni. Végigjártam a Mariupol akadémiáját, tavaly már az U19-es gárda tagja voltam, bizakodhattam, hogy idővel felkerülök az első csapatba. Támadóként sok emlékezetes meccsben volt részem, az évek során több tornát is megnyertünk, ha a Dinamo Kijev vagy a Sahtar Doneck szintjét nem is ütöttük meg, jó kis csapatunk volt. Aztán a háború mindannyiunk karrierjét kettétörte.

– Az ukrán futballisták között akad példaképe?
– Kettő is! Olekszandr Zincsenko és Ruszlan Malinovszkij tudása, hozzáállása és elszántsága lenyűgöz, róluk, továbbá Kevin De Bruynéről igyekszem példát venni.

A Mol Aréna Sóstó közepén a Mariupolból elmenekült „Gyima”, aki társaival a Vidi-házban lakik
A Mol Aréna Sóstó közepén a Mariupolból elmenekült „Gyima”, aki társaival a Vidi-házban lakik


– Hogyan fogadták a Mol Fehérvárnál?
– Mint egy barátot. Eleinte nehéz volt, hiszen nem ismertem senkit, ráadásul magyarul és angolul sem beszéltem. Ma már megértek bizonyos kifejezéseket magyarul, de mivel még bőven van hova fejlődnöm, szeretnék elkezdeni egy tanfolyamot. A klubnál mindenki nagyon rendes velem, a csapattársak és az edzők úgyszintén – köszönöm is nekik, hogy befogadtak maguk közé.

– Adminisztratív okok miatt még nem léphetett pályára bajnoki mérkőzésen, csak az edzéseken és az edzőmeccseken bizonyíthatott. Szeretne hosszabb távon is a Vidiben futballozni?
– Igen! Ez persze még odébb van. Most az a legfontosabb, hogy a féléves kihagyás okozta lemaradást behozzam. Próbálom visszanyerni a régi formámat, remélem, sikerül. Amikor csak tudok, teszek érte, szerencsére mostanság nem is kell másra összpontosítanom, mint a futballra.

– Ha lehetne három kívánsága, mi lenne az?
– Mindenekelőtt legyen béke, Ukrajnát ne érje több pusztítás, senkinek se kelljen többet szenvednie. Arra is nagyon vágyom, hogy a szüleim végre biztonságban legyenek, és ha lehet, látogassanak meg Magyarországon. A harmadik óhajom a futballhoz kapcsolódik: én nem szeretnék mást, csak focizni. Jó lenne úgy élvezni a játékot, mint gyerekkoromban. S ha egy mód van rá, szeretnék megragadni a Vidinél, szeretnék jó csapatban játszani. Amit a háború elvett tőlem, most talán visszakapom, de majd minden úgy lesz, ahogy Isten adja.

Dmitrij Nazarenko mosolyog a Vidi utánpótlás-játékosai között – csapatra talált Fehérváron
Dmitrij Nazarenko mosolyog a Vidi utánpótlás-játékosai között – csapatra talált Fehérváron
Edzői szerint technikailag képzett, jó mentalitású játékos
Edzői szerint technikailag képzett, jó mentalitású játékos
„Jó lenne úgy élvezni a játékot, mint gyerekkoromban. Szeretnék jó csapatban játszani…”
„Jó lenne úgy élvezni a játékot, mint gyerekkoromban. Szeretnék jó csapatban játszani…”

„Támadóként sok emlékezetes meccsben volt részem, az évek során több tornát is megnyertünk. Aztán a háború mindannyiunk karrierjét kettétörte”
„Támadóként sok emlékezetes meccsben volt részem, az évek során több tornát is megnyertünk. Aztán a háború mindannyiunk karrierjét kettétörte”
Új élet, új egyesület, új szabályok. A táblán: „Okos ember nem szemetel, a többinek meg tilos!”
Új élet, új egyesület, új szabályok. A táblán: „Okos ember nem szemetel, a többinek meg tilos!”


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 22-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik