Slózi (a kép jobb szélén) igazi sztár volt, nem véletlen, hogy a Színházi Életet is érdekelték a hétköznapjai. Itt a sérült Takács II József betegágyánál kapta lencsevégre a riporter


Schlossert bálványként imádták, népszerűsége töretlen volt pályafutása során, sőt egy ideig még a visszavonulása után is. Hírneve nemcsak a Monarchia határain belülre jutott el, Európa-szerte ismerték. Ő volt az első, nemzetközileg is jegyzett magyar futballsztár. Népszerűségét, korszakos voltát és futballtudását tekintve legfeljebb csak Schaffer, Orth, Sárosi doktor, Kubala és Puskás érhetett a nyomába (a kapusok közül Platkó és talán Grosics), némelyikük persze túl is tett rajta.

„Schlosser Imre 1889. október 11-én született Budapesten, és 14-én keresztelték meg a józsefvárosi római katolikus templomban. Édesapja Schlosser János szűcs, édesanyja Kettner Mária. Előbbi a felvidéki Újbányára (Bars vármegye) valósi, utóbbi pedig a burgenlandi Boldogasszonyra (Moson vármegye). Bár csak 1887-ben kötöttek házasságot, első gyermekük, ifjabb János már 1881-ben megszületett Budapesten. Házasságuk megkötése idején a Rózsa utca 69. alatt lakott a család” – árulta el érdeklődésünkre Pataki Gyula, a Digi Sport anyakönyvi kivonatokat, keresztleveleket és hajólistákat kutató szerkesztője.

A vidékről költöző szülők tehát legkésőbb 1881-ben már Budapesten éltek, így abban az időben kerültek a fővárosba, amikor – túl a kiegyezésen, túl Pest, Buda és Óbuda egyesülésén – villámgyors fejlődésnek indult. Egyik évről a másikra egész városrészek nőttek ki a semmiből, miáltal Budapest a századfordulóra több mint 700 ezres világvárossá fejlődött. Az új lakók (közöttük is rengeteg sváb, zsidó és cipszer) tízezrével érkeztek a fővárosba, amelynek addigi németajkú lakóinak a zöme szinte egyetlen nemzedék alatt váltott nyelvet 1880 és 1920 között.

A Schlosser famíliában is dívott a német, és vele párhuzamosan természetesen a magyar is. Volt kitől tanulnia Goethe nyelvét a kis Imrének és testvéreinek, a két bátynak, Jánosnak és Józsefnek és a húgnak, Irmának, mert – gyanítjuk – a születésekor Joannes Schlosser néven anyakönyvezett, többnyelvű településről származó apa meg a Bécstől nem messze született anya is anyanyelvi szinten beszélt németül.

Schlosser két fiával Balatonlellén: a vízben Imre,
a futballista nyakában pedig Putyi (Forrás: Színházi Élet)

„Nagyapám kitűnően tudott németül. Ha a nagyszüleim nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük, miről diskurálnak, akkor németül beszéltek egymással, alapvetően azonban, éspedig a nagyanyám miatt, magyarul beszéltek otthon” – osztotta meg emlékeit ifjabb Solymosi Imre, Schlosser Óbudán élő unokája.

A mából nézve: a Schlosser nagyszülők – akkoriban: Slózi és Elza. Az ifjú pár 1912-ben kelt egybe. De ismét adjuk át a szót Pataki Gyulának: „Schlosser Imre székesfővárosi kezelőtiszt 1912. november 5-én vette el Fritz Erzsébetet, Slózi ferencvárosi csapattársának, Fritz Alajosnak a húgát a II. kerületi anyakönyvi hivatalban. Schlosser érdekes módon Rákosszentmihályon lakott abban az időben. Két fiuk született, Imre 1914. február 22-én, Norbert 1920. december 12-én – egyaránt Budapesten. Schlosser 1959. július 18-án hunyt el a XII. kerületben, az Alkotás úti kórházban. Akkoriban a VIII. kerületben, a Bókay János utca 50.-ben élt. Fritz Elza 1889-ben született és 1972-ben halt meg.”

Imre és Norbert – utóbbit sokáig csak Putyinak becézték. Ők voltak a nagy futballista szeme fényei. Imre egy 1931-es cikk tanúsága szerint iskolásként szép eredményeket ért el labdarúgásban, kosárlabdában, úszásban, korcsolyázásban, asztaliteniszben és sakkban is. „Futballozni azonban csak három év óta szokott rendszeresen – írták. – Centerhalfot játszik a Zrínyi reálgimnázium csapatában...”

Később az FTC-ben vízilabdázott. Nem lett belőle futballista. A Magánalkalmazottak Biztosító Intézetében (MABI), majd a jogutód szervnek számító Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központjánál (SZTK) dolgozott. Korán, ötvennégy éves korában távozott az élők sorából. Az ő fia ifjabb Solymosi Imre. Norbert, bocsánat, Putyi ellenben labdarúgó lett, kapus! Méghozzá egészen kiváló kapus: utánpótlás-, katona- és B-válogatottságig vitte. A sportág Solymosi Norbertként ismeri. Húszéves koráig kosárlabdázott és kézilabdázott is a futball mellett. Később bárzongoristaként kereste a kenyerét. Ő sem élte meg a hatvanat. Egy fia született, Norbert.

Schlosser és Solymosi. Pataki Gyula annak is utánanézett, Schlosserék mikor változtatták meg a nevüket: „Ezerkilencszázharminchat legvégén magyarosított Schlosser. A névváltoztatását a 82572 – 936-os számon engedélyezte a Belügyminisztérium, az új nevét pedig 1937. január 7-én jegyezték be a házassági anyakönyvébe.”

Schlosser ugyan már Solymosi volt hivatalosan, a sajtóban többnyire azon a néven tűnt fel életének utolsó két évtizedében is, amelyen labdarúgóként szerepelt, amelyen ismerték, mi több, a sírkövén is ez a név olvasható (a Slózin kívül): Schlosser Imre. A tizenháromszoros magyar bajnoké, a rettegett csatáré, nem a civil emberé.

Talán azért, mert nem volt sikeres civilként.

VERS MINDENKINEK

A Nemzeti Sport 1911. november 5-én Schlosserről szóló verset jelentetett meg abból az alkalomból, hogy „Slózi huszonötödször képviseli a válogatott csapatokban Magyarország színeit”.

Schlosser.
1911. november 5.

Pár szürke szó, egy szürke mondat,
Mit ajkunk boldogan tovább ad:
A Franzstadtban ma ünnepelnek,
Ünnepelnek egy görbe lábat.

Százezer ifjú súgja büszkén,
Mind izmos, edzett, egy se sápadt:
A Franzstadtban ma ünnepelnek,
Ünnepelnek egy görbe lábat.

Százezer ifjú eszményképe!
Szemem örömtől könnybe lábad...
Slózi, egy új korszakot ír be
Históriánkba görbe lábad.

Erős lesz hajdan gyenge csontunk!
Vasnemzedék vált fel puhábbat!...
Uram Isten, áldd meg igénknek
Apostolát, e görbe lábat.

1908-tól egészen 1923-ig (Svéd­országba szerződéséig) volt a Vízművek hivatalnoka mint székesfővárosi tisztviselő; II. osztályú kezelőtisztként kezdte, aztán kezelőtiszt, majd kezelőfőtiszt lett belőle. A profi futball felhagyásával, 1928-ban ismét bekerült a közszférába – a Népjóléti Minisztériumnál és az Országos Társadalombiztosító Intézetnél (OTI) helyezkedett el. 1933-ban visszatért a fővároshoz: újfent II. osztályú kezelőtisztként, majd kezelőtisztként dolgozott. Utóbbi eset úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy „Kőbányára került, a X. kerületi elöljáróságra, majd onnan az V. kerületbe helyezték át. Innen került a VI. kerületi anyakönyvvezetőséghez, ahol mint irodatiszt működött.”

Ny. ftbszt. = nyugalmazott futballsztár. Miután felhagyott a profi labdarúgással, ha lenne, lett volna ilyen, nyugalmazott futballsztári – valójában kispolgári – életet élt, és nemegyszer filléres anyagi gondokkal küszködött. Közismertségét, hírnevét, tudását sohasem aknázta ki végleges visszavonulása után. Hogy miért nem, rejtély. A futballtársadalom többször megmozdult annak érdekében, hogy némi bevételre tegyen szert; Ausztriában és idehaza összesen öt jutalomjátékot (búcsúmérkőzést) rendeztek neki.

Több könyvet (négyet ismerünk) is írt, vélhetően ezek kiadása is azt a célt szolgálta elsősorban, hogy enyhítsen anyagi gondjain.

„Nagyon kedves ember volt. Ha meglátták az utcán, egyből odamentek hozzá, és ő mindenkivel kezet fogott, mindenkivel leállt beszélgetni. Nem dohányzott, nem ivott. Nem szórta, nem verte el a pénzt – igaz, nem is volt sok neki… Még autója sem volt. Szerény körülmények között élt és halt meg. Sohasem kérkedett semmivel, azzal sem, hogy a második világháború alatt a vészkorszakban sokaknak szerzett be életet mentő papírokat” – emlékezett vissza az ötvenes évekre ifjabb Solymosi Imre.