Amint az az elmúlt másfél évtizedben többször is megesett, a magyar labdarúgóidény zárásaként a debreceni szurkolók letépték a játékosokról a mezeket. Csakhogy most egészen másért, mint korábban. 2005 és 2014 között hétszer azért, mert bajnokságot nyertek. Szombaton ellenben azért, mert kiestek. Huszonhét év után. Ebből az NB I-ből.

 
Kondás: Nem tudtam volna elképzelni, hogy ez a csapat kiesik
 Nem bírt a Debrecen a Pakssal, kiesett a Loki az NB I-ből

Amelyet joggal minősíthetünk egyébként rendkívülinek, több okból is. Először, mert március közepén félbeszakadt. Másodszor, mert két és fél hónap után, némileg váratlanul folytatódott. Harmadszor, mert a lehetőségekhez képest igazán normálisan ért véget; bár erről éppen Debrecenben nyilván egészen másképp vélekednek.

Elmélkedhetnénk a címvédő Ferencváros nyomasztó fölényén, a Puskás Akadémia bronzérmén, a karantén előtt jelentős szakmai közösség benyomását keltő, ám utolsó öt mérkőzését elbukó, a két kiesőtől 4–0-s és 3–0-s verést elszenvedő Diósgyőr szétmállásán, az Újpest sikeres edzőváltásán – Predrag Rogan mérlege hét találkozón négy győzelem, két döntetlen, egy vereség – és megmenekülésén, a ZTE hasonló megtáltosodásán, a Kaposvár legfeljebb másodosztályú produkciója kapcsán azon, miért követelnénk 16 csapatot az első ligába, amikor tizenkettőre sem futotta.

Az igazi téma azonban a Debrecen. Felszíni érdekességként az utolsó fordulóban a Paks elleni helyosztóval, hiszen ennél kiélezettebbre meg sem lehetett volna koreografálni e történetet. Ki-ki meccs a záró napon, itt is ott is mindent vagy semmit téttel, a hosszabbítás 93. és 94. percében is hazai kapufával. Ilyenkor tanácsos óvatosan bánni a jelzőkkel. Mert a DVSC kiesése nem tragikus, a közelmúltban a fiatalon elhunyt Sitku Ernő és Benedek Tibor halála mindenkit rádöbbenthetett arra, mi a tragédia. A heroikus is téves szóhasználat, ebben a gyötrődésben nem volt semmi hősies; a monoton próbálkozás nem az, ennyi a minimum.

A balszerencsés ugyancsak alaptalan kifejezés, mert bár a lécről kétségtelenül pattanhatott volna a gólvonalon belülre is a labda, de a gárda sorsa nem ezen az egy percen és egy centin múlott, hanem minimum egy esztendő melléfogásain, alkalmatlanságain. Sőt, inkább szerencsesorozat volt az előfeltétele ennek az utolsó utáni, meg sem szolgált esélynek. Kezdve a karantén kínálta haladékkal, egészen odáig, hogy a 31. fordulóban a kivérzett, semmiféle ellenállást sem tanúsító Diósgyőr jött ellenfélül, a 32.-ben, Mezőkövesden a hajrá hajrájában egy lesgól nyújtotta az újabb szalmaszálat – ha az nincs, már akkor bevégeztetett volna –, szombaton pedig önerő helyett a paksi kapus szarvashibájából, a semmiből sikerült egyenlíteni is.

Ennyit a felszínről. Mélyebbre ereszkedve először magamon lepődöm meg, jelesül azon, hogy az előző bekezdésekben eddig képtelen voltam leírni, hogy „Loki”. Pedig szóismétlés ellen jól jött volna egy szinonima. Csakhogy ez a csapat már nem a Loki. Az a cívisvárosnak, a kálvinista Rómának az egészen különleges, egyedi hangulatú, miliőjű egylete volt a maga speciális alakjaival. Határozottan emlékszem, először 1979 őszén hallottam e becézett formát, a rigmus azóta is itt cseng a fülemben: „Favilla, fakanál, fatányér, meghalunk a, meghalunk a Lokiért!”

A DVSC azon a nyáron jutott fel az NB I-be, és a nyitó fordulóban, tévés meccsen mindjárt 4–1-re elintézte a Vasast. Az akkor még nagy Vasast. Tizennyolc ezer néző előtt. Amikor először láttam élőben őket, nem is a játékukra, hanem a hangulatukra, a közegükre, a szurkolótáborukra csodálkoztam rá. Arra, hogy sugárzott róluk a mi mások, különbek vagyunk érzése, a „mi akkor is győzünk, ha kikapunk” dacossága. A Lokit tömeg és szenvedély vette körül, erőt és tartást, egészen mást mutatott, mint az újonc, a kiesés, de elsősorban a saját kishitűségük, átmenetiségük ellen küzdő vidéki kiscsapatok.
Aztán nagycsapat lett belőle, a harmadik évezred hozta meg az áttörést.

Az első, 2005-ös bajnoki címmel, a BL-selejtezőben a Hajduk Split oda-vissza 8–0-s megsemmisítésével, 2007-re a magyar futballhistóriában az első vidéki triplázással, 2009-re a BL-főtáblával, a vagány liverpooli bemutatkozással, 2014-re a hetedik arannyal. Ekkor már senki sem dalolt ugyan favilláról, fakanálról, de a Tankcsapda indulója is felért egy hitvallással: „Mi indulunk, ha kell / Mi nem felejtjük el / Hogy bennünk a vér / Piros-fehér / Mi küzdünk, haver /Ha kell, bárkivel/ Mert a győzelem mindennél többet ér.”

Még a kívülálló is hajlamos volt elhinni a régi és az új nótát is: ha kell, ők bizony meghalnak, indulnak bárhová, megküzdenek bárkivel, és a vérük valóban piros-fehér. Mi más lenne, amikor a város szülötte, Sándor Tamás, ötévnyi légióskodás után azzal a határozott céllal tért haza, hogy most már ideje otthon bajnokságot nyerni? Ezt aztán közölte a legjobb barátjával, „Kicsivel”, Dombi Tiborral – bár ő a szomszédból, Püspökladányból indult, már tizenöt évesen a debreceni sportiskolában kezdett –, ezért 2002-ben ő is felhagyott a külföldi karrierrel, és Debrecenben, ha nem is a Nagytemplomban, de a Nagyerdőben kimondták a budapestiek „trónfosztását”.

Mintha tegnap történt volna. Másrészt, mintha száz esztendeje. Abban ugyanis nem hiszek már, hogy az utódok – pályán, irodában, lelátón – még mindig készek lennének meghalni a Lokiért, hogy megindulnának bárhová, megküzdenének bárkivel, hogy piros-fehér vér csörgedezik az ereikben. Pusztán ennyi bőven elegendő lett volna a megmeneküléshez.

Pedig látszólag él még a régi koncepció, a mai keretben is sok a debreceni, tiszántúli, alföldi, sőt kárpátaljai származású fiú. Csakhogy amint a születési idő sem meghatározó – nem öreg és fiatal, hanem jó és rossz játékosok vannak –, a születési hely sem feltétlenül az. Elegendő felidézni, hogy a klub két legkedveltebb edzője, Garamvölgyi Lajos és Herczeg András sem tősgyökeres, mint ahogyan a női kézilabda helyi apostola, Komáromi Ákos vagy a sokszor megkoronázott gólkirály, Varga István sem az. De egy idő után mindannyian debreceninek vallották magukat, és híveik is annak tekintették őket, mert a már említett, akkor még létező és ható, különleges közeg minden értéket beszippantott, megtartott és ötvözött. Varga Pista túl a harmincon, a Budapesti Honvédból érkezve lelt itt otthonra, olyanra, hogy évtizedeken át elegendő volt belépnie az Aranybika Szálló éttermébe, a prímás rögvest félbehagyta a nótát, „ácsit” vezényelt, és tust húzott a kézislegenda tiszteletére.

Ez Sándor Tamásnak is kijárna, csakhogy ő már nem mulat cigányzenére. Ettől még legbelül, eredendően, ha talán nem is érzi így, sokkal inkább tartozik Varga Pistához, mint a mai DVSC-labdarúgókhoz, akikről nem ereklyének, hanem tűzrevalónak tépkedik a mezt. Persze igazságtalanság lenne mindenért ezeket a srácokat okolni; bár hivatalos okmányaik szerint debreceniek, a klubjuk már csak a székhelye miatt az, amúgy feloldódott a világfutballban. Annak ezredik színtelen-szagtalan egylete lett. Mint egy ciprusi vagy bolgár középcsapat, amely egy rossz széria, néhány balszerencsés vagy lélekölő meccs, elhibázott vezetői, edzői húzás után simán fejre állhat, mert nincs meg benne az a belső megtartó erő, az az önazonosulás, amely baj esetén minden tartalékot mozgósítana.

Szegény Kondás Elemér is ezért csodálkozik. Azt mondja, nem hitte, hogy a DVSC kieshet. Igaz, ő sem tudott segíteni rajta, részben valószínűleg azért sem, mert győri viszontagságai miatt neki is megvolt a maga baja. De főként azért nem, mert ahol nincs belső igény a megváltásra, oda a Messiás is hiába menne. A debreceni futballból elillant a lélek, viszont nem volt benne annyi érzelemmentes, profi tudás sem, hogy kiváltsa. Kívülről ennyi látszik pontosan. Hogy mindez kinek, kiknek a felelőssége, azt ellenben a város falai között kellene tisztázni. Miként azt is, hogy ha szombaton a lécről befelé pattant volna a labda, ugyanekkora lenne a vész.

Ez országos érdek, mert Győr, Pécs és Szeged után újabb régi, hagyományos bástya esett el, ráadásul nagyobb ostrom nélkül. A paksi és kisvárdai „hadaktól” elnézést kérünk; örömük, megkönnyebbülésük jogos, de az ő védelmi képességeik leginkább városuk határáig terjednek.