Néhány percig bírták komoly ábrázattal – büszkén a már a BL-meccsre készült sállal (Fotó: Szabó: Miklós)

 

– Rég volt, szép volt?
Egressy Gábor: Elrepült ez a húsz év! Mintha tegnap lett volna, hogy megnyertük a bajnokságot. Jó, hogy újra együtt vagyunk.
Kenesei Krisztián: Amikor elindultam otthonról, az volt bennem: annyi idő után idetalálok egyáltalán?! Persze nem volt gond. Ahogy elnézem a brigádot, rajtam kívül mindenki öregedett húsz évet... Csupa olyan ember van itt, aki részese volt annak, hogy a Zalaegerszeg történelmet írt. S ez azért nagy szó! A könyvet már előző este megkaptam, nem is tudtam letenni. Jóllehet van hiányérzetem, mintha egy-két Kenesei-gól kimaradt volna belőle...
Waltner Róbert: Kaposvári gyerek vagyok, de otthon érzem magam Egerszegen, a feleségem is idevalósi. Ahol két évtizede bajnok lettem, most ott dolgozom vezetőedzőként, így kerek az életem. Az ötödik helyről várjuk a folytatást, az elmúlt egy-két hétben jó volt ránézni a tabellára, sajnálom is, hogy ma már nem két hónapig tart a téli szünet...
Kenesei: Addig ne izgulj, amíg nincs meccs! Amúgy nem emlékszem arra, hogy az elmúlt két évtizedben összejöttünk volna ennyien. Jó lenne gyakrabban találkozni, állítólag májusra is szerveznek egy nagy bulit. Ide mindig szívesen jövök!
Egressy: Én is! Csak egy kérésünk van: focizni ne kelljen!
Waltner: Ha pályára lépünk, talán megkapjuk a húsz éve elmaradt prémiumokat... Csak vicc volt! Lang József és Nagy Ferenc személyében nagyon korrekt vezetők álltak akkor a ZTE élén, ők is mindent megtettek a sikerért. Mint ahogy mindenki más a klubban, sőt a városban!
Kenesei: Remélem, nyárig Robi marad az edző. Csak hogy legyen kinél aludni...
Egressy: A Bajnokok Ligája-meccseket is állandóan Robinál néztük.

Egressy Gábor az alapszakaszban játszott az FTC ellen


– Szigorúan szakmai alapon?
Egressy: Csakis! Már akkor készültünk a BL-re...
Waltner: Nem azért mondom, de ezt a támadóhármast ma is elfogadnám. Mi több, én nem is kellek, elég, ha Kenő és Egér játszik.
Kenesei: Van az a pénz! Csak szólj előre, mert most még le vagyok ülve, mint az iszap. A tegnapi dödölle nem kellett volna!
Egressy: Ketten semmire sem mentünk volna, mindhárman kellettünk ahhoz, hogy ilyen sok gólt rúgjunk. Mondjuk, azon meglepődtem, hogy Kenőről találtak régi akcióképet...

– Azt tudják, hogy hárman együtt hány gólt lőttek az „aranyévben”?
Kenesei: Azt tudom, hogy én rúgtam a legtöbbet.
Egressy: Nekem úgy rémlik, hogy Robi és én tizenhetet-tizenhetet, Kenő huszonegyet.



Waltner Róbert, a levegő ura

– A statisztika arról árulkodik, hogy mindhárman eggyel-eggyel kevesebbet szereztek.
Kenesei: Az én statisztikám meg azt mutatja, hogy huszonegyig jutottam. Valahol eltűnt egy gól, az újságírók mindig kihagynak egyet...
Egressy: Jó, akkor maradjunk annyiban, hogy én huszonkettőig jutottam, Kenő harmincnégyig, Robi pedig huszonnyolcig.
Waltner: Én edzésen is rúgtam néhányat, azt nem számoljuk bele? Szerencsénkre Bozsik Péter a támadófutballt favorizálta, aminek mi nagyon örültünk, mivel így sokszor kerültünk helyzetbe. Állítom, abban az időszakban idehaza a ZTE-nek volt a legerősebb támadósora, amit műveltünk, húsz éve nem tudta megismételni senki. Egyedülálló a maga nemében. Úgy, hogy nem is voltunk jó játékosok...
Egressy: Dehogynem! Húsz év távlatából úgyis megszépül minden.
Kenesei: Most már mi vagyunk a legjobbak. Legalábbis mindenki azt mondja, bárcsak olyan csatárok lennének, amilyenek mi voltunk...
Waltner: Nekem a Fradi-meccs utáni buli, a rögtönzött fieszta tetszett leginkább. Maga a mérkőzés egy csoda volt, nemrég néztem meg ismét.
Egressy: Azért volt jó meccs, mert nem játszottam. Eltiltás miatt nem léphettem pályára, a kapu mögött álltam. Úgy izgultam, mint még soha!
Kenesei: Még az is belefért, hogy kihagyjak egy tizenegyest. Elhúztam a mézesmadzagot, úgy voltam vele, az ellenfél hadd érezze, majdnem megvan neki a bajnoki cím – de nincs.
Waltner: Olyan mérkőzés volt az, amilyen egy pályafutás során egyszer adatik meg. A kezünkben volt a döntés, s mi éltünk vele. A döntetlen elég volt ahhoz, hogy egy fordulóval a vége előtt bajnokok legyünk. Levegőt sem kaptunk a lefújás pillanatában, jobbról-balról ölelgettek bennünket a szurkolók, elkérték a cipőnket, a mezünket, a gatyánkat, a sportszárunkat. Egy szál alsónadrágban értünk be az öltözőbe.
Egressy: Nem először és nem utoljára mondjuk el: nagyon jó társaság volt a miénk! Nem csupán csapattársak voltunk, barátok is.
Kenesei: Hármunk közül Robi igazolt ide először, Egér 2001 januárjában, én pedig a nyáron – mások mellett Molnár Balázzsal, Urbán Flóriánnal és Szamosi Tamással együtt. Az első meccs után még csak méregettük egymást, aztán fokozatosan összecsiszolódtunk. Minél többet jártunk össze, annál erősebbé vált a közösség. Nyilván jó futballisták alkották a keretet, de az az egység, ami jellemzett minket, nélkülözhetetlen volt a sikerhez.

Kenesei a kékek gyűrűjében – csak sikerült utolérni, megelőzni az MTK-t
ARANYAT ÉRŐ CSALÁD
Bozsik Péter 39 esztendősen bronzérmes lett a Vasassal, 40 évesen bajnok a ZTE-vel. Zalaegerszegen azóta is úgy tartják, a Bozsik, Simon edzőpárosnak legalább akkora szerepe volt a történelmi sikerben, mint a futballistáknak.
„Rendkívül értékes volt az a harmadik hely, amit elértünk a Vasassal, máig büszke vagyok rá – mondta Bozsik Péter, akit ma is családi szálak fűznek a kék-fehérekhez: fia, József az NB III-as ZTE II vezetőedzője. – Miután a zalaiak klubmenedzsere, Nagy Ferenc megkeresett, a pesti lakásában beszéltük meg a találkozót. Amikor én mentem fel, akkor jött le Urbán Flórián, gondoltam is magamban: jól van, ebből lehet valami! Amikorra kellett, összeállt a keret, sok jó játékossal és egy-két nehézfiúval – de hát olyanok is kellenek egy csapatba, amely nagyot akar alkotni. Hamar közös hullámhosszra kerültünk, az elnöktől a takarítónéniig mindenki egy irányba húzott, egy családot alkottunk, a mai napig vallom, hogy csak így lehet sikeres egy klub. Akkoriban még nem voltak olyan körülmények, mint manapság, a hátsó edzőpályánk például kőkemény volt. Miki, a pályamunkások gyöngye minden edzés előtt megkérdezte tőlem, a pálya melyik negyedét locsolja fel, hogy legalább ott kicsit mélyebb legyen a talaj. Ez az elhivatottság jellemzett mindenkit Zalaegerszegen, ebből kerekedett ki végül a csoda. Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan csapata, olyan bajnokcsapata legyen, amilyen a miénk volt!”


– Ez volt az eredményesség titka?
Egressy: Ez is. No meg az is, hogy jó értelemben vett vagány, ugyanakkor sikerre éhes társaság volt a miénk. Voltak hibáink, akadtak buktatók, de mindig tiszteltük egymást. A szakmai stábot is csak dicsérni lehet, nagyon szerettem Bozsik Péterrel dolgozni, az általa kitalált taktika abszolút illett a csapathoz. Jó edző volt, fiatal, ambiciózus, passzolt is hozzánk. Segítője, Simon Antal is remek szakember volt, a pontrúgásainkhoz speciel sokat tett hozzá.
Kenesei: Sokszor ő ellenőrizte, esténként otthon vagyunk-e. Természetesen mindig otthon voltunk...
Waltner: Simi azért sincs most itt, mert minket keres a városban... Komolyra fordítva: ahogyan a stáb többi tagjának, neki is sokat köszönhettünk.
Egressy: Meg a drukkereknek! Belelkesedtek, mellénk álltak, minden meccsen velünk voltak. Két okból mindig lesz helye a szívemben Zalaegerszegnek. Az egyik, ugyebár, a bajnoki cím, a másik pedig az, hogy itt született a fiam, Máté. Amikor toltuk a babakocsiban az utcán, a szurkolók sokszor megállították minket, olykor a feleségemnek kellett rám szólnia, hogy induljunk, mert hőgutát kap a gyerek. Azt éreztük, hogy nem a város, a megye csapata vagyunk.
Waltner: Így igaz! Zala minden pontjáról jöttek a meccseinkre, az átlagnézőszám nyolc-kilencezer volt. Már a mérkőzést megelőző pénteki edzésen is rengetegen voltak.
Egressy: Nem azt kérdezték, mi lesz, hanem azt, hány góllal nyerünk.
Waltner: Egy szó jut eszembe: összefogás.
Kenesei: Az első edzőmeccset, ha nem tévedek, a Teskánd ellen játszottuk, háromezren voltak ránk kíváncsiak...
Waltner: Nem tudom, hogy azt megelőzően milyen atmoszféra övezte az egerszegi futballt, de a 2001–2002-es idény ebből a szempontból is különleges volt. Azóta sincs olyan hangulat, amilyen akkor volt! Mindennek megkoronázása a bajnoki cím volt, de már év közben lehetett érezni, hogy ez valami más, hogy ennek jó vége lesz. Ha egyszer-kétszer kikaptunk, nem az volt a módi, hogy a szurkolók elkezdték szidni a csapatot. Inkább lelkesítettek bennünket, mi pedig próbáltunk még többet kihozni magunkból. Összesen hat esztendőt játszottam a Zetében, de az az év mindent vitt.
Egressy: Aminek össze kellett jönnie ahhoz, hogy történelmet írjunk, össze is jött. Jól igazoltak a vezetők, anyagilag is rendben volt a klub, a Zalahústól kezdve az önkormányzatig, aki csak tehette, a csapat mögé állt.
Kenesei: Remek légkör volt az öltözőben is! Más kérdés, hogy bármilyen vélt vagy valós probléma volt, a többiek engem küldtek fel, hogy tárgyaljak Lang Dodó bácsival... Sohasem hajtott el, mindent meg lehetett vele beszélni.
Egressy:  Mielőtt Kenő felment, mindig felkészítettük, mit kell mondania... Dodó bácsiék valóban próbáltak mindenre megoldást találni. Amikor idekerültem, a kiesés ellen küzdött a ZTE, Dodó bácsi azt mondta, a negyvenmillió forint plusz áfáról szóló átigazolási lapomat remegő kézzel írta alá. Remélem, nem bánta meg.
Kenesei: Tősgyökeres pesti vagyok, mielőtt Zalaegerszegre igazoltam volna, egy évet játszottam Győrben. Eleinte fura volt minden, aztán nemcsak megszoktam, meg is szerettem az itteni életet.
Waltner:  Beleszerettél a vidékbe! Tudom, milyenek a pestiek, de akik itt futballoztak, nem kívánkoztak vissza a fővárosba. Ők is jól éreztek magukat Egerszegen.
Kenesei: Ez így volt! Ritkán mentünk haza.
Egressy: Jó, de akkor még nem is volt kész az autópálya...
Kenesei: Ráadásul vezetni sem tudtunk...

A régi fotók láttán, sztorik hallatán Waltner, Kenesei és Egressy a könnyeivel küzdött


– Mikor érezték, hogy ebből lehet valami?

Kenesei: Már az elején! Úgy rajtoltunk, hogy megnyertük az első négy meccsünket. Azt hittük, sima liba... Majd a folytatásban jött négy olyan mérkőzés, amikor az is bement az ellenfélnek, amit nem rúgott kapura.
Waltner:  Kikaptunk, de akkor sem voltunk rosszak, legalábbis nem az volt a benyomásunk, hogy a játékunkkal gond lenne.
Kenesei: A lényeg, hogy összekaptuk magunkat. Volt négy-öt olyan mérkőzés, amelyet megnyerve kezdtük azt érezni, hogy akár miénk is lehet az arany.
Waltner:  Mindamellett nem volt állandó téma az öltözőben, hogy érmesek lehetünk. Mindig a következő mérkőzésre figyeltünk. Amikor tizenegy pontos hátrányban voltunk a listavezető MTK-val szemben, akkor sem adtuk fel. S ahogy láttuk, hogy már csak nyolc, már csak hat, már csak három pont a rivális előnye, úgy lettünk egyre elszántabbak.
Kenesei:  Azért az is jót tett az önbizalmunknak, hogy szinte végig dobogós helyen álltunk.
Egressy: Megjegyzem, már az is nagy fegyvertény volt! Az idény kezdetén azt várták tőlünk, hogy végezzünk az első hatban. Nagy teher nem volt a vállunkon.
Waltner: Az a vezetőségén volt: hogyan tudják kifizetni a prémiumot?!
Egressy: Szerintem sokan nem hitték, hogy elsők leszünk, ezért is írhattak elég magas összegeket a szerződésekbe arra az esetre, ha megnyerjük a bajnokságot.
Waltner: Ami járt, az járt! De meg is érdemeltük!

A 2001–2002-es idény bajnokcsapata – a ZTE történetének egyetlen élvonalbeli aranyérmese


– Négy-öt fordulóval a vége előtt kiegyeztek volna az ezüstéremmel?

Waltner: Akkor már kizárólag a bajnoki cím megszerzése lebegett a szemünk előtt! Csalódás lett volna a második hely. Ziccerben voltunk, csak be kellett lőni.
Kenesei: A hajrában szerintem meg sem fordult a fejünkben, hogy nem mi leszünk az elsők. Nem azzal foglalkoztunk, hogy hú, de jó lenne másodiknak lenni, hanem azzal, hogy hú, de jó lenne bajnoknak lenni!
Egressy: Jó csapatunk volt, hittünk magunkban. A cserék is rendre hozzátették a magukét, akik beszálltak, újra és újra löktek egyet a szekéren.
Waltner: Nem volt morgás egyáltalán. Mindenki futott, hajtott, küzdött becsülettel – ha kilencven percet játszott, ha ötöt.
Kenesei: Minket, akik elöl voltunk, nehéz volt kiszorítani, mert ennyi gólt nem lőtt senki. Viszont ha valaki sérülés vagy eltiltás miatt nem játszhatott, Bozsik Péter bárkit beállíthatott a helyére. A támadósorban ugyanúgy megvoltak a minőségi helyettesek, mint más posztokon.
Egressy: Radu Sabo rendre fontos gólokat lőtt. A Ferencváros ellen is az ő góljával lett egy egy. Ha netán valamelyikünk gyengébben játszott – bár nem emlékszem ilyesmire... –, Radut is nyugodt szívvel küldhette be Peti.
Kenesei: Szerintem a csatársorban úgy cserélt, hogy egy kalapba berakta hármunk nevet, és akit kihúzott, azt hívta le...
Waltner: Kocsárdi Gergőt nem cserélte le soha, biztos azért, mert nagyot dobott... Csak vicceltem, persze. Gergő nem véletlenül volt a csapat kapitánya! Mindamellett a bedobásaiból is sokat profitáltunk.
Kenesei: Mindig mondtam neki, minek dobsz akkorát, amikor a tizenhatoson belül nincs senki...

Hatalmas ünneplés volt az öltözőben, a városban, a megyében

– Karrierjük legnagyobb élménye a Zetével megnyert bajnokság?
Waltner: A top háromban benne van!
Kenesei:  Nálam is, mert háromszor voltam bajnok! Ennyi néző előtt bajnokságot nyerni, felejthetetlen élmény. Az MTK-val kétszer lettem aranyérmes, az is óriási tett volt, de az a körítés, ami itt volt, minden elképzelést felülmúlt.
Egressy: Kenővel együtt voltunk bajnokok az MTK-ban öt évvel korábban, ám amit Egerszegen átéltünk, teljesen más volt. Tizenöt-húszezer szurkolóval ünnepeltünk. Amikor másnap lementünk az utcára, mindenki veregette a vállunkat, nem tudtunk úgy belépni egy üzletbe, hogy ne ismerjenek meg minket. Hozzáteszem, ezt a szeretetet egész évben éreztük.
Waltner: Még ma is érezzük! Ha most végigmész az utcán, ugyanúgy megismernek az emberek. Ti voltatok a bajnokok! – mondogatják. Megmozgattuk a megyét, sőt sokszor az ország más pontjairól, például az én szülővárosomból, Kaposvárról is jöttek a meccseinkre, mert látni akarták a Zetét.
Kenesei: Pestről is érkeztek ám! A Fradi ellen úgy voltak tizenötezren, hogy még a közeli házak tetejére is felmentek sokan.
Waltner: Az már nem is fociláz volt, hanem fociőrület!

– Lehetett volna több is ebben a történetben egy bajnoki aranyéremnél, majd a Manchester United elleni egy nullás győzelemnél?
Egressy: Szerintem nem.
Waltner: Szerintem sem. A maximumot hoztuk ki belőle.
Kenesei: Ne felejtsük el, a keret is változott 2002 nyarán, hogy mást ne mondjak, Robi Argentínába igazolt. A következő bajnokságnak úgy vágtunk neki, hogy szeretnénk megvédeni a bajnoki címünket, sajnos nem sikerült. Majdhogynem természetesnek vettük, hogy ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk, ám egyhamar kiderült, ez nem olyan könnyű.
Egressy: Ugyanúgy az első hat hely volt a célkitűzés, de mivel az alapszakaszban hetedikek lettünk, a rájátszásban csak az alsóházban folytathattuk. Mondjuk, azt megnyertük. Még jobban is jártunk, mert a sok győzelem miatt több prémiumot kaptunk...
Kenesei: Voltam válogatott, bajnok, kupagyőztes és gólkirály is, fantasztikus meccseken játszhattam, de a David Beckhammel felálló United elleni hazai mérkőzés is a képzeletbeli polc tetejére kívánkozik! Habár mérges voltam Bozsik Péterre, amikor nem sokkal a vége előtt lecserélt, ám egy-két perccel később már madarat lehetett velem fogatni, amikor Szamosi Tomi beadása után Koplárovics Béla betalált az angolok kapujába. Tényleg csodálatos volt minden!
Waltner: Ehhez már nincs is mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy ha tehetném, akkor sem változtatnék semmin. Minden úgy volt jó, ahogy volt!

 „A JOBB KEZÉT A BAL KEZÉVEL MEGFOGTA, MERT ANNYIRA REMEGETT”
Részlet az Aranyév című könyvből, aki mesél: Nagy Ferenc (képünkön jobbra), a ZTE, egyben a magyar futball első klubmenedzsere.
„Akkoriban »Egér«, ahogy a futballban hívják, neve nagyon jól csengett. Többen is át akarták igazolni. Egy decemberi napon Lang elnök úrral Pesten jártunk, amikor indulni szerettünk volna, Szalay Annamária, akkori országgyűlési képviselőnk telefonon hívott minket azzal, hogy haza tudnánk-e hozni Zalaegerszegre. Mondtuk, hogy természetesen. Az úton pedig mi másról lehetett volna szó, mint a fociról. Amikor előkerült Egressy neve, tíz óra körül járt az idő, Panni pedig annyit mondott, miért nem hívjátok fel. Már csörgettem is. A lényeg az volt, hogy karácsony előtt egy nappal lejött Egerszegre. A Balaton Hotelben találkoztunk hat óra körül. Több mint háromórás tárgyalás után értünk oda, hogy már csak egy kérdés maradt: az aláírás, s azzal együtt a pénz. Tudtam, hogy van otthon egy-két millió forintom, mondtam neki egy számot, amit ő elfogadott. Mielőtt elindultam volna haza, felhívtam Németh Ottó technikai vezetőnket, hogy most rögtön hozzon egy átigazolási lapot a hotelbe – 2000 karácsonyi ajándéka Egressy Gábor lett a ZTE FC-nek. (...) Jött egy infó Budapestről, hogy Urbán Flórián szeretne eljönni a liláktól. Egyből felhívtam a budapesti lakásomra. A válogatott védő az elején kicsit hezitált, pesti emberként nehezen mozdult ki vidékre. Végül megállapodtunk. Flóri említette, hogy van neki egy jó barátja, aki szerinte a csapatnak is tud segíteni, s akit szívesen látna játékostársának. Őt úgy hívták, hogy Kenesei Krisztián. Ezek után őt is megkerestük, vele is megegyeztünk. Ekkor Kenő előállt azzal, hogy van egy jó barátja, aki tudna a Zetének segíteni... Az a játékos nem volt más, mint Szamosi Tamás. Szükségünk volt rá, vele is megállapodtunk. A gond azonban ott kezdődött, amikor az MTK-val kellett megegyeznünk. Keneseiért ötvenötmillió forint plusz áfát kértek, Szamosi Tamásért – kölcsönbe – pedig tizennyolcmillió forint plusz áfát. Ez sok volt. Saját szememmel láttam, amikor az elnökünk, Lang József a megállapodás ellenjegyzésénél csak úgy talált be a tollal a rubrikába, hogy a jobb kezét a bal kezével megfogta, mert annyira remegett. (...) Tizenegy ponttal vezetett az MTK, jött ránk a Ferencváros. Bementem az öltözőbe, s annyit mondtam: »Uraim, fejezzük be a hátrafelé nézegetést! Egy célunk lehet, minél inkább csökkentsük a hátrányunkat az MTK-val szemben!« Ez a találkozás jó hatással volt rájuk, amit mutatott az MTK elleni siker és a Debrecen iskolajátékkal való legyőzése. Majd tíz emberrel nyertünk a Dunaferr ellen. Jöttek a bravúrok. Egressy Gábortól pedig az sms-ek: »Feri bá, csak előre figyelünk!« Jólesett, mert éreztem, hogy egy húron pendülünk. Mindenki egyet akart. Nem csupán jó csapat, vagány társaság is volt a miénk. Arról nem is beszélve, hogy nagyon tudtak focizni a fiúk. Aztán az utolsó előtti fordulóban jött a Fradi, a többi már történelem.”


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 22-i lapszámában jelent meg.)