Női kézi: Kácsor Gréta tudja, mikor kell bátornak lenni

– Emlékszik, mikor fogott először a kezébe kézilabdát?
– Pontosan nem, leginkább azért, mert örökmozgó gyerek voltam. Tápiószelén nőttem fel, és ha csak tudtam, állandóan fociztam a kertben, nekem csak az volt a lényeg, hogy labda legyen nálam. Ezért is mentem el hat-hét éves koromban kézilabdaszakkörre a suliban, ott aztán kiéltem magam és elfáradtam, aminek nemcsak én, hanem a szüleim is nagyon örültek. Aztán Vácra kerültem, ott kezdtem el komolyabban kézilabdázni, és később már azzal a csapattal indultunk a hazai gyerekbajnokságokon. Nem sokkal előtte, 2013-ban volt egy régiós torna, amelyen még a tápiószelei gyerekcsapattal voltunk, és az egyik váci edző, Nyári József volt a Pest megyei régióválogatott edzője, vele beszéltem először, ő hívott át Vácra.

– Azonkívül, hogy örökmozgó, milyen gyerek volt?
– Hú, nagyon rossz... Sosem akartam tanulni, mindig csak játszani, labdázni valakivel – mindegy, csak ne kelljen otthon ülnöm. Amúgy barátkozós gyerek voltam, de nagyon akaratos is, mindig ellenkeztem anyával, ha ő A-t mondott, én biztosan B-t csináltam.

– Ha ennyire szerette a focit, nem gondolt arra, hogy később inkább azt folytassa?
– Kis falu volt a miénk, sok lehetőség nem volt a sportolásra, a kézilabda pedig akkor indult. Focira csak a fiúk mentek, a lányoknál nem volt annyira megszokott, ezért is választottuk a kézilabdát.

– Mikor nőtt be a feje lágya?
– Anyu iskolaigazgató volt, és míg otthon laktam, gyerekként sokszor másképp láttam a dolgokat, mint ő. Aztán amikor kamaszként Vácra költöztem kollégiumba, na, szerintem akkor voltam a legrosszabb! Ez a korszakom két évig tartott, aztán kinőttem. Egyébként a szüleimmel a mai napig nagyon jó a kapcsolatom, szabad hétvégém ugyan alig van, de amikor tudok, úgy kéthavonta egy napra hazamegyek, mondjuk meccs után, Tápiószele kocsival másfél órányira van Váctól, ami nem vészes.

– Mikortól vette komolyan a kézilabdát?
– Tizennégy éves koromban el kellett döntenem, hova megyek középiskolába. Két út állt előttem, vagy otthon maradok és tanulok, vagy a kézilabdát választom, de akkor el kell költöznöm. Az utóbbit választottam, vagyis a kézilabda miatt hagytam el az otthonomat. Vácra kerültem, a Boronkay György Műszaki Szakközépiskolába, mert érdekelt az informatikus szakirány. Programozást tanultam, de most már bánom, hogy nem tanultam jobban, bevallom, kicsit lusta voltam. Visszatérve a kézilabdára: az álma szerintem valahol mindenkinek az, hogy felnőttválogatott legyen, engem már gyerekként is ez motivált.

– Szurkolt valamelyik csapatnak?
– Bevallom, addig, amíg nem igazoltam Vácra, fogalmam sem volt arról, mi az az NB I. Otthon elvoltam a kis gyerekbajnokságunkkal, és nem is nagyon emlékszem arra, hogy nagycsapatokat néztem volna a tévében. A családunkban soha senki sem volt sportoló, apu szereti a focit, de ebben ki is merül a dolog, nem is nagyon beszélgettünk a sportról. Persze mire Vácra jöttem, azért már pontosan ismertem mindent. Példaképem sem volt soha, engem mindig az motivált, hogy egyre jobb és jobb legyek, talán mert makacs vagyok. Én mindig is saját magam, Kácsor Gréta szerettem volna lenni, nem akartam és nem is akarok hasonlítani senki másra.

– Három év alatt három aranyérmet nyert a magyar csapattal az európai ifjúsági olimpiai fesztiválon, a junior-világbajnokságon, majd a junior Európa-bajnokságon. Ezeket az utánpótlássikereket a helyén tudta kezelni?
– Hozzátenném még az ifjúsági világbajnokságon szerzett ezüst- és az ifi Európa-bajnoki bronzérmet is. Akkor, abban a pillanatban mindegyik óriási eredmény volt, viszont nem felnőttsikerek voltak. A helyükön kell kezelni őket, mert ugyan szép, ha egy tehetséges korosztály jó edzők keze alatt pallérozódik, de a felnőttválogatott teljesen más. Akkor még csak tanultuk, hogyan kell kezelni ezeket a nagy tornákat, én például a debreceni Főnix Csarnokban játszottam életemben először nagy közönség előtt, amire örökre emlékezni fogok. Persze, egy hétig úgy éreztük magunkat, mint a világ császárai, mindennap beszéltünk egymással az élményekről, amit egyébként a mai napig is szoktunk. De aztán visszamentünk a klubunkba, és visszatértünk a földre, mert látszott, hogy a felnőttmezőny valami egészen más, meg kellett tanulnunk, hogy ott sokkal nehezebb hasonló eredményeket elérni. Most már nincs vele gondom, teljesen a helyén tudom kezelni.

– Röviden meg tudja fogalmazni, miben más a felnőttválogatott?
– A játékosok fizikailag erősebbek, gyorsabbak, rutinosak, és gyorsabban gondolkodnak, olyan helyzeteket oldanak meg, olyan döntéseket hoznak, amit én előtte nem is gondoltam volna. Ebbe nekem is bele kell jönnöm, fizikailag is sokat kell fejlődnöm, de főleg gondolkodásban. Ehhez minél több játéklehetőség kell, amit Vácon mindig is megkaptam. Ezt csak így lehet fejleszteni, másképp nem fog menni. Érzem is magamon a fejlődést.

– Belegondolt már, hogy ön az egyetlen játékos, aki egyaránt tagja volt a 2018-ban juniorvébét, 2019-ben pedig junior Eb-t nyerő válogatottnak?
– Nem foglalkozom ezzel, azért nem, mert nem én nyertem, hanem a csapat. Debrecenben kiegészítő játékos voltam a stabil kezdő Háfra Noémi mögött, egy évvel később, Győrben egy más összetételű csapatban viszont már húzóember. Teljesen más volt a szerepem, ugyanakkor mindkettőnek ugyanúgy tudtam örülni.. De még egyszer hangsúlyozom: egyik sem az én sikerem, hanem a mi sikerünk volt.

– Miben változott meg az élete ezek után?
– Sok önbizalmat tud adni egy ilyen eredmény, mert látod, mire vagy képes más országok válogatottja ellen, amelyek más-más stílusban kézilabdáznak ellened. Sokat tanultam ezeken a tornákon, és hatással voltak a játékstílusomra is.

– Mostanáig nem igazolt sehova, Vácon maradt és lett alapember. Elégedett azzal, ahogy a karrierje alakult?
– Hát, karrierről szerintem azért még korai beszélni az én esetemben, még nagyon fiatal vagyok, de örülök, hogy akkoriban nem mentem el egy nagycsapathoz. Vác ideális volt abból a szempontból, hogy erős együttes, amelyben korán NB I-es játékos lehetettem, már tizenhat-tizenhét évesen, ami nagy szó. Semmit sem akartam elkapkodni, és úgy gondolom, jó döntést hoztam, de persze az a célom, hogy idővel egy nagycsapattal a Bajnokok Ligájában játszhassak, az álmom pedig az, hogy legalább egyszer én is pályára lépjek egy BL négyes döntőjében.

– Külföldön kipróbálná magát?
– Érdekel a légiósélet, de most még nem érzem úgy, hogy azon a szinten lennék. Ezért aztán soha nem is gondolkodtam még azon, vajon melyik külföldi bajnokság lenne jó nekem, melyik játékstílus feküdne. Egyelőre itthon van dolgom.

–  Mit tart az erősségének?
– Azt mondják, az életben mosolygós és boldog vagyok, a pályán viszont más. Mindig azt kérdezgetik tőlem, ha ekkorát tudok ugrani, miért nem lövök mindig? Pedig bátornak tartom magam a pályán és azon kívül is, de a kézilabdában át kell látni és gondolni, mikor lövök kapura és mikor nem. Ha ellövöm az összes labdát, az nem bátorság, hanem hülyeség. Tudni kell, mikor kell bátornak lenni.

– Vezéregyéniségnek, jó közösségi embernek tartja magát?
– Az elsőről azt gondolom, hogy igen, talán az vagyok, és célom is, hogy minden csapatomban idővel az legyek. Szerintem erre megvan az esélyem, de még sokat kell hozzá tanulnom és tapasztalnom. Utóbbiról pedig azt, hogy én csak közösségben érzem igazán jól magam, nem szeretek egyedül lenni, már egy óra után minden bajom lesz. A klubnál is jóban vagyok mindenkivel, úgy gondolom, a csapattársak szeretnek, aki ismer, azzal jó kapcsolatot ápolok. Amikor most úgy döntöttem, hogy Debrecenbe igazolok, nehéz volt, mert Vácon nagyon jó a közösség, ami az egyik erősségünk, és ha csak ezt vettem volna alapul, biztosan maradok, mert imádom ezeket a lányokat. Nyolc éve Vácon élek, négy évig voltam kollégista, négy éve Hámori Konszuélával lakunk együtt, jó barátok vagyunk. Ez hosszú idő, ideje váltanom, nyár elején átteszem a székhelyem Debrecenbe.

–  Miért Debrecent választotta?
– A DVSC a harmadik helyért küzd a bajnokságban, és már azon a szinten van, hogy kis szerencsével el is csípheti a nagyokat, a Győrt vagy a Fradit. Úgy érzem, a klubváltással egy lépcsőfokot feljebb lépek. Valami mást szerettem volna csinálni, kicsit kiszakadni az eddigi közegemből, új kihívásokat keresni. A Loki jelenlegi edzőjével, Szilágyi Zoltánnal öt évig dolgoztunk együtt Vácon, emberként és edzőként is nagyra tartom, ő is nagy szerepet játszott abban, hogy az elkövetkező két évre Debrecenbe írtam alá.

– Miben más a mostani Kácsor Gréta, mint mondjuk a három évvel ezelőtti?
– Még azért nem nőttem fel teljesen, de úgy gondolom, felnőttesebben élek és játszom, mint akkor. Legalábbis már nem csinálok oltári nagy hülyeségeket.

– Említette a Bajnokok Ligája négyes döntőjét mint álmot. Vannak kitűzött céljai, akár a sportban, akár az élet más területén?
– A magyar válogatottal szeretnék minél több világversenyen, olimpián, világ- és Európa-bajnokságokon szerepelni, és minél jobb eredményt elérni. A pályán kívül? Olyan ember vagyok, aki nem szeret másoktól függni. Helyettem nem kell másnak megcsinálnia semmit, majd én megoldom. Szeretek magam megküzdeni az életben mindenért, mert nekem fontos a tudat, hogy saját magamnak szereztem meg.

– Mivel tölti a szabadidejét?
– Mindig csinálok valamit, nem unatkozom egy percig sem. Esténként Hámori Konszuélával kutyát sétáltatunk, vagy ha van egy kis szabadidőnk, Kuczora Csengével szoktunk PlayStation-özni a Call of Dutyval, ami teljesen kikapcsol. Nagyon szeretem az elektronikai kütyüket, mindig veszek magamnak valamit, és még ha úgy is tűnik, hogy semmi értelme sincs, annyi biztosan van, hogy engem tényleg érdekelnek ezek a cuccok, ha kell, külön teszek pénzt félre valami újdonságra, és összegyűjtöm. Ki tudja, talán a bennem élő rejtett műszaki érdeklődés így él tovább.