Henny Reistad „titka”: sohasem lóg, még az erősítés is szórakoztatja

– Jól láttam, hogy gyorsan megtalálta a helyét az Esbjerg együttesében?
– Én is így érzem. A kezdeti hetek kihívást jelentettek, mert az olimpia miatt nem tudtam sokat a csapattal együtt edzeni a felkészülés során, aztán meg már sorban jöttek a fontos mérkőzések a bajnokságban és a BL-ben. Azonban az Esbjerg stílusa megkönnyítette a beilleszkedésemet, sok időt tölthetek a pályán, és azt várják tőlem, hogy egy az egy elleni helyzeteket vállaljak, ezzel előnyt szerezve magamnak vagy a társaimnak. Számtalan lehetőség nyílik előttem játék közben, így könnyebb megtalálni a jó megoldásokat.

– Miért érezte tavaly elérkezettnek az időt ahhoz, hogy légiósnak álljon? És milyen érvek szóltak a dán klub mellett?
– Mindenképpen jelentős lépésre volt szükség a karrieremben, hogy még jobb kézilabdázó váljon belőlem. Itt megvan a lehetőségem arra, hogy fejlesszem a képességeimet. Miután Kristiansandban három évet lehúztam szinte ugyanazokkal a játékosokkal, szerettem volna kipróbálni valami újat. Nem érkeztem teljesen ismeretlen közegbe, hiszen a csapatban is több norvég társam van, ugyanakkor a dán bajnokság jóval erősebb. A mindennapok során is gyorsan felvettem a ritmust, nincsenek nagy kulturális különbségek, ráadásul nem kerültem olyan messze az otthonomtól sem.

– Mekkora szerepet játszott a döntésében, hogy párja, Aksel Horgen szintén Dániában kézilabdázik?
– Nem ez volt az elsődleges szempont, de kétségtelenül bónusz, hogy Silkeborg mindössze másfél órára fekszik, így ha van egy kis szabadidőm, könnyen meglátogathatom. Mivel ugyanazt a sportágat űzzük, teljes mértékben átérzi a problémáimat – de az sem jelentene gondot, ha nem kézilabdázna.

MÁR TINIKÉNT TUDTA, A LEGJOBB AKAR LENNI

– Amikor négy évvel ezelőtt az első nagy tornáján szerepelt a norvég felnőttválogatottal, kijelentette, hogy a világ legjobb játékosa szeretne lenni. Hol tart az efelé vezető úton?
– Szerintem sokat fejlődtem 2018 óta, és talán elmondhatom, hogy már a legjobbak közé tartozom. Nehéz meghatározni, milyen kritériumok alapján emelhetünk ki a legjobbak közül valakit, mindenkinek más az erőssége. Továbbra is igyekszem folyamatosan új kihívás elé állítani magam, és megtalálni azokat a területeket, amelyeken még javulhatok, hogy egyszer tényleg a legjobb legyek.

– Ennek fényében hogyan fogadja, amikor edzők, szakértők arról beszélnek, ön lehet a norvégok következő világsztárja, vagy éppen sokak már most a nemzetközi mezőny élére helyezik?
– Igazán kedves, hogy a szemükben én vagyok a legjobb. Sokat jelent nekem, amikor korábbi nagy játékosok vagy elismert szakemberek állítanak ilyesmit. Gyerekként fociztam és kézilabdáztam is, mindkettőt élveztem, de hamar kiderült, hogy utóbbiban tehetségesebb vagyok, és előttem is világossá vált: ezt szeretném csinálni. Akkor még nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer majd a legjobb legyek, de ahogy tizenéves koromban mindig sikerrel vettem a következő lépcsőfokot, meggyőzött arról, nem lehetetlen elérnem erre a szintre a karrierem során.

– A dédnagyapja, Ole Reistad az 1928-as olimpián csapatban megnyerte a sílövészet elődjének számító bemutató sportágat. Nem vonzották a Norvégiában rendkívül népszerű és sikeres téli sportágak?
– Csak hallomásból ismerem a dédnagyapám történetét, de nagyon büszke vagyok rá. Természetes választás volt, hogy én is sportolok valamit, azonban a bátyáimnak sokkal meghatározóbb szerepük volt az utamban. Néhány hónapig kipróbáltam a téli sportokat, de nem fogtak meg, és nem is voltam ügyes bennük. A csapatsportok sokkal közelebb álltak hozzám.

– Ha már a testvéreit említette, ők miben tudták segíteni a kezdeti időszakban?
– Idősebb bátyám, Petter húszéves koráig sífutó volt, junior-világbajnokságot is nyert. Másik testvérem, Jon hosszú ideig kézilabdázott, a norvég első osztályig vitte, mielőtt abbahagyta – az előbb említett ok miatt is inkább az ő útját követtem. A két bátyám példája mindig nagy motivációt jelentett, gyerekkoromban sokat számított, hogy volt, akit követhettem, akire felnézhettem. Jonnak sok meccsét megnéztem, gyakran lógtam a csarnokban. Rendkívül tudatosan élt, mindig korán lefeküdt, hogy kipihenje magát, és minden részletre odafigyelt, amitől jobb sportolóvá válhatott. Közelről láthattam, mi kell ahhoz, hogy valaki magas szintre jusson, ez engem is rendkívül felvillanyozott.

– Igaz, hogy már kiskorában annyira megfogta a sportág, hogy mindig kézilabdameccs ment otthon a televízióban?
– Így volt, de az elején persze még nem a játékelemzés miatt, hanem mert egyszerűen nagyon élveztem – szerencsére élvezem most is. A sok meccsnézés is hozzájárult, hogy még jobban értsem a játékot. Amikor 16 évesen a legjobb barátaimat hátrahagyva a Stabaekhez kerültem, már mindent feltettem a kézilabdázásra.

– A sportolás mellett azért a tanulást sem hanyagolta el, és a mai napig képezi magát.
– A matematika mindig is nagy kedvencemnek számított, a kézilabdázás után ez áll nálam a második helyen az érdeklődési rangsorban, jelenleg is tanulom a fizika mellett. Sokak fejében biztos nehéz tantárgyként élnek, azonban én imádom őket. Olyan egyetemre járok, hogy Dániából is meg tudom csinálni a teszteket. Végzett mérnökként szívesen foglalkoznék majd a környezetvédelemmel és a fenntarthatósággal.

– A Természetvédelmi Világalap (WWF) egyik nagyköveteként mit üzen a következő generációknak?
– Édesanyám a szervezetnek dolgozik, látom, mennyire szívén viseli a környezetünk jövőjét. Miután ismertebb játékos lettem, és egyre több fiatal kezdett el követni, szerettem volna nekik megmutatni, hogy a sportoláson kívül még számos fontos terület van. Könnyű azt gondolni, hogy egymagam úgysem tehetek semmit, amíg az olyan nagy szennyező, mint Kína nem változtat a hozzáállásán, de minden cselekedetnek jelentősége van, a saját szintjén mindenki hozzáteheti a magáét. Így élem én is a mindennapjaimat, szelektíven gyűjtöm a szemetet vagy éppen odafigyelek arra, hogy ne vegyek egyszer használatos műanyagot. Tudatos vásárlóként szeretek tisztában lenni vele, hol készült az adott termék, mennyire fenntartható az előállítása. Nem szeretem, hogy annyit kell repülnünk a külföldi mérkőzésekre, de kénytelen voltam elfogadni, hogy nem buszozhatunk a távolabbi országokba...

SZERINTE SZÓRAKOZTATÓ AZ ERŐNLÉTI MUNKA IS

– A kézilabdázásra visszatérve: a mérkőzéseken is ennyire tudatos az egyes helyzetekben? Tervet készít vagy inkább szeret improvizálni?
– Mindkettő jellemző rám. Gyakran játszom irányítót, ilyenkor végig kell gondolnom, milyen akció lehet a legcélravezetőbb az adott szituációban, hogyan tudjuk nyomás alá helyezni az ellenfél védekezését, és helyzetbe hozni az egyik társamat. Sokat agyalok tehát a meccsek közben, de ugyanúgy szeretem, ha nem csak egy terv létezik, amit végre kell hajtani, hanem lehetőség nyílik improvizálni. Esbjergben megvan a szabadságom, hogy játék közben váltsak, és bármelyik lövőposzton feltűnjek, ha éppen úgy érzem, ott jobban tudok érvényesülni. Az edző megbízik a döntéseimben.

– Az első Bajnokok Ligája-mérkőzését még a Vipersszel a Ferencváros ellen vívta Érden, és az utolsó fél percben a győzelemért támadhattak, azonban Kovacsics Anikó lefülelte a keresztpasszát, és a magyar csapat nyerte meg a találkozót. Könnyen tovább tud lépni egy-egy hiba vagy rossz meccs után?
– Egy életre az emlékezetembe égett az a rossz passz, talán megelégedhettünk volna a döntetlennel is. A magyarországi esetből egyértelműen tanulni tudtam – azonban az sem lenne jó, ha kiélezett pillanatban félnék a labdaeladástól. Most már azért könnyebb továbblépnem, mert tisztában vagyok a képességeimmel, hogy legközelebb tudok jobban is teljesíteni, és mivel gyorsan követik egymást a meccsek, így szerencsére idő sincsen arra, hogy magamat emésszem. Mentálisan már elég erős vagyok ahhoz, hogy ne hasson rám negatívan egy-egy gyengébb produkció, másoknál talán könnyebben túl tudom tenni magamat rajta, és inkább előre tekintek a következő feladatra.

– Tagja volt a 2018-as debreceni junior-világbajnokságon ezüstérmes norvég válogatottnak. A végső győztes magyar csapat játékosai nagy figyelmet kaptak itthon, mindenki kíváncsian várta, hogyan tudnak átlépni a felnőttek közé. Önnek miként sikerült vennie ezt az akadályt?
– Fiatalkoromtól kezdve idősebbekkel játszottam együtt, a legjobbamra volt szükségem, hogy megálljam a helyemet, és megtegyem a következő lépést. A Vipershez érkezve mindenki magasabb szinten állt nálam, így megvolt a motiváló erő a fejlődéshez, és hogy egyre több játékpercet harcoljak ki magamnak a csapatban. Olyan környezetbe kerültem, hogy minden egyes nap valódi kihívást jelentett, a nálam jobbakat kellett megpróbálnom átjátszani. Emellett persze a kemény kondiedzések is hozzájárultak ahhoz, hogy időről időre kicsit gyorsabb, erősebb legyek, valamint elkerüljem a sérüléseket.

– Az erőnléti munka sokaknak unalmasnak, monotonnak tűnhet, hogyan tudja mégis élvezni?
– Nekem az edzések szórakoztató részéhez tartozik, egyszerűen szeretem csinálni. Az egyik kedvencem a súllyal végzett „bolgár guggolás”. Tudom, hogy kulturálisan is eltérő, hol mekkora jelentőséget tulajdonítanak neki, és számos topjátékos nem kondizik annyit, mint mi, norvégok. Biztos vagyok benne, hogy aki felismeri a jelentőségét, és odafigyel a helyes végrehajtásra, szemmel látható előrelépést érhet el, és akár a karrierjét is meghosszabbíthatja.

– Mit tart az erősségének?
– A magasságomhoz képest elég robbanékony vagyok, gyakran az ellenfelek sem számítanak rá, hogy milyen gyors tudok lenni. Ez részben a genetikának köszönhető, ugyanakkor hiszek a kemény munkában. Ha nem edzettem volna ennyit, nem lennék ilyen erős, és meg sem közelíteném a mostani szintemet. Ezt tanácsolom a fiataloknak is, fontos megszerezniük azokat az alapvető kondícióbeli képességeket, amelyekre a későbbiekben építhetnek. Sohasem lógtam el egyetlen feladatot sem, inkább vissza kellett fognom magam. Megtanultam, nem szabad túl mohónak sem lennem, nem kell mindig még egy extrát beletolni, hanem hallgatni kell a test jelzéseire.

– Erre figyelmeztette a három évvel ezelőtti hátsérülése?
– Nem találtuk meg az egyértelmű magyarázatot, de a túlterhelés valószínűleg szerepet játszott benne. A Vipersben hirtelen sok lett az edzésből és a mérkőzésből. A genetika ebben is szerepet játszhatott, az édesapámnak szintén gondja van a hátával, így nekem is nagyobb esélyem volt rá. A műtét miatt összesen hét hónap kiesett, ezalatt volt időm végiggondolni a tanulságokat. Szerencsére jól ment a rehabilitáció, amely alatt tanulással foglaltam le magam. Azóta is oda kell figyelnem a terhelésre a hátam miatt, így általában a kezemben fogom a nagyobb súlyokat.

ÁLL A MAGYARORSZÁGI KIHÍVÁS ELÉ

– A világ egyik legjobb átlövője, Anna Vjahireva a lapunknak adott korábbi interjúban arról beszélt, hogy még jobban is élvezi a védekezést, és hogy közben ki kell találni a másik gondolatát.
– Csak egyetérteni tudok vele. Rengeteg taktikai elemet ki lehet dolgozni arra, hogyan tudjuk elrontani az ellenfél játékát, ez ugyanúgy fontos része a kézilabdázásnak. Hozzá hasonlóan élvezem a védekezést, bár még bőven van hova fejlődnöm benne. Szeretnék igazán jó hármas védő lenni, ami nagy erősségemmé válhatna a karrierem további részében.

– Az elmúlt éve igen mozgalmasra sikerült: a Vipersszel élen zárt a Bajnokok Ligájában, és megválasztották a négyes döntő legértékesebb játékosának. Belülről is érezte, hogy abban a két napban mindenki felett állt?
– Igazán szavakba sem tudom önteni, leírhatatlan volt megnyerni a BL-t, és átvenni az MVP-nek járó trófeát Budapesten. Talán nem is volt semmi titkunk, mindössze annyi, hogy rengeteget készültünk rá. A final fourban már az elejétől kezdve látszott, működik, amit kitaláltunk, így megnyugodhattunk, hogy csak tovább kell folytatnunk.

– Mi történt aztán a nyáron a norvég válogatottnak bronzzal záruló tokiói olimpián?
– Nem akarom a vállsérülésemre fogni a gyengébb teljesítményem, mégsem tudtam függetleníteni magam tőle. Ezenkívül jó lecke volt, hogy az olimpia semmihez sem fogható verseny, meg kell tanulni rajta játszani.

– Decemberben viszont világbajnoki címet ünnepelhetett Spanyolországban, így szinte mindent megnyert már, ami a sportágban lehetséges. Vannak még új meghódítandó magasságok?
– Mindig lehet új célt találni. Most az Esbjerggel szeretnék sikeres lenni, és minden esélyünk megvan rá, hogy kiemelkedő eredményeket érjünk el az idény végén, valamint a következő években. Ami a nemzeti csapatot illeti, biztos lesznek változások a keretben, de még sokáig stabil tagja szeretnék maradni a csapatnak. Azon kell dolgoznunk, hogy a párizsi olimpián még fényesebb érmet akasszanak a nyakunkba.

– Hogyan tudja kezelni a nyomást, hogy eljutott arra a szintre, amikor már minden meccsen kiemelkedőt várnak öntől?
– Tisztában vagyok vele, hogy megnőtt a velem szembeni elvárás. Érzem, hogy mindig jól kell játszanom. Nem hat rám bénítóan az efféle kihívás, sokkal inkább kedvemre való. Ahogyan korábban is mondtam, megbízom a képességeimben, hogy meg tudok felelni a várakozásoknak. A norvég válogatottban még kissé más a szerepem, így át kell állítanom a gondolkodásomat, amikor visszatérek Esbjergbe, ahol egyértelműen tőlem remélik a legtöbb helyzetben a megoldást.

– Miként látja a jövőjét? Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer hozzánk, Magyarországra igazol?
– Sok klub van jelenleg Európában, amely szépen fejlődik. Nagyon boldog vagyok most Dániában, de még csak 23 éves lettem, remélhetőleg hosszú karrier áll előttem. Bízom benne, hogy megtalálnak az új kihívások a jövőben is, ha erre éppen Magyarországon kerülne sor, állok elébe!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 26-i lapszámában jelent meg.)