Női kézilabda: Sorjáztak a kérdőjelek, nem vártam tovább – Háfra Noémi

– Egyből tudta a Brest elleni BL-meccsen, hogy komoly a sérülés?
– Igen, mert a földre érkezésemkor megbicsaklott a térdem, és hallottam, hogy nagyot roppant – válaszolta Háfra Noémi, aki ezt az idényt a Győri Audi ETO kölcsönjátékosaként a dán Odensében tölti. – Rögtön a térdemhez kaptam, kissé sokkos állapotba is kerültem, és elkezdtem sírni. Miután ölben levittek a pályáról, rá akartam állni, de a társak lebeszéltek róla. Voltak körülöttem olyanok, akiknek már volt részük hasonló sérülésben. Az orvos megmozgatta a térdem az öltözőben, és érezhető volt, hogy instabil. A későbbi vizsgálat igazolta, hogy elszakadt az elülső keresztszalagom, de úgy tűnik, a meniszkusz ép maradt.

– A műtét és a hosszú kihagyás azonban elkerülhetetlen.
– Abban egyeztünk meg a klubbal, hogy Dániában operálnak meg a jövő héten, és itt fogom végezni a rehabilitációt is. Sajnos számomra ezzel véget ért az idény, leghamarabb az alapozásra állhatok készen, de reálisabb, hogy a bajnoki rajtra. Sokat gondolkodtam azon, hogyan történt velem a sérülés. Szerettem volna előbb gyorsan befelé, majd egy ütemváltással kifelé cselezni, de közben meglöktek és letapadt a lábam. Egyébként nagyon vigyáznak ránk, a meccsek után mindig regeneráció vagy gyógytorna következik, valamint folyamatosan odafigyelnek a terhelésre is. Igaz, hogy most egyszerre sokan kiestek tőlünk, de szép lassan visszajönnek majd a többiek az Eb után.

– Egyértelmű volt, hogy a külföldi lehetőségek közül Dániát választja?
– Több ajánlatom is volt, de úgy gondoltam, Dániában tudok a leginkább fejlődni. A skandináv kézilabdának megvannak a saját stílusjegyei, a tempó, a gyors döntéshozatal szükségessége és a felépített játék is teljesen más, mint amihez hozzászoktam. Ezt elég hamar a saját bőrömön is megtapasztaltam. A játékosok fizikailag nagyon erősek, amit ki is használnak. Nekem ezt elsősorban védekezésben kellett megtanulnom, de egyébként nemcsak az ütközéseknél, hanem akár cselezés közben is használhatnám jobban a fizikumomat.

– A mostani szerencsétlen eset ellenére azért megérte a váltás?
– Nem bántam meg a döntésemet, nagyon szeretek itt játszani. Kellett az első néhány hónap a beilleszkedéshez, de pont mostanában éreztem, hogy igazán megérkeztem és a csapat szerves részét képezem. A külföldre igazolás sosem könnyű, és volt is vele bajom a saját magam felé támasztott magas elvárások miatt. Ahogy egyre komfortosabban éreztem magam az új környezetben, úgy kezdtem belejönni a játékba, kiismerni a társakat és a taktikát, így elég rosszkor jött a sérülés.

– Miben más a dániai kézilabdás élete?
– Előfordul, hogy a meccsek mellett csak heti két labdás edzésünk van, ehhez jönnek hozzá a kondicionáló foglalkozások. Mivel itt van rájátszás, mindenki arra készül, hogy az idény utolsó szakaszát is bírja szuflával és koncentrációval. A mérkőzések utáni kondira nagyon odafigyelnek. Az első hónapban szinte nem volt olyan nap, hogy ne lett volna izomlázam. Általában heti két erőnléti edzésünk van, mindenki eldöntheti, hogy a klubtól vagy a válogatottól kapott programot végzi. Úgy érzem, erősebb vagyok, mint valaha, és az állóképességem is sokat fejlődött.

– Hogyan telnek a napjai a pályán kívül?
– A kikötőben kaptam lakást, a kilátás egyből megtetszett a sok hajóval. Van mellettünk egy nyitott uszoda, és az emberek még most is kijárnak reggelente a hideg vízbe úszni. Az edzéseket délelőtt tartjuk, így a délutánjaim többnyire szabadok. Próbáljuk színesíteni a mindennapokat, a párommal már kipróbáltuk a szintén a közelben található kosárpályát. A lányok segítőkészek, gyakran szoktunk együtt vacsorázni, de kötni és horgolni is tanítanak. Valakitől ez távol áll, de én szeretem a kreatív elfoglaltságokat, így most táskát horgolok. Egy hónapig biciklivel közlekedtem, aztán amikor egyik edzés után bőrig ázva értem haza, megkértem a klubot, hogy inkább intézzünk egy autót.

– A légiósnak állással szakadt ki teljesen a családi körből?
– A családdal való kapcsolatom már „felnőtt”. Mindenkinek megvan a saját kis élete, amikor van rá időnk, felhívjuk telefonon a másikat.

– A párja, Simon Bence szintén kézilabdázó. Találtak neki is egy helyi klubot?
– Az Odense harmadosztályú férficsapatánál kezdett el edzeni, de mérkőzésen nem lépett pályára, miután – érthető módon – a fiatal dánok előnyt élveznek. Mivel most a női csapatnál elég kevesen vagyunk, beállt hozzánk gyakorolni, több poszton is jól jött a segítsége. Viccesen mondtuk neki, hogy ha kicsit megnöveszti a haját és kisminkeljük, akkor meccseken is szerepelhetne.

– Hogyan boldogul a nyelvvel? Nemrég már angolul nyilatkozott a dán tévében.
– A bakancslistámon volt, hogy angolul tudjak interjút adni. Érdekes volt, mert abban a tudatban érkeztem meg a meccsre, hogy engem sosem fognak kérdezni, mert úgyis a dánokra kíváncsiak. Ehhez képest nagyon meglepődtem, hogy az Ikast elleni bajnoki előtt velem akartak beszélni a tévések. Izgultam, hogy mit fogok majd mondani, de aranyos volt a riporter, előre felkészített, hogy beszélhetnénk az átélt nehézségeimről. Tisztában voltam vele, hogy az angolom még nem tökéletes, de sikerült elmondanom, amit akartam, és utóbb több pozitív visszajelzést is kaptam. Úgy vagyok vele, ezentúl többet is nyilatkozhatok.

– És mi a helyzet az edzéseken, mérkőzéseken? Az Odense edzője, Ulrik Kirkely valószínűleg inkább dánul adja az instrukciókat.
– Mindig odaállok valakihez, hogy fordítson nekem, de már mondták, hogy el kellene kezdenem dánul is tanulni. Meg is tettem, csak a társaim révén először egy haladó csoportba kerültem, ahova olyanok is járnak, akik már több éve gyakorolják a dán nyelvet. Hamar be kellett látnom, hogy az még nem az én szintem.

– A korábbiakhoz képest még újdonságként hathatott, hogy védekezésben is számoltak a játékával.
– Nem is értették, korábban miért nem kaptam hátul is több szerepet. Csakhogy ezt erősíteni kell a játékosban, mert sok minden fejben dől el. Ha azt mondják, nem tudod megcsinálni, egy idő után magad is elhiszed, de ugyanígy van fordítva is. Motivált, hogy hittek bennem. Ahogy említettem, itt az ütközések teljesen mások, a fizikumot jól kell tudni használni.

– Sikerült visszanyernie az önbizalmát?
– Voltak azért megingások itt is, de az edzővel sokat beszéltem, és folyamatosan biztatott, hogy ne csak passzoljak, hanem igenis akarjak gólt lőni, használjam azt az eszköztárat, amivel rendelkezem. Ahogy ezt sulykolta belém, úgy fordult át bennem is, egyre magabiztosabb lettem, és elhittem, hogy meg tudom oldani, hiszen korábban is megcsináltam. Éreztették velem, hogy nem vagyok magamra hagyva, hanem állandóan hajtottak, és megdicsértek egy-egy sikeres akciót követően. A skandináv mentalitás része, hogy nagyon türelmesek velem, nem siettetnek. Ha arra volt szükségem, külön lövőedzésen vehettem részt, vagy éppen plusz videókkal segítettek.

– Márciusban beszélt először a nyilvánosság előtt a pánikbetegségéről, és sokáig szakemberhez sem fordult vele. Miért?
– Nem tudtam, hogy mi történik velem. Korábban nem volt olyan, hogy elzsibbadtak a végtagjaim, és szinte elájultam. Először azt hittem, a cukrommal van a probléma, aztán a vérnyomásomat mértük, hátha az nem stimmel. Előfordult, hogy vezetés közben jött rám a roham, sírtam, ordítottam, segítségért kiáltottam, hogy hívjanak mentőt. Egyszerűen öntudatomon kívül voltam. A mindennapokban pörgettem magamat, a pihenésre nem fordítottam kellő időt.

– Elképzelhetetlen volt, hogy az edzőnek elmondja a problémáját?
– Ha odaállok az edzőm elé azzal, hogy fáradt vagyok, nem bírom, egy élőhalottnak érzem magamat, biztos furcsán nézett volna rám. De ez csak az én feltételezésem, mert soha nem jöttem elő vele, inkább magamban próbáltam megoldani, és csak otthon beszéltem az állapotomról. Az utolsó pillanatban fordultam pszichológushoz, aki egyből mondta, kemény munka vár rám. Dániában úgy kezdtük az évet, hogy külön hangsúlyozták, ha bárki fáradtnak érzi magát vagy fáj valamije, nyugodtan jelezze, és az edzők segítenek. Teljesen máshogy állnak hozzá, el akarják kerülni a kiégést. Nekem furcsa, mert nem ilyen közegből érkeztem, azt szoktam meg, hogy ilyenekről nem beszélek a szakmai stábbal. Folyamatosan tanulom ezt a hozzáállást, hogy az egészség a legfontosabb, és ki kell állnom érte, mert nem egy meccsre készülök, hanem még nyolc évre.

– Mire jutottak a pszichológussal, milyen okokra vezették vissza az állapotát?
– A túlterheltség jelentette a legfőbb gondot. Visszagondolva, már tizenhat éves korom óta a felnőttek között játszom. Előfordult, hogy reggel elmentem iskolába, majd előbb jött az ifimeccs, aztán a junior és a végén a felnőtt. Utóbbi nagy megtiszteltetés volt minden fiatal számára, és akkor még azt hittem, végtelen energiával rendelkezem. Ez így ment folyamatosan, és fejben minden találkozóra fel kellett készülni. Közben az utánpótlás-válogatottal is játszottunk meccseket az első osztályban, ilyenkor két napra le kellett utazni Balatonboglárra. Nem csoda, hogy elfáradtam, kiégtem az évek során.

– Honnan érezte leginkább a nyomást? A családja részéről, a klubjától, az edzőjétől vagy éppen a közvélemény irányából?
– Ez mind egyszerre jelen volt. Az is fárasztó tud azonban lenni, ha valaki mindig ki akarja hozni magából a legtöbbet, márpedig az elejétől fogva maximalista voltam. Ezt sem tudtam sokáig normálisan kezelni. Lelkizős személyiség vagyok, sokat ütöttem-vágtam magam belülről. Az iskolában sem akartam lejjebb adni, de egy ponton túl ebből engednem kellett. Kicsit már bánom, mert a tanulás legalább olyan fontos, mint a kézilabda.

– Mennyire zavarták a szurkolók részéről érkező kritikus megnyilvánulások?
– Sajnos korábban olvasgattam a hozzászólásokat, meghallgattam a véleményeket, amelyek a mai napig érkeznek. Akkor nem estek jól a negatív kommentek, voltak olyan szurkolók is, akik elfordultak tőlem, miután a Fradiból Győrbe igazoltam. Sokan nincsenek tisztában azzal, miből áll a kézilabda, miről szól egy élsportoló élete. Folyamatos hullámvasút, mindig van felemelkedés, stagnálás vagy éppen visszaesés a teljesítményben. Akkor is támogatnom kell a játékost, ha éppen nem megy neki. Persze valahol meg is értem a szurkolókat, mert túl korán magasra tettem a mércét, és ezért elvárják, hogy mindig ugyanúgy játsszak.

– Milyen módszerei vannak saját maga lenyugtatására?
– Biztos furán hangzik, de az elején volt, hogy megöleltem saját magamat, vagy az arcomat simogattam. A mély levegővétel nagyon fontos, akárcsak a folyadékbevitel. A meditáció és a délutáni alvás már a mindennapjaim részét képezi, amennyit csak tudok, próbálok pihenni. Az energetizálást már szakemberrel, az ő utasításait követve végeztem.

– Elmondása szerint az olimpia után közel járt ahhoz, hogy legalább egy időre abbahagyja a játékot. Hogyan jutottunk el innen odáig, hogy újra megszerette a kézilabdázást?
– Úgy mentem ki Tokióba, hogy nem tudom, hogyan fogom túlélni. Utána fordultam szakemberhez, akivel másfél-két órákat dolgoztunk, mert annyira kimerültnek éreztem magamat. Legszívesebben egész nap csak feküdtem volna, ha nincs bennem akaraterő, hogy lemenjek az edzésekre. Szerencsére jókor váltottam klubot, kellett valami új inspiráció. Napról napra jobban éreztem magamat, tudtam őszintén mosolyogni, azonban a kézilabda még nem hiányzott. A decemberi vébén már motiváltabb voltam, majd év elejétől kezdve fokozatosan újra megszerettem a játékot. Lehet, az is kellett hozzá, hogy ne legyen rajtam nyomás Győrben. Levegőhöz jutottam, ám közben azért bántott, hogy amikor már készen álltam, nem kaptam lehetőséget. A idény vége felé már égett bennem a vágy, szerettem volna játszani, vártam, hogy újra számítsanak rám. Persze ezt sem mondtam ki, de nem is volt rá lehetőségem.

– Ambros Martín arról beszélt lapunknak az idény elején, hogy sajnálja, amiért nem adott önnek több játéklehetőséget, mert az edzésmunkája alapján kiérdemelte volna. Szerette volna, hogy még legalább a következő fél évre maradjon. Miért döntött a nyári kölcsönadás mellett?
– Nem tudhattam, hogy nem ülök-e még fél évet a kispadon, és akkor már eligazolni sem tudtam volna, mert másfél esztendő alatt teljesen kiesek a játékból, ezért akartam már a nyáron váltani. Azzal a kijelentéssel sem tudok mit kezdeni, hogy adhatott volna nekem több lehetőséget. Annyi kérdőjel sorjázott a fejemben, hogy inkább úgy döntöttem, nem várok tovább, játszani szeretnék.

– Jól értem, hogy a példájával másoknak is szeretne segíteni?
– Még mindig nehéz beszélnem a problémáimról, de már egyre felszabadultabbnak érzem magam, és igen, úgy vélem, másoknak is tudok iránymutatással szolgálni. Ha időben észreveszik a pánikbetegséget, jól kezelhető. Tévhitben éltem majdnem fél évig, sajnos az utolsó pillanatban fordultam csak szakemberhez. Szerencsére azóta nem volt újabb súlyos rohamom, viszont közben azt is megtanultam, hogyan kezeljem. Persze megtörtént, hogy azóta sírtam, nálam egyszerűen így jön ki a feszültség.

– A 2018-as Eb-n a németeknek lőtt utolsó másodperces, győzelmet érő bombagólja volt az egyik csúcspontja eddigi karrierjének. Utána viszont már az ellenfelek is jobban készültek önre, az elvárás pedig megnőtt. Utólag miként látja, jobb lett volna, ha másra jön ki a figura?
– Nem, olyan szenzációs élményt jelentett, amit a világért sem cserélnék el. Semmit nem csinálnék másképpen, inkább tanulófázisként tekintek rá – az emberekről, magamról. Ha nem történt volna meg, nem tartanék itt, ahol most vagyok. Mai fejjel talán néhány edzést kihagynék, és segítséget kérnék a regenerációban. A 2018-as Noni már nem fog visszatérni, azonban ez az időszak is kellett a felnőtté válásomhoz. A hosszú kihagyás alatt a gyógytorna mellett szeretnék nyelvet tanulni, a kézilabda helyett valamivel le kell kötni az energiámat, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb állapotban fogok visszatérni.