Női kézi: a dzsúdónak köszönheti a testalkatát a Fehérvár francia kapitánya

– Nemrégiben egy videót tett közzé, amelyben hatéves kislányával edz otthon. Ha jól tudom, Lina nemcsak edzőpartnere, hanem már a nyomdokaiba is lépett, miután önhöz hasonlóan az Alba Fehérvár csapatában kézilabdázik.
– Így igaz, Linával szinte elválaszthatatlanok vagyunk, nagyon aktív életet élünk: sokat kirándulunk, vásárolgatunk, folyamatosan csinálunk valamit, ezért is nehéz megszokni a bezártságot. Szerencsére van egy kertünk, így ki tudunk mozdulni a házból.

– Mennyire változott meg az életük az elmúlt hetekben?
– Sok időt töltünk együtt, de nem unatkozunk, mert Lina talpraesett lány, mindig képes elfoglalni magát valamivel.

– A kislánya tudja, mi történik most a világban?
– Igen, tisztában van vele, főleg azért, mert a nagynénjei Franciaországban, a frontvonalban, ápolónőként harcolnak a koronavírussal. A testvéreim jobban aggódnak miattunk, folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy ne menjünk sehová, maradjunk otthon. A családom jól van, mindenki betartja a szabályokat.

– Lassan négy éve van Magyarországon, hogyan érzi magát nálunk?
– Nagyon boldog vagyok Székesfehérváron, úgy érzem, megtaláltam a számításomat az Albánál. Az idei év sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztük, noha fiatal a csapatunk. Pályafutásom során talán még soha nem küzdöttem a kiesés ellen – most ez is megtörtént.

– Hogyan boldogul a nyelvünkkel?
– Egyre jobban, beszédben ugyan még hibázok, de a szövegértésem sokat fejlődött az elmúlt években. Linának viszont egyáltalán nincs gondja a magyarral, néha ő fordít nekem. Többször kerülök olyan szituációba, amelyben nincs más választásom, valahogy meg kell értetni magam a magyar emberekkel. Kötelességemnek érzem, hogy legalább megpróbáljam elsajátítani az önök nyelvét, még ha annyira bonyolult is.

– A harmincat átlépve álmodik még a francia válogatottról?
– Büszke vagyok, amit Franciaországgal elértem, ám azt a korszakot már lezártam az életemben, egyáltalán nem hiányzik a válogatott.

– Igaz, hogy gyerekkorában dzsúdózott?
– Országos bajnok voltam, sőt az ifjúsági olimpiai játékokon is részt vettem, ahol bronzérmet szereztem. A szülővárosomban nagy hagyományai vannak a kézilabdának, a családomban is sokan űzték, ezért váltottam később sportágat. A testalkatomat, az izomzatomat a dzsúdónak köszönhetem.

– Mennyire volt nehéz visszatérnie a pályára a terhességet követően?
– A szülés után másfél hónappal ismét kézilabdáztam, miután alig volt rajtam súlyfelesleg. A legnehezebb időszakot a Vardarnál éltem át. Szkopjében finoman szólva sem örültek a terhességemnek, ezért meghiúsult az átigazolásom. Alig tudtam kimászni a szerződésből, nagy nehezen sikerült visszatérnem a Metzbe, ahol tárt karokkal vártak.

– Arról hallani, hogy néhány hónapja Franciaországban is elvégeztek terhességi teszteket. Miért lett ennyire kényes téma az anyaság az élsportban?
– Pedig átalakulóban van a trend: régebben a nők a karrierjük végén tervezték, hogy teherbe essenek, manapság azonban több sportoló is megszakítja a pályafutását gyermekvállalás miatt. Ezt a klubok is észrevették, a szerződésekben szerepel egy záradék a várandóssággal kapcsolatban. Vannak csapatok, amelyek nem engedik el a kezedet a kilenc hónap alatt, és van, ahol az állam átvállalja a fizetésed nagy részét. Az egyesületeknek szerintem azért kényes téma, mert ha az anyaság miatt valaki kiesik, azonnal gondoskodniuk kell a pótlásáról. Ez olyan, mintha állandó szükségük lenne egy B-tervre.

– Hogyan emlékszik vissza a Buducsnosztnál eltöltött idényére?
– Az egyik legszebb évemet töltöttem Podgoricában, pedig nem indult zökkenőmentesen a bemutatkozásom. Fiatal voltam, önfejű, ráadásul a londoni olimpián éppen Montenegró búcsúztatott minket hétméteresekkel a negyeddöntőben, ezért jókora ellenszenvet éreztem irántuk. Azokkal kellett edzenem, akik meggátoltak az álmomban, úgy éreztem, miattuk nem nyerhettem érmet. Mindenki lebeszélt, hogy odaigazoljak, én viszont csak azért is meg akartam mutatni: lelkileg erős vagyok. Ahogy telt-múlt az idő, kezdtem megismerni a csapattársaimat, akikről addig azt gondoltam, arrogánsak, azokról kiderült, csak foggal-körömmel harcolnak a céljaikért. Igazi példaképpé váltak a szememben, amikor sok pénz adtak jótékony célokra és kórházaknak.

– A pályán kívül hogy érezte magát Montenegróban?
– Beletelt egy kis időbe, amíg elfogadtattam magam az ottani emberekkel, akik az elején éreztették velem, az ő választásuk nem egy színes bőrű játékos lett volna. Az első héten sokan odaszaladtak hozzám, hogy fényképet készítsenek velem, rendszerint megbámultak, ezért a kezdetekben nem is nagyon mehettem ki az utcára egyedül. Persze nem szabad általánosítani, hülyék mindenhol vannak, ahogy megváltoztattam a gondolkodásomat, próbáltam megérteni őket, beszélgetni velük, úgy ők is másképpen viszonyultak hozzám.

– Mekkora hatással voltak a pályafutására ezek az élmények?
– Nagyon sokat tanultam belőlük, azóta mindig csak a pozitív dolgokra összpontosítok. A vezetőedzőnk, Deli Rita nagyon türelmes volt hozzám, amikor idekerültem. Büszke vagyok, hogy külföldiként a Fehérvár csapatkapitánya lehetek.