Bukaresti arany pillanatok – a 2000-es női Európa-bajnokság győztese a magyar kézilabda-válogatott (Fotó: MTI)


Két és fél hónappal korábban, a sydneyi olimpiai bajnoki döntőben már majdnem volt egy aranyvasárnapunk, de azt a mieink hatgólos vezetése ellenére a dánok ezüstté halványították. Az év csúcsversenye után a decemberi, romániai ráadás valójában senkinek sem hiányzott, a skandinávok például felismerhetetlenül fiatal kereteket küldtek el az Óperencián, de legalábbis a Kárpátokon túli, téli ködbe. Az állandó eredménykényszerben élő magyarok ezt persze nem tehették meg: hat olimpikon ugyan hiányzott, de kilenc nekivágott Ramnicu Valceának, a csoportmérkőzések színhelyének. Farkas Andrea távollétében a 22 éves Pálinger Katalin lépett elő első számú kapussá, és mivel „örökös” gólkirálynőnk, Bojana Radulovics sem vett részt a decemberi kalandban, posztján Brigovácz Nikolett és Nagy Krisztina osztozott. Senki se ostorozza magát, ha utóbbi képe esetleg nehezen villanna be… Az Eb legismertebb magyar jobbátlövője kétségtelenül Szabó Melinda volt – csak éppen ezúttal már új hazája, Franciaország színeiben.

A NEMZETI SPORT SZOMBATI MELLÉKLETEKÉNT MEGJELENŐ KÉPES SPORT 16 OLDALAS, DECEMBER 19-I SZÁMÁBÓL AJÁNLJUK:  
KÉZILABDA: Két Éles, két Fazekas, egy pálya, avagy tényleg nem estek messze azok az almák…
RAFAEL NADAL-SOROZAT, 7. RÉSZ: Még a riválisait is lenyűgözi – kulisszatitkok a spanyolt GS-tornán kétszettes hátrányból egyedüliként legyőző Fabio Fogninitől
JÓTÉKONYSÁG: Gyúró Mónika és a Verrasztó-testvérek – szívügyükké vált a koraszülöttek segítése
NEM HÉTKÖZNAPI HŐSÖK: Jótékony futballsztárok – Joshua Kimmich & Leon Goretzka, Marcus Rashford
LABDARÚGÁS: Infografika a magyar futballválogatott sikerévéről
2020 SPORTCSODÁI: A feledni való év felejthetetlen sikerei a BL-be jutott Ferencvároson át a férfi vízilabdázók Eb-győzelméig
HOSSZÚ KÁVÉ: Anger Zsolt legendás (sport)fogásai

Mocsai Lajos szövetségi kapitány mindenkit intett a hurráoptimizmustól:  „Csupán kétheti közös felkészüléssel, kényszerből vadonatúj jobbszárnnyal és két remek, de relatíve rutintalan kapussal óvakodjunk a merész vállalásoktól. Az a fő esélyünk, ha szétrohanjuk az ellenfeleinket.”   Ehhez képest a lányok a helyszínen éppen a sebességtől kezdtek rettegni; igaz, nem a sajátjukétól.  „Halálfélelmünk van, amikor a felvezető rendőrautó százhússzal bevisz minket két kamion közé”  – rebegték az első edzés előtt, a dákoromán elmélet jegyében Traianusról elnevezett sportcsarnokban. Buszozni pedig nem keveset kellett. Mivel ugyanis Ramnicu Valceában nem állt rendelkezésre nemzetközi színvonalú szálláshely, a csapatokat mintegy harminc kilométerrel arrébb dobták az Olt völgyében. Nem is akárhová. A nyolcemeletes hotel első két szintje ódon kísértettanyának tűnt, az sem keltett volna különösebb meglepetést, ha éjszakánként maga Drakula veszi át a portaszolgálatot. A felső hat emeletet viszont szépen felújították; minden küldöttségnek jutott egy.

Előzetesen úgy kalkuláltunk, egy győzelmet vehetünk biztosra, a jugoszlávok ellenit. Ehhez képest a nyitányon alig sikerült 33–33-ra menteni a meccset ellenük, „döntetlent szenvedtünk”. Okkal aggodalmaskodtunk: mi lesz így a németek ellen? A tükörsima, 33–22-es győzelem aztán legrózsaszínűbb reményeinket is felülmúlta. Az utolsó percek már-már buli formáját öltötték, Siti Bea például húga, Eszter hetest érő betörése után így szólt oda neki: szép volt, Siti! A maroknyi, de szívét-lelkét a pályára öntő székely drukkerhad ekkor szeretett bele igazán és menthetetlenül a csapatunkba, a hozzájuk csatlakozó kolozsvári asztalos, Jenő egyenesen így lelkendezett:  „Életem legszebb napja! Ramnicu Valceában lengethettem a magyar zászlót, és ezt megköszönte nekem a magyar válogatott.”    Ekkor már azt is tudtuk, hogy az osztrákok sem lehetnek ellenfelek, mert sydneyi kudarcuk – a mieink ellen bukták el az agyonnyert negyeddöntőt – után lefejezték az utolsó nagy generációjukat, diákolimpiai benyomást keltő társaságot küldtek az Eb-re. A 35–12-es söpréssel záruló játszadozásról mindennél többet elárult Mocsai Kulcsár Anitának címzett utasítása: A gyerek mellett próbálj betörni!”

A búcsúzó Kökény Bea a trófeával – az Eb legjobb játékosa is magyar, Siti Bea lett

Legközelebb viszont már felnőttek jöttek, a franciák. Köztük Szabó Melinda, aki nyilvánvalóan sokszoros daccal készült korábbi társai ellen, de Farkas Ági angyali nyugalommal osztotta ki a vele kapcsolatos feladatokat:      „Köke majd kilép rá, ad neki két pofont, én meg a visszafutásnál lerendezem.”  Jobban tartottunk két további, egyáltalán nem kedves ismerőstől, a Serbu, Dobre román bírópárostól, akik olyan kendőzetlenül csalták el az 1994-es Eb magyar–dán elődöntőjét, hogy az európai szövetség két évre elmeszelte őket. Ezúttal viszont patikamérlegen mérték minden ítéletüket, meg sem kísérelték megakadályozni a mieink diadalát, amely az első ijedség, a 0–4-es rajt után 32–29 arányban született meg.

Bejutottunk a négy közé! A két biztos elődöntős találkozásakor az oroszok 26–19-cel, előzékenyen átengedték az első helyet, így az elődöntőben a másik ágon második románokat lökve az utunkba. Együttesünk ennek tudatában indult Bukarestbe, azt gondolva, tudja, mi vár rá. A korszak két hazai sztárklubja, a Dunaferr és a Ferencváros korábban szerencsésen megjárta már Ramnicu Valceát, sőt az FTC egyik legvagányabb játékát nyújtotta a Szilágyság fővárosában, Zilahon, ahol a helyi magyarok a kispad mögött merték csak elsuttogni Pádáréknak, hogy velük éreznek, nekik szurkolnak. A bukaresti lelátón bezzeg az anyaországból betoppant hívekkel lélekben és hangban is megerősített székelyek derekasan üvöltöttek, de a hatezer fős, román nemzeti és népdalokra mulató, a piros, fehér, zöld színek láttán harsányan utálkozó, Himnuszunkat szétfütyülő és szétkiabáló helyiekkel nem vehették fel a versenyt. A papírformának megfelelően néhány perc után felzúgott a „Ki a magyarokkal az országból!” rigmus is, amit tőlünk a „Be a magyarokkal a döntőbe!” célja ellensúlyozott. A 18. percben sporttörténeti kuriózum tanúi lehettünk: 9–6-os vezetésünknél Farkas Ágnes kecsegtető helyzetben lövésre emelkedett, ám ekkor a csarnokban hirtelen kialudt a világítás. Félhomályban folytatódott a találkozó, egészen szünetig, 13–12-es előnyünkig, amit a feldúltan az öltözőbe vonuló „Fari” így kommentált:      „Nagyobb nem lehet a különbség, mert megint lekapcsolják az áramot.”

A minden mérkőzésen sokat kapó Farkas Ágnes lőtte a legtöbb gólt (54) csapatunkból


Azért erre már nem vetemedtek, fényes magyar diadal született meg, négy gólról az utolsó pillanatban csökkent egyre, 25–24-re a differencia. Innen, a Duna partjáról szemlélve elképzelni is nehéz, mit jelentett ez akkor az Olt mentén – még ha Ady szerint egy is a két folyó hangja –, vagy inkább túl a Kárpátokon és az ezeréves határon, ahol az erdélyiek úgy tartják, még a szél is máshogy fordul. Sepsiszentgyörgyi nyugdíjas ügyvéd ismerősöm SMS-e talán ad némi támpontot, így szólt: „Ez a győzelem évekre elég biztatást ad nekünk a túléléshez. Kérem, két szót adjon át a lányoknak. Az egyik, hogy köszönöm. A másik, hogy sírtam.”   Siti Bea erre rímelve gratulált minden magyarnak, akinek köze volt e sikerhez, majd azzal folytatta:  „Szörnyű volt, amikor kifütyülték a Himnuszunkat, mert bármi is történt a múltban, mi sportolók vagyunk, akik pedig tüntettek ellenünk, azok nézők. Ez nagy dacot szült bennem, és azt mondtam, jól van, majd máshogy fogjuk be a szátokat.”

Azt hittük, ez volt a valódi döntő, és másnap, az ukránok elleni „formális” finálé negyven percen keresztül táplálta e meggyőződésünket, 22–16-ra vezettünk. Ám az ötvenedikben már csak 22–21-re. A hatvanadikra pedig egygólos hátrányba kerültünk. Sydney réme kísértett, de Pádár Ildikó zárása és Farkas Ági bombája meghozta az egyenlítést, a túlélést, a hosszabbítást. Végül a beteljesülést is: Magyarország 32–30-cal Európa bajnoka lett!

A MAGYAR-UKRÁN FINÁLÉ:

 AZ EURÓPA-BAJNOKSÁG VÉGEREDMÉNYE:
1. Magyarország, 2. Ukrajna, 3. Oroszország, 4. Románia, 5. Franciaország, 6. Norvégia

Felnőttvilágversenyen az 1965-ös vb-elsőség után ez volt a második magyar arany (az 1949-es nagypályás vb-t is számítva, a harmadik), vigasz az olimpiai traumára, életre szóló élmény erdélyi honfitársainknak, és méltó búcsú Kökény Beatrixnak. A második évezred utolsó évtizedének legnagyobb hatású magyar kézilabdázója nyomdakészen mondta a Nemzeti Sportnak, mit érez utolsó válogatott fellépése után, mintha lélekben előre készült volna rá:  „Szinte nem is akarom elhinni, hogy megnyertük ezt a roppant nehéz küzdelemsorozatot. Csak köszönettel és hálával tartozom mindazoknak, akik hozzásegítettek az összes eddigi sikeremhez és a végén ehhez a csodálatos aranyéremhez. A következő nemzedéknek üzenem: ezeket a hullámvölgyeket igyekezzen elkerülni, és inkább a végén vezessen minél nagyobb különbséggel!”

Az utódok sajnos csak elvétve tudtak eleget tenni e kívánságnak. Jó ideje nemhogy a (sors)döntő mérkőzések végén nem vezetünk, már az elején és a közepén sem, és nemhogy nagy, de kis különbséggel sem. A ballagó, máskor rohanó idő ezért és így értékeli egyre feljebb azt a tündökletes, 2000-es aranyvasárnapot.

 AZ EB-ARANYÉRMES MAGYAR KERET:
Pálinger Katalin, Sugár Tímea, Simics Judit, Kindl Gabriella, Siti Eszter, Pádár Ildikó, Kirsner Erika, Brigovácz Nikolett, Nagy Krisztina, Pálffy Zsuzsanna, Pigniczki Krisztina, Farkas Ágnes, Kántor Anikó, Siti Beáta, Kökény Beatrix, Kulcsár Anita


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 19-i lapszámában jelent meg.)