Kemecsey Imre az 1960-as római olimpián váltóban lett ezüstérmes (Fotó: MTI)


– Kezdjük az elején! Miként lett önből kajakozó?

– Átlagos kis srác voltam, nyáron egész nap bringáztam, télen gyakran kötöttem fel a sílécemet. Kajakozni 1955-ben kezdtem, a sok „nagydarab” ember között szinte törpének tűntem, alig 170 centiméteres termetem a kajakozásban hátrányt jelentett. De némi tehetségem nagy szorgalommal párosult. Így történhetett meg, hogy 1957-ben már megnyertem a serdülő portyakajakosok folyambajnokságát.

1986 óta Kanadában él

– A kajakozást 1955-ben kezdte, és könyöktörését követően 1968-ban fejezte be. Közben 1960-ban olimpiai ezüstérmes volt Rómában a 4x500 méteres kajakváltó tagjaként, az 1966-os nyugat-berlini világbajnokságon egyesben 1000 méteren bronz-, váltóban ezüstérmet szerzett, az 1967-es Európa-bajnokságon kajak kettesben 10 000 méteren aranyérmes lett Fábián Lászlóval. Ki volt az a szakember, aki a sikerekhez segítette?
– Kovács László, aki a magyar kajak-kenu sport nagy sikerű bemutatkozásán, az 1954-es maconi világbajnokságon benne ült az 1000 méteren aranyérmes kajak négyes hajójában. Csak ő foglalkozott velem pályafutásom során.

– Melyik verseny volt különlegesen kedves önnek?
– Két alkalmat emelnék ki a sok sikeres erőpróba közül. A romániai Snagovban az 1965-ös Eb-n kajak egyes 1000 méteren úgy lettem második a dán Erik Hansen mögött, hogy sikerült megelőznöm a rendkívül sikeres, kétszeres olimpiai ezüstérmes Szöllősi Imrét. A másik verseny az 1967-es ráckevei országos bajnokság volt, amelyen egyesben 500, 1000 és 10 000 méteres távon is enyém lett az aranyérem.

– Hosszú pályafutása alatt bizonyára sok élményben volt része. Melyiket emelné ki?
– Az akkori Jugoszlávia, ma Horvátország tengerpartján, Makarska térségében, messze a parttól eveztünk 1974-ben, amikor kitört a pánik. Egy cápa tűnt fel, hol jobbról, hol balról mutatta meg magát, miközben én már mindennel elszámoltam, de végül csak partot értünk. A másik esemény, amely meghatározó lett az életemben, egy hosszú repülőúttal kapcsolatos: elaludtam és olyan szerencsétlenül forgolódtam, hogy gerincsérv lett a vége.

– Edzői pályája két nagy részre osztható: a hazai évekre és a kanadai periódusra.
– Otthon előbb az MTK-ban, majd a SZEOL-ban edzősködtem. Két legeredményesebb versenyzőm Bakó Zoltán és Csapó Géza volt. Kanadába 1986-ban jöttem ki, s hat évig dolgoztam a kajak-kenu válogatott kapitányaként. Azóta élek itt. Otthon egyébként megkaptam a mesteredzői oklevelet. A doktori címemet sportpszichológiai témában szereztem.

– Egyáltalán, hogyan kezdődött az edzői pályafutása?
– Csapó Géza 1971-ben gyakorlatilag követelte a szegedi vezetőségtől, hogy engem vigyenek oda vezetőedzőnek. Granek „Pityu”, az akkori szövetségi kapitány közölte velem, hogy egy pesti srác nem mehet vidékre edzősködni. Egyáltalán nem vettem komolyan a figyelmeztetését, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy a döntésem egy életre szóló „kálvária” kezdete lehet.

– Mit tudott akkor Csapó Gézáról?
– Szinte semmit. De Csapó mellett fantasztikus fiatalokkal dolgozhattam, Angyal Zolival, Bakó Zolival vagy éppen Kis Gyulával, aki később tanár lett a szegedi egyetemen. A SZEOL-nál 1972-ben kezdtem el edzősködni, s jókora ellenszélben kellett dolgoznom. Sem az 1972-es müncheni, sem az 1976-os montreali olimpiára nem utaztattak ki, Gézát pedig bevonultatták, szerencsére el tudtuk intézni, hogy a „legjobb helyre”, Hódmezővásárhelyre kerüljön.

Kemecsey Imre és Fábián László 1967-ben Duisburgban lett Európa-bajnok K–2 10 000 méteren (Fotó: kajakkenusport.hu)


– Aztán Csapó az 1973-as tamperei világbajnokságon három aranyérmet szerzett, nyert K–1 500 és 1000 méteren és Bakó Zoltánnal K–2 10 000 méteren. A sikerek hatására javult a helyzete?

– A sikerek csak rontottak rajta. Miközben számos országból folyamatosan hívtak előadást tartani vagy edzősködni, sehová sem engedtek ki, majd 1976-ban formálisan kirúgtak a válogatottak mellől.

– Ezekben az években mindinkább tudományos alapra igyekezett építeni a munkáját.
– Feltétlenül el szeretném mondani, hogy otthon kitűnő magyar szakemberektől kaptam meg az alapot minden, a kajakozással kapcsolatos tudásomhoz. Kiemelést érdemel dr. Madarász István idegélettanász, aki óriási hatással volt a pszichológia iránti érdeklődésemre. Az edzéselmélet tudorától, dr. Nádori Lászlótól éppen úgy rengeteget tanulhattam, mint a sportpszichológia nagydoktorától, Rókusfalvy Páltól. Duró Lajos professzor irányított a relaxációs módszerek tanulmányozása felé. Az autogén tréning relaxációs tanfolyama leírhatatlan felismerésekhez vezetett. Be kellett látnom, hogy az izmokat és a testrészeket lehet akaratlagosan működtetni. Ezután a „vizualizáció” és az „imagináció” felé kanyarodtam; összesen három és fél évet fordítottam ezekre a hasznos tanfolyamokra.

– Aztán 1986-ban meg sem állt Kanadáig.
– Egy évre hívtak meg Kanada legnyugatibb tartománya, Brit Columbia edzőjének. Nem úgy terveztem, hogy kinn maradok. A gyerekeim később jöttek ki utánam, miután itthon elveszítettem mindenemet, a megszerzett doktori címemet is „leíratták”. Az utolsó tizenöt-húsz évben a 3D, a háromdimenziós kajakozást írtam le. A munkáim végzéséhez és tudásom továbbfejlesztéséhez szükségem van a folyamatos visszajelzésre, amelyet a velem dolgozó edzőktől kapok meg.

 VERSENYZŐT FARAGOTT BELŐLE
Bár a hatszoros olimpiai bajnok svéd Gert Fredriksson után Csapó Géza  volt a következő, aki kiérdemelte a „kajakkirály” elnevezést, a sikereit szegedi színekben elérő világklasszis „elakadt” az olimpiai ezüst- (1976, Montreal, K–1 1000 m) és bronzéremnél (1972, München, K–1 1000 m). A 70. életévét december 29-én betöltő Csapó így beszélt a Kemecsey Imrével együtt töltött időszakáról.
„Nem a kajak volt az első szerelmem. Előbb belekaptam a motorozásba, de az egyik alkalommal krosszozás közben »elrepültek« a fogaim. Szolnokon, már gimnazistaként, 1966-ban vettem először lapátot a kezembe. A helyi MTE versenyzője lettem, Sipula József volt az első edzőm. Nagyot lendített rajtam Hesz Miska 1968-as, Mexikóvárosban óriási hajrával kiküzdött olimpiai első helye. Rákapcsoltam, de versenyzőt Kemecsey Imre faragott belőlem. Miután Granek István kapitány és Cseh Lajos főtitkár sem tudott rávenni arra, hogy a Honvédba igazoljak, 1971 végén mindketten Szegedre kerültünk, bár hivatalosan csak 1973 elején lehettünk a SZEOL tagjai. Egyébként már 1971-ben világbajnok voltam a 4x500 méteres váltó tagjaként. Imre sokat tett hozzá a teljesítményemhez, és 1973-tól egyre nagyobb sikereket értem el, további öt világbajnoki aranyat nyertem, aminek sokan nem örültek. Bár nappali tagozatos főiskolás voltam, mégis bevonultattak, de ezt is túléltük. Imre emberileg és szakmailag is kiemelkedő egyénisége volt azoknak az éveknek, ám 1972 után 1976-ban sem vitték ki az olimpiára. Ő a tudományos ismereteit folyamatosan beépítette az edzésmunkába. Mivel Kanadában 1986-ban jobb feltételeket kapott, ezért nem jött haza. Mindmáig ott kamatoztatja kivételes edzésmódszereit, amelyekkel ma is a világ előtt jár.”

– Még kanyarodjunk vissza az időben! Milyen helyzetben találta a sportágat, amikor Kanadába érkezett?
– Nem volt túl népszerű sem az óriási kiterjedésű Kanadában, sem Vancouver térségében. Egy évig dolgoztam B.C.-ben, majd rám bízták a kanadai válogatottat is. Az időjárás és az alkalmazott programok is jobbak voltak, mint Magyarországon. És a sikerek láttán majd' mindenki odajött az én közelembe: nálam készült az első színes bőrű kanadai világbajnok, Renn Crichlow, és a tízszeres világbajnok Caroline Brunet is évekig a tanítványaim közé tartozott.

– Mely tudományos területeknek köszönheti, hogy jóval az átlagos edzők előtt jár?
– Állandó témám a pedagógia, a pszichológia, a neurofiziológia, a speciális biomechanika, a kajak technikájának belső szerkezete. Egyre gyakrabban küldenek nekem videofelvételeket, amelyek elemzését és szakvéleményezését várják tőlem.

Az 1965-ös snagovi Európa-bajnokságon ezüstérmes lett K–1 1000 méteren (Fotó: kajakkenusport.hu)


– Betöltötte a nyolcvanat. Meddig szeretne dolgozni?

– Amíg élvezem a bizalmat és meg tudok felelni az elvárásoknak, addig csinálni szeretném. Az egyik itteni legjobb kajak-kenu edző két-három hónapja azt írta, hogy 30 évvel ezelőtt 10 évvel megelőztem a kanadai edzők tudásszintjét. Ugyanő emlékeztetett arra, hogy 20 éve azt mondta: már 20 évvel előttük járok. Most már meg sem mondja, mennyi az előnyöm...

– Mennyire elégedett a versenyzői és későbbi edzői pályafutásával?

– Maximálisan. Én voltam a legkisebb sprinter az egész világon. Sem versenyzőként, sem edzőként nem voltam különösebben tehetséges. Inkább a középkategóriába sorolnám magamat. Voltam a csúcson és többször kerültem padlóra, magyarán kinyírtak. A hullámvölgyekben arra koncentráltam, hogyan kerülhetnék ki belőlük. Szerencsére, mindig találtam valamilyen megoldást.

– Kik voltak a legjobb barátai a sporttársai között? Tartja még valamelyikőjükkel a kapcsolatot?

– Azokat szerettem igazán, akiket tiszteltem a teljesítményükért, az eredményeikért. Mint Fábián Lászlót – akivel Európa-bajnokságot nyertem párosban –, vagy a kenusok közül Wichmann Tamást, Petrikovics Gyulát, Vaskuti Istvánt. Az olimpiai ezüstérmes négyesbeli társaim közül csak az Egyesült Államokban letelepedő Szente Andrással voltam levelező kapcsolatban, de már ő is elhunyt 2012-ben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)