Tudományos kajakos – itthon ellehetetlenítették, Kanadában utolérhetetlennek tartják Kemecsey Imrét

– Kezdjük az elején! Miként lett önből kajakozó?
– Átlagos kis srác voltam, nyáron egész nap bringáztam, télen gyakran kötöttem fel a sílécemet. Kajakozni 1955-ben kezdtem, a sok „nagydarab” ember között szinte törpének tűntem, alig 170 centiméteres termetem a kajakozásban hátrányt jelentett. De némi tehetségem nagy szorgalommal párosult. Így történhetett meg, hogy 1957-ben már megnyertem a serdülő portyakajakosok folyambajnokságát.

– A kajakozást 1955-ben kezdte, és könyöktörését követően 1968-ban fejezte be. Közben 1960-ban olimpiai ezüstérmes volt Rómában a 4x500 méteres kajakváltó tagjaként, az 1966-os nyugat-berlini világbajnokságon egyesben 1000 méteren bronz-, váltóban ezüstérmet szerzett, az 1967-es Európa-bajnokságon kajak kettesben 10 000 méteren aranyérmes lett Fábián Lászlóval. Ki volt az a szakember, aki a sikerekhez segítette?
– Kovács László, aki a magyar kajak-kenu sport nagy sikerű bemutatkozásán, az 1954-es maconi világbajnokságon benne ült az 1000 méteren aranyérmes kajak négyes hajójában. Csak ő foglalkozott velem pályafutásom során.

– Melyik verseny volt különlegesen kedves önnek?
– Két alkalmat emelnék ki a sok sikeres erőpróba közül. A romániai Snagovban az 1965-ös Eb-n kajak egyes 1000 méteren úgy lettem második a dán Erik Hansen mögött, hogy sikerült megelőznöm a rendkívül sikeres, kétszeres olimpiai ezüstérmes Szöllősi Imrét. A másik verseny az 1967-es ráckevei országos bajnokság volt, amelyen egyesben 500, 1000 és 10 000 méteres távon is enyém lett az aranyérem.

– Hosszú pályafutása alatt bizonyára sok élményben volt része. Melyiket emelné ki?
– Az akkori Jugoszlávia, ma Horvátország tengerpartján, Makarska térségében, messze a parttól eveztünk 1974-ben, amikor kitört a pánik. Egy cápa tűnt fel, hol jobbról, hol balról mutatta meg magát, miközben én már mindennel elszámoltam, de végül csak partot értünk. A másik esemény, amely meghatározó lett az életemben, egy hosszú repülőúttal kapcsolatos: elaludtam és olyan szerencsétlenül forgolódtam, hogy gerincsérv lett a vége.

– Edzői pályája két nagy részre osztható: a hazai évekre és a kanadai periódusra.
– Otthon előbb az MTK-ban, majd a SZEOL-ban edzősködtem. Két legeredményesebb versenyzőm Bakó Zoltán és Csapó Géza volt. Kanadába 1986-ban jöttem ki, s hat évig dolgoztam a kajak-kenu válogatott kapitányaként. Azóta élek itt. Otthon egyébként megkaptam a mesteredzői oklevelet. A doktori címemet sportpszichológiai témában szereztem.

– Egyáltalán, hogyan kezdődött az edzői pályafutása?
– Csapó Géza 1971-ben gyakorlatilag követelte a szegedi vezetőségtől, hogy engem vigyenek oda vezetőedzőnek. Granek „Pityu”, az akkori szövetségi kapitány közölte velem, hogy egy pesti srác nem mehet vidékre edzősködni. Egyáltalán nem vettem komolyan a figyelmeztetését, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy a döntésem egy életre szóló „kálvária” kezdete lehet.

– Mit tudott akkor Csapó Gézáról?
– Szinte semmit. De Csapó mellett fantasztikus fiatalokkal dolgozhattam, Angyal Zolival, Bakó Zolival vagy éppen Kis Gyulával, aki később tanár lett a szegedi egyetemen. A SZEOL-nál 1972-ben kezdtem el edzősködni, s jókora ellenszélben kellett dolgoznom. Sem az 1972-es müncheni, sem az 1976-os montreali olimpiára nem utaztattak ki, Gézát pedig bevonultatták, szerencsére el tudtuk intézni, hogy a „legjobb helyre”, Hódmezővásárhelyre kerüljön.

– Aztán Csapó az 1973-as tamperei világbajnokságon három aranyérmet szerzett, nyert K–1 500 és 1000 méteren és Bakó Zoltánnal K–2 10 000 méteren. A sikerek hatására javult a helyzete?
– A sikerek csak rontottak rajta. Miközben számos országból folyamatosan hívtak előadást tartani vagy edzősködni, sehová sem engedtek ki, majd 1976-ban formálisan kirúgtak a válogatottak mellől.

– Ezekben az években mindinkább tudományos alapra igyekezett építeni a munkáját.
– Feltétlenül el szeretném mondani, hogy otthon kitűnő magyar szakemberektől kaptam meg az alapot minden, a kajakozással kapcsolatos tudásomhoz. Kiemelést érdemel dr. Madarász István idegélettanász, aki óriási hatással volt a pszichológia iránti érdeklődésemre. Az edzéselmélet tudorától, dr. Nádori Lászlótól éppen úgy rengeteget tanulhattam, mint a sportpszichológia nagydoktorától, Rókusfalvy Páltól. Duró Lajos professzor irányított a relaxációs módszerek tanulmányozása felé. Az autogén tréning relaxációs tanfolyama leírhatatlan felismerésekhez vezetett. Be kellett látnom, hogy az izmokat és a testrészeket lehet akaratlagosan működtetni. Ezután a „vizualizáció” és az „imagináció” felé kanyarodtam; összesen három és fél évet fordítottam ezekre a hasznos tanfolyamokra.

– Aztán 1986-ban meg sem állt Kanadáig.
– Egy évre hívtak meg Kanada legnyugatibb tartománya, Brit Columbia edzőjének. Nem úgy terveztem, hogy kinn maradok. A gyerekeim később jöttek ki utánam, miután itthon elveszítettem mindenemet, a megszerzett doktori címemet is „leíratták”. Az utolsó tizenöt-húsz évben a 3D, a háromdimenziós kajakozást írtam le. A munkáim végzéséhez és tudásom továbbfejlesztéséhez szükségem van a folyamatos visszajelzésre, amelyet a velem dolgozó edzőktől kapok meg.

– Még kanyarodjunk vissza az időben! Milyen helyzetben találta a sportágat, amikor Kanadába érkezett?
– Nem volt túl népszerű sem az óriási kiterjedésű Kanadában, sem Vancouver térségében. Egy évig dolgoztam B.C.-ben, majd rám bízták a kanadai válogatottat is. Az időjárás és az alkalmazott programok is jobbak voltak, mint Magyarországon. És a sikerek láttán majd' mindenki odajött az én közelembe: nálam készült az első színes bőrű kanadai világbajnok, Renn Crichlow, és a tízszeres világbajnok Caroline Brunet is évekig a tanítványaim közé tartozott.

– Mely tudományos területeknek köszönheti, hogy jóval az átlagos edzők előtt jár?
– Állandó témám a pedagógia, a pszichológia, a neurofiziológia, a speciális biomechanika, a kajak technikájának belső szerkezete. Egyre gyakrabban küldenek nekem videofelvételeket, amelyek elemzését és szakvéleményezését várják tőlem.

– Betöltötte a nyolcvanat. Meddig szeretne dolgozni?
– Amíg élvezem a bizalmat és meg tudok felelni az elvárásoknak, addig csinálni szeretném. Az egyik itteni legjobb kajak-kenu edző két-három hónapja azt írta, hogy 30 évvel ezelőtt 10 évvel megelőztem a kanadai edzők tudásszintjét. Ugyanő emlékeztetett arra, hogy 20 éve azt mondta: már 20 évvel előttük járok. Most már meg sem mondja, mennyi az előnyöm...

– Mennyire elégedett a versenyzői és későbbi edzői pályafutásával?
– Maximálisan. Én voltam a legkisebb sprinter az egész világon. Sem versenyzőként, sem edzőként nem voltam különösebben tehetséges. Inkább a középkategóriába sorolnám magamat. Voltam a csúcson és többször kerültem padlóra, magyarán kinyírtak. A hullámvölgyekben arra koncentráltam, hogyan kerülhetnék ki belőlük. Szerencsére, mindig találtam valamilyen megoldást.

– Kik voltak a legjobb barátai a sporttársai között? Tartja még valamelyikőjükkel a kapcsolatot?
– Azokat szerettem igazán, akiket tiszteltem a teljesítményükért, az eredményeikért. Mint Fábián Lászlót – akivel Európa-bajnokságot nyertem párosban –, vagy a kenusok közül Wichmann Tamást, Petrikovics Gyulát, Vaskuti Istvánt. Az olimpiai ezüstérmes négyesbeli társaim közül csak az Egyesült Államokban letelepedő Szente Andrással voltam levelező kapcsolatban, de már ő is elhunyt 2012-ben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)