Balról jobbra: Fiai, Gábor és Máté között a 70 éves Csapó Géza

 

– Ha jól tudom, fiatalon a motorsporttal kacérkodott. Mennyi volt annak a realitása, hogy versenyző lesz?
– Serdülőéveim alatt Szabó II László neve fogalom volt, ha lehet azt mondani, a maga idejében még nagyobb sztár volt, mint a közelmúltban Talmácsi Gábor, bár a sztár kifejezést akkoriban nem használták. Rajongtam a technikai dolgokért, a keresztapámnak volt Sax motorja, annyira rákaptam a motorozásra, hogy az iskolába járást is mellőztem. Ezt persze apám nem vette jó néven... Aztán a keresztszülőm kapott egy 500 köbcentis gépet, amit én is kipróbáltam, de Szolnoknál egy lócitromon megcsúsztam és elvágódtam.

– Azt írták, súlyos balesetet szenvedett.
– Ez nem igaz, szerencsére csak kicsúsztam.

NÉVJEGY: CSAPÓ GÉZA
Született: 1950. december 29., Szolnok
Sportága: kajak
Klubjai: Szolnoki MTE (1966–1972), SZEOL AK (1973–1980)
Eredményei: olimpiai ezüstérmes (K–1 1000 m, 1976, Montreal), olimpiai bronzérmes (K–1 1000 m, 1972, München), hatszoros világbajnok (1971, Belgrád: 4x500 m-es váltó; 1973, Tampere: K–1 500 és 1000 m, K–2 10 000 m Bakó Zoltánnal; 1974, Mexikóváros: K–1 1000 m; 1975, Belgrád: K–1 500 m), világbajnoki 2. (1974: K–1 500 m), világbajnoki 3. (1970, Koppenhága: 4x500 m-es váltó), 13-szoros magyar bajnok, az Év sportolója (1973) 

– Hogyan került kapcsolatba a vízzel?
– Szolnoki gyerekként ez azért nem volt nehéz... A nyarak eleve adva voltak, de aztán lementem az MTE kajak-kenu szakosztályába. Adtak is egy balos lapátot, azt hittem semmire sem használom, de azokra gyűjtöttem a nagymenők aláírásait. Hesz Mihály, a példaképem, az 1968-ban Mexikóvárosban olimpiai bajnok kajakos is aláírta. Azóta is megvan, de mondom, nem lapátoltam vele, mert én jobbos voltam.

– Mi adott nagy lökést a kajakozáshoz?
– Ezerkilencszázhatvankilencben az ifi Eb-n ezüstérmes lettem a kajak négyesek ötszáz méterén. Ez jó visszaigazolás volt. Életem első felnőtt vébéérmét, egy bronzot Koppenhágában szereztem 19 évesen, a kajak egyesek négyszer ötszáz méteres váltójában Csizmadia Istvánnal, Hesz Mihállyal és Svidró Józseffel. Sőt! Az első aranyérmem is ehhez a versenyszámhoz fűződik: Hesszel, de már Giczi Csabával és Szabó Istvánnal 1971-ben megnyertük a belgrádi vébét. Kedveltem a váltót, az egyik legizgalmasabb versenyszám.

– Nem mulasztom el megkérdezni: az utóbbi időben összevissza változik a sportág olimpiai versenyprogramja, a négyszer ötszáz vagy akár a négyszer kétszáz méter felvétele nem lenne jogos?
– Dehogynem! Lenne benne fantázia, akár csapatversenynek is fel lehetne fogni. De a NOB-ban gazemberek ülnek, arra sem veszik a fáradtságot, hogy a legalább a síkvízi kajakozásban eredményes nemzetek szakági szövetségeit megkérdezzék a programmódosításokról. Megjegyzem: a váltó helyet iktatták a műsorba a kajak négyesek ötszáz méterét még a hetvenes években.

– Az 1972-es müncheni olimpiára esélyesként érkezett?
– Nem nyeretlen kétévesként, de nem is abszolút esélyesként. Az akkor szovjet Alekszandr Saporenko és a svéd Olof Pettersson mögé feljöttem a harmadik helyre. Az emberekben ez marad meg, az nem, hogy a játékok előtt írd és mondd tíz versenyen kellett indulnom, hogy bizonyítsak.

Csapó Géza (Fotó: Képes Sport)

– Ezért jegyezte meg a müncheni olimpia után rendezett magyar bajnokságot követően, hogy közel van a megbolonduláshoz, mert annyit kellett bizonyítania, és nem csoda, hogy idegileg már nem bírja.
– Igen, hozzáteszem már Münchenben is így éreztem. Kezdődött azzal, hogy a szövetség kimondva-kimondatlanul az olimpiai címvédő Hesz Mihály szereplését favorizálta, mondván, Misa egy dobogós helyezésre mindenképpen jó. A válogatókon, a tájékoztatókon meg se tudott szorítani, de ez idő alatt érzelmileg és fizikailag is lenullázódtam.

– Azt hogy érti, hogy érzelmileg?
– Az egész arra ment ki, hogy ne én induljak egyesben. Idő kellett volna a feltöltődéshez, de nem volt, szinte apatikus állapotban álltam rajthoz. A másik, hogy edzőmet, Kemecsei Imrét nem vitték ki az olimpiára.

– Miért nem?
– Erről ne engem kérdezzen! Úgy fogalmaznék, nekem nem csupán a vízen voltak ellenfeleim, hanem a parton is...

– Az 1976-os montreali játékokra viszont már esélyesként utazott, annak is köszönhetően, hogy ezren és ötszázon egyesben négy világbajnoki címet szerzett. Ön volt a kajakkirály.
– A kajakkirály elnevezés azt illeti, aki a legjobb ebben a két számban, de talán az ezer fontosabb. Manapság mindenképpen, mert a tokiói és a párizsi programban egyesben nincs is ötszáz méteres táv. Hogy menyire voltam esélyes? Döntse el ön. Az 1973-as tamperei vébéről három első hellyel jöttem haza, itthon én lettem az év sportolója. Erre ahelyett, hogy hagytak volna edzeni, behívtak katonának – más kérdés, hogy a hódmezővásárhelyi elöljáróm nem jó bakát akart belőlem faragni, hanem hagyott sportolni.

– Montrealban az ezerméteres fináléban 64 századmásodperccel kapott ki az NDK-s Rüdiger Helmtől. Mi kellett volna, hogy lefaragja ezt az alig több mint fél másodpercet?
– Például az, hogy kihozzák Kemecsei Imrét! De akárcsak Münchenben, most sem lehetett mellettem. Mielőtt megkérdezné, hogy miért, mondok valamit: a szövetségi kapitánynál, Péhl Józsefnél és a sportág nemzetközi szövetségének alelnökénél, Bonn Ottónál a nemzet érdekeit felülírta az egyéni érdek – hogy finoman fogalmazzak. De már egyikük sem él, nem akarom őket bántani. Amúgy, ha Helmmel egymás mellett lapátolunk, jobban kijöhetett volna a lépés. Átellenes pályán kajakoztunk, képtelenség volt érzékelni az egymáshoz viszonyított helyzetünket.

– Nem volt még harmincéves, amikor visszavonult, ahelyett, hogy a moszkvai olimpiára utazott volna. Miért?
– Nem adtam én fel az álmaimat, de Parti János szövetségi kapitány nem válogatott be. Tartaléknak meg nem mentem a „szocialista országok háztömb körüli versenyére”. Mert a moszkvai olimpiát én csak így hívtam.

– Nagyon hiányzik az olimpiai bajnoki cím az életéből?
– Nem. Akkor rosszulesett, hogy mindent elkövettek ellenem. Amikor letettem a lapátot, nem estem kétsége, mert volt tanári és szakedzői diplomám is.

– Edzőként miért nem teljesedett ki?
– Mert kirúgtak.

– Miért?
– Nem tudom, de nem is érdekel. Kemecsei Imrével és Nádori Lászlóval kidolgoztunk egy utánpótlásprogramot, aztán Kemecsei 1986-ban Kanadába távozott. Tudományos kutatómunkát végeztem, nem kellett, nem engedték, hogy tanszéket alapítsak. Úgy érzem, nem volt rám szükség. De nem vagyok megkeseredett ember.

– Mivel telnek a hétköznapjai?
– Időnként vadászgatok a barátaimmal. Az utóbbi tíz évben pedig részt vettem a Szeged és Titel közötti Tisza-túra szervezésében, ami az idén a koronavírus-járvány miatt elmaradt. Vigyázok magamra, mert az egyik túrázó barátom sajnos a betegség áldozata lett.