Amolyan búcsúebéd volt. Tizenhat éve, 2006 tavaszán Pat Cortina elköszönt Székesfehérvártól, a klub természetesen megköszönte neki a két és fél évad során az Alba Volánnal, mai nevén Hydro Fehérvár AV19-cel megnyert három bajnoki címet, a Magyar Kupa-győzelmet. Szerencsém volt helyet foglalni az egyik belvárosi étteremben abban a szűk körben, ahol a kanadai-olasz szakember mindenkivel barátságos volt, udvarias, igazi úriember, ám talán a szokásosnál kicsit csendesebb. Látszott rajta, hogy nagyon megszerette a várost, a klubot, az ott dolgozó embereket, de elsősorban a játékosait, akikkel egy mindenki számára nagyon érdekes és újdonságokkal teli munkát végzett.

Cortinának nemcsak a két esztendővel későbbi szapporói csodát köszönhetjük, hanem azt az új, friss, nyugatiasan profi szemléletet, amelyet meghonosított a magyar jégkorongban, lényegében vele együtt léptünk ki a keleti blokkban a sportágra jellemző, tekintélyelvű – gyakran káros – berögződésből.

A Volán „újkori” szárnyalása a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor az 1974–1975-ös generáció a felnőtté válás küszöbéhez érkezett, és a szükséges fejlődéshez a végső lökést egy korábbi kiváló szovjet játékos, majd kőkemény edző, Borisz Puskarjov gyilkos és szisztematikus felkészülése adta meg. Az albások történetének második bajnoki címére így is 1999-ig kellett várni, Kiss Tibor volt az aranykovács, de utána Kóger István és Énekes Lajos beugrásain kívül már nem volt magyar vezetőedzője a klubnak. A főnökség – élén idősebb Ocskay Gáborral – 2000-ben a szlovák vonalat választotta, és megkezdődött a keményvonalas Ján Jasko első érája Székesfehérváron. A korábbi csehszlovák válogatott támadónak sikerült szintet lépnie a Volánnal, sőt, magyar szövetségi kapitányként majdnem feljutott az A-csoportba a válogatottal a 2002-es dunaújvárosi és fehérvári közös rendezésű divízió I/A-s világbajnokságról, aztán 2003-ban hazatért hazája egyik elitcsapatához Zólyomba, űrt hagyva maga után. Ő ajánlotta maga helyett honfitársát, Branislav Sajbant, akinek többnyire segédedzőként volt tapasztalata, és ez nagyjából meg is látszott a teljesítményén, mert szinte „felzabálták” a játékosok az öltözőben, rövid időt követően nem sok tekintélye maradt, és a vereségek után gyakran ment Ocskayhoz elnézést kérni, aki csak annyit mondott, a bocsánat helyett győzelmek kellenek...

Így jutottunk el 2004. január 26-ig, amikor Fehérváron bejelentették, hogy Sajban helyett a kanadai-olasz Pat Cortina lesz a Volán mestere. Ne feledjük, akkor alig több mint egy évtizede volt fedett csarnoka Magyarországnak, még mindig gyerekcipőben járt a valódi profizmus, erre idejött egy tengerentúli tréner, aki Olaszország válogatottját már két elit-vb-n vezette.

Sajnos azt nem volt szerencsém látni, amikor Cortina először belépett a fehérváriak számára szentélyként tisztelt, de már épülésekor is „minimál dizájnnal” felhúzott, évről évre sufnitunningolt Raktár utcai jégcsarnokba, de biztosan kikerekedett a szeme. A gyűrű azonban nem esett le az ujjáról, és azonnal munkához látott. Írhatnék szakmai titkokról, remek taktikai elképzelésekről, látványos emberelőnyös kombinációkról is, de az új vezetőedző legnagyobb erénye az egyénisége és a szemlélete volt, utóbbit igyekezett meghonosítani játékosainál.

Pat Cortina nem merev ember, játékosai számára egyáltalán nem megközelíthetetlen, alázatos, de egészen biztos, hogy tiszteletet parancsol. Ocskay Gábor hangoztatta mindig: szerinte a magyar sportolónak korbácsos edző kell, mert aki puha és bratyizik, azt egy idő után elfogyasztják reggelire az aktuális sztárok, ahogy az szegény Branislav Sajbannal is történt.

Nos, Cortina esetében ez nem fordulhatott elő. Mindenki rá figyelt, erélyessége, határozottsága és egyenessége megalapozta a sikereit. Elismerte és kiemelte a jó teljesítményt, alaposan elemezte a hibákat, pedagógiai repertoárja pedig rendkívül sokrétű volt. Remek humorával gyakran sikerült helyrebillentenie az egyensúlyt, máskor viszont kieresztette a hangját, állítólag egyszer az öltözői faliórán is kitöltötte a dühét, de nagyjából mindig eltalálta, mikor milyen hangnemmel ér el eredményt a csapatnál.

Hihetetlenül fontos volt neki, hogy a szó szoros értelmében rend legyen: a játékosok ápolják, óvják a felszerelésüket, mindent elmond az általa vallott értékekről az a két szó, amit a falra kirakatott és a játékosok mindennap szembesültek vele: „Be humble!”, azaz „Légy alázatos!”

A Volán néhány hónap közös munka után bajnokságot nyert, Cortina pedig olyannyira elnyerte a magyar jégkorong szereplőinek bizalmát, hogy szövetségi kapitánynak is kinevezték.

Fehérváron két évet töltött, 2006-ban a német élvonalbeli München hívására mondott igent, akkor érezte úgy, hogy máshol kellene megújulni, mielőtt elfáradna a kapcsolata az akkor még belterjes hazai hokiban dolgozó szereplőkkel. Jellemző, hogy 2007-ben – természetesen továbbra is magyar szövetségi kapitányként – ott volt Innsbruckban a Volán első EBEL-meccsén, csak éppen a másik kispadnál állt, éppen a tiroliakat irányította. Talán eszébe sem jutott akkor, hogy az évad végén pályafutása egyik legnagyobb sikerét éri el a válogatottal, amit ma is szapporói csodaként emlegetünk.

Miután 2008-ban, Japánban az utolsó meccsen az esélyes ukránokat 4–2-re legyőztük, a könnyeit nyeldeste a Himnusz dallamai alatt. Akkor kanadai meg olasz mellett már magyar is volt. Saját bevallása szerint is elragadta a szívét a magyar emberek, jégkorongozók mentalitása, elhivatottsága, a mindent elsöprő akarat és vágy, hogy a nyitott pályák világából érkező játékosok a legjobbak közé akarnak kerülni. Talán nem furcsa a párhuzam, de látunk hasonlót manapság is egy másik sportágban, egy másik olasz szövetségi kapitány részéről, őt Marco Rossinak hívják...

Igazából Cortina sohasem szakadt el a magyar jégkorongtól, pedig a 2009-es svájci elit-világbajnokság után már végképp Németország lett a terepe. Nem akart szerepelni, azóta sem Szapporóból szeretne „megélni” nálunk, pedig, ha csak sétálgatna a magyar jégcsarnokok lelátóin, élete végéig veregetnék a vállát a szurkolók. Pat még mindig a teljesítményben hisz, és abban, hogy alázatos, következetes munkával a magyar hoki képes lehet a csodákra.

Több mint egy évtizeddel az első megdicsőülése után másodszor is olyat alkotott, amilyet még senki: 2019 tavaszán a női válogatott vele harcolta ki a történelmi feljutást a legjobbak közé. Így ő az első edző a hokitörténelemben, aki férfi és női csapatot is az elitbe vezette, majd az idén benn tartotta a női válogatottat a legmagasabb csoportban. Egészen egyszerűen azért, mert elhitette a lányokkal, hogy a befektetett munka megfelelő hittel, magabiztossággal és önfeláldozással megtérül.

Cortina 58 éves, ereje teljében lévő, hatalmas tudású és tapasztalatú szakember. Sok évig lehet, lehetne még a magyar hoki segítségére, de talán már akkor is hálásak lehetünk mindazért, amit ezért a sportágért tett, ha már egy szalmaszálat sem rak odébb a jövőben. Persze a legjobb az lenne, ha még nagyon hosszú ideig itt lenne közöttünk, példát mutatna, oktatna, tanítana, megismertetné az új generációval, miként lehet alázatosnak lenni a sport, a munka és egy nemzet iránt.

Pat Cortina már régóta tiszteletbeli magyar és a miénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!