Nagy Gergő a Kalóz Records lemezboltjában mutatta meg nekünk a kedvenc kazettáit (Fotó: Árvai Károly)

Amikor meglátta, rögtön megörült Korda György egyik albumának, mint ahogy arról a videónkban is beszél, a Reptér az a sláger, ami számukra egybeforrt a győzelemmel, ezt mindig beteszik az öltözőben, ha nyernek. 

Élete, pontosabban gyermek- és tinédzserkora meghatározó nagylemezeit azonban a kazetták között kellett keresnie. Milyen emlékek kötik a Rapülökhöz? Melyik volt az első eredeti kazettája, amire nagyon vigyázott annak ellenére, hogy kézről kézre ment körbe az iskolában? S mit hallgatott kilenc évesen, amelynek hatására nagyon elhitte magáról, hogy ő egy dunaújvárosi kis gengszter?

Videónkból minderre fény derül, ahogy arra is, hogy kiket hallgat a magyar újhullámosok közül.

– Olyan embernek ismertem meg, aki állandóan nyüzsög, sok az energiája. Gyerekként mennyire volt örökmozgó?
– Csak annyira, mint egy egészséges kissrác. Ha nem volt meccs, hétvégén egész nap kint voltunk a barátaimmal az utcán vagy a piactéren, rúgtuk a focilabdát, görhokibajnokságot, bicikliversenyt rendeztünk. Tény, hogy nem voltam az az otthonülő típus. Viszonylag elég szerencsésnek mondhatom magam, mert nyolcéves koromtól nagyjából tizenhárom éves koromig családi házban laktunk, amíg el nem váltak a szüleim. Az az időszak nagyon jó volt, rengeteget játszottunk kint, fára másztunk, cseresznyét csentünk a szomszéd bácsi fájáról.

– Említette, hogy sokat focizott, köztudott, hogy szereti is a labdarúgást. Hogyhogy nem focista lett önből?
– Óvodában, nagycsoportos koromban írattak be tornára a szüleim. Paprika Jenő volt az edzőm, aki elég jó tornász volt, s általános iskola második osztályáig csak ezt csináltam. Majd egy nap édesapám megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kimenni este a jégkorongmérkőzésre. Mondtam neki, persze, miért ne?! Akkor már fedett pálya volt Dunaújvárosban, én meg az első percben beleszerettem abba a miliőbe, ami körülvette a sportágat: rengeteg néző volt kint, ráadásul a Ladányi Balázs-féle Dunaferr nagyon elkalapálta valamelyik csapatot azon az estén. Talán tíz gól is volt közte, szóval, volt élmény bőven. Ezután mondtam édesapámnak, hogy akkor én holnaptól jégkorongozni szeretnék , s ő másnap el is vitt Kercsó Árpádhoz.

– Dunaújvárosban akkoriban még bőven volt perspektíva a jégkorongban. Hogyan került mégis tizenhat évesen a nagy rivális Fehérvárhoz?
– Édesapám azt gondolta, hogy ott jobb szakmai munka folyik, felhívta idősebb Ocskay Gábort, hogy szeretné-e, ha én odaigazolnék, Gábor bá pedig vevő volt az ajánlatra. Amit aztán szerintem később többször megbánt. Nem voltam jó gyerek, ezt be kell vallani.

– Ha beírjuk a nevét a Google-keresőbe, főképp olyan híreket dob fel, amelyekben az ilyen-olyan fegyelmi ügyeiről írnak. Az edzőinek sokszor meggyűlt a baja önnel, sokat kellett fegyelmezni?

– Igen. Nem vagyok egyszerű eset a mai napig, erről a klubedzőm tudna mesélni. De nem vagyok hajlandó változtatni a személyiségemen, a karakteremen azért, hogy másoknak megfeleljek. Kiállok a véleményemért akkor is, ha nem feltétlenül van igazam, de meghazudtolni nem fogom magam. Sokszor nem volt velem egyszerű már a nevelőedzőknek sem, de amilyen játékos lettem, az nagyban nekik is köszönhető a belefektetett munka mellett. Köszönöm nekik ezúton is, hogy a nehézségek ellenére kitartottak mellettem, és egyengették a pályafutásomat.

AKKORÁT BUNYÓZOTT, HOGY A TÉVÉKOMMENTÁTORT IS ELTILTOTTÁK 

Jégkorongmeccsen nem ritka a bunyó, azonban olyanból viszonylag kevés van, amiért a tévékommentátort tiltják el. Léderer Ákos járt így, amikor egy 2010 februárjában játszott EBEL-találkozón közvetítette Nagy Gergő ökölváltását ellenfelével.

„Amikor ez megtörtént, olyan médiafelhajtást kapott az egész, hogy egyre többen megismertek az utcán, akkor ezt még élveztem is. Aztán egy idő után elkezdett idegesíteni, azóta elértem egy-két nagyobb sikert, eltelt majdnem tizenkét év, úgyhogy nem annyira rajongok érte, hogy néhányan még mindig ezzel kötnek össze. Szoktam nekik mondani, azért mást is csináltam a jégen.” 

– Ebben a pályafutásban a 2008–2009-es idény abszolút az áttörést jelentette, nemde?
– Ekkor mutatkoztam be a Fehérvár felnőttcsapatában az EBEL-ben. Volt egy úgynevezett fiatal sor, amelyet Hegyi Ádámmal és Sofron Istvánnal hárman alkottunk, és egész jól sikerült az idény. Beilleszkedtünk a csapatba, negyedik sorosként gólokat lőttünk, gólpasszokat adtunk, a közönség ráadásul imádott minket. Nagyon jó emlékként él bennem.

– Amikor 2008 áprilisában, tizennyolc évesen a tévében nézte a szapporói feljutást, gondolta volna, hogy egy évvel később résztvevője lesz a svájci A-csoportos világbajnokságnak?
– Nem, abszolút nem! Emlékszem, Dunaújvárosban néztem Berta Ákossal az ukránok elleni meccset, és olyan eksztázisba kerültem, hogy ordibáltam az utcán, »Megvan, ez az, sikerült!« Én még akkor teljesen gyerek voltam, gyerekfejjel is gondolkoztam, nem volt az bennem, hogy a következő évben felnőttválogatott leszek. Hogy is gondoltam volna?! Aztán jól sikerült a következő idény, megkaptam a lehetőséget a bizonyításra az edzőtáborban, és elvittek a svájci A-csoportos vb-re. Hihetetlen volt! Több ezer magyar szurkoló volt kint, a szlovákok elleni meccsen Kóger Danival nem játszottunk, így Imre Lajos csapatvezetővel fent ültünk a lelátón, és amikor Sille Tamás belőtte az egyenlítő gólunkat, elképesztő öröm lett úrrá rajtunk. Visszagondolva is kiráz a hideg, milyen jó volt, és utólag nézve milyen nagy szó, hogy abba a csapatba sikerült bekerülnöm.

– Ilyen sikeres első felnőttidény után a földön tudott maradni?
– Sajnos nem. Abba a hibába estem, hogy nagyon elhittem magamról, amit nem kellene. Egyértelműen ki merem jelenteni, hogy ez az aprócska siker a fejembe szállt, és nem tudtam a helyén kezelni a történteket. De aztán sikerült ezt rendezni magamban, illetve szerencsére összehozott a sors a feleségemmel, mert nélküle nem tartanék ott, ahol most tartok. Kellett ahhoz, hogy normálisan kezdjem el látni az eseményeket, s normális értékrenddel kezdjek el élni és sportolni. A profi sportoló jelző nem biztos, hogy anno igaz volt rám.

Ezek a lemezek is a kedvencei között vannak (Fotó: Árvai Károly)

– Pofonként élte meg, hogy a negyedik fehérvári idényében a több játéklehetőség reményében el kellett igazolnia?
– Nem, nem volt pofon. Így újra tisztázom is, hogy nem küldtek engem el, hiába volt az a kommunikáció, hogy közös megegyezéssel bontottunk szerződést. Én kértem a szerződésem felbontását, mert azt gondoltam, hogy huszonkét évesen többet is hozzá tudnék tenni a csapat játékához, mint hogy negyedik soros legyek. Ezt jeleztem Gábor bácsinak, aki azt mondta, ez olyan, mintha feladnám, és nem szeretné, ha elmennék. De én ekkor már döntöttem, és hogy Miskolcra kerültem, nagyon jó lépésnek bizonyult az életemben. Kaptam egy második esélyt, amellyel élni is tudtam. Az az év vízválasztó volt, onnantól kezdve jöttek a sikerek.

– És jött Amerika.
– Így van. Szakmailag az ott töltött évek nagyon sokat hozzátettek ahhoz, amilyen játékos most vagyok, amilyen szinten most játszom. Az a profi közeg, amely körülveszi Amerikában a jégkorongot, parádés volt, fantasztikus jégcsarnokaik vannak, amelyekben hétről hétre játszottunk akár tízezer néző előtt. Jó volt betekintést nyerni abba, hogyan bánnak a játékosokkal, hogyan épül fel egy szervezet, ebből is tudtam tapasztalatot szerezni. A játék színvonala meg nyilván magasabb volt annál, amit korábban játszottam, ez az igazság. Az első évemben Terry Ruskowski volt az edzőm, aki három különböző NHL-csapatnak volt a csapatkapitánya, Mario Lemieux volt a sortársa, tehát igazi Hall of Fame-legenda. A pályán szigorú, igazi oldschool edző volt, de azon kívül, ha nyertünk, rendkívül kedves volt, érdekelte, hogy mi van az emberrel.

– Az öltözködése azt tükrözi, hogy nagy hatással volt önre az amerikai kultúra is.
– Ez már előtte is így volt. Zeneileg a rapet és a hiphopvonalat követem, s ez igaz az öltözködésemre is. De most már kezdek ebben is megkomolyodni, az iskolába még bő gyatyában és deszkás cipőben jártam. Ezek vonulatok mindig is jellemzők voltak rám, annak ellenére, hogy sohasem gördeszkáztam. Egyébként olyan nagy hatással nem volt rám az amerikai kultúra, igazából időm sem volt arra a meccsek miatt, hogy túl közelről megismerkedjek vele. Viszont nagyon szép kisvárosokba jutottam el.

– NBA- vagy NFL-meccsen sem járt?
– Nem, és emiatt vissza is kell mennem valamikor a családdal. NFL-mérkőzésre egyébként elindultunk két csapattársammal, de ahogy ilyenkor szokás, előtte beültünk egy bárba sörözgetni, csirkeszárnyat enni. Mire felnéztünk a tévére, ment a meccs. Úgyhogy lemaradtunk róla.

– Amerikából a 2015–2016-os idényre visszatért a Fehérvárhoz. Miért csak egy évig maradt?
– Egyénileg egész jó idényem volt, ahhoz képest, hogy az első gólomat csak a tizennyolcadik fordulóban ütöttem. Ellenben nem jöttünk ki jól az akkori edzővel, nem kedveltük egymást, és úgy gondolom, nem számolt velem. A nyár végéig vártam, hogy megcsörren a telefon, de ez nem történt meg. Igazából nem mondták, hogy nem hosszabbítanak velem, utólag már azt mondom, hogy még várnom kellett volna. Viszont nem tudtam megtenni, mert a feleségem akkor lett állapotos, elég stresszes időszak volt csapatot találni, miközben Zalánka már ott volt Dóra pocakjában. De jól alakult minden, mert most jó helyen vagyok.

– Ezek után a Mol Ligában szereplő MAC-ban játszott két évadot, majd 2018 nyarán igazolt a Ferencvároshoz. Fogalmazhatunk úgy, hogy »hazatalált« a zöld-fehérekhez?
– Kilencéves korom óta Fradi-szurkoló vagyok. Mindig néztem a meccseket a tévében, akkor is, amikor a focicsapat az NB II-ben szerepelt. Nyilván, amikor szerves része vagy a Fradi-családnak, akkor ez más, de lehet azt mondani, hogy igen, hazataláltam.

Fradi-szurkolóként ennek a kislemeznek különösen megörült (Fotó: Árvai Károly)

– Az érdekes sztori, hogyan lett fradista. Az édesapjával nézett egy Fradi–Újpestet, amelyen ő a liláknak szurkolt.
– Engem gyerekként megfogott a miliő, hogy milyen hangosak a zöld-fehér drukkerek, dobolnak, milyen hangulat van és ezen felbuzdulva elkezdtem szurkolni a Fradinak. Ez a kis történet jól mutatja, milyen apróságok befolyásolják gyerekkorban egy ember későbbi életét. Egyébként, ha jól emlékszem, egy-egy lett a végeredmény.

– Bár mostanság már a hosszanti lelátón lehet találkozni önnel a meccseken, nem titok, hogy sokáig a B-középben szurkolt.
– Amikor nagyobb lettem, Strenk Hunorral, aki most a Brassó másod­edzője, elkezdtünk feljárogatni a meccsekre, először a B-közép melletti szektorba, majd már a B-középbe, még a régi Albert-stadionban. De jó is volt, egészen más miliője volt! A Groupama Aréna is jó, de mégiscsak az volt a szentély. Egyébként még mindig vannak olyan meccsek, amelyeken bemegyek, a legutóbbi kupadöntőt is a B-középből szurkoltam végig.

 ÖT ÉV MÚLVA
 „Ha lesz motivációm és egészségem, akkor még a jégkorongozni fogok. Nem vagyok az a bedobom a törölközőt típus, űzőm-hajtom magam folyamatosan, próbálok jobb lenni, ez visz előre. Én még a jégpályán látom maga öt év múlva, nagyon szeretem ezt csinálni. De pontosítok, amíg a csapat hasznára vagyok és segítségére a társaságnak, addig szeretnék játszani. Ha azt érzem, hogy már nem olyan a teljesítményem, akkor engem nem kell lekönyörögni a pályáról.” 

– Ötödik idényét kezdte a Ferencváros színeiben, szép sikereket értek el – Erste Liga- és Magyar Kupa-győzelem, magyar bajnoki címek – az elmúlt években. Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Amikor az első évben megnyertük az Erste Ligát, az olyan fura érzés volt, hogy még a sisakomat is elfelejtettem eldobni. Nem is tudom megfogalmazni, nem is tudom, van-e arra megfelelő szó, amit akkor éreztem. Beteljesedésként írnám le, hiszen több döntőt is elvesztettem korábban, és rutinos játékosként másképp fogja ezt már fel az ember. Könnyes volt a szemem, amikor egymást ölelgettük, nagyon meghatódtam. A másik a Magyar Kupa-győzelem Miskolcon, a volt csapatom ellen, nagy motivációt jelentett, hogy a Fehérvárral játszhattunk. Összességében is a legnagyobb élményeim között van, a Fradival meg pláne.

– A Ferencvárosnak öt éve, a magyar válogatottnak majdnem három éve a csapatkapitánya. Illik önhöz ez a vezérszerep?
– Nyilván van egy karakterem, elég erélyes személyiség vagyok, és amint már említettem, nem rejtem véka alá a véleményemet. Sokszor ez nem biztos, hogy jó, de szerintem ez visz előre, ha valaki nem csinálja jól a dolgát, azt el kell mondani. Nem egyszerű ez a szerep, felelősséggel jár, ezt is tanulni kell. Vastagon ki kell emelni, hogy én is rengeteget hibázok, és sokkal jobban megviselnek a hibák, mint azelőtt, amikor nem voltam csapatkapitány.

– Még nagyon messze van május, de eszébe jut már azért néha az elit-világbajnokság?
– Persze, így a klubidény közepette is szoktam rá gondolni, hogy milyen lesz, de előbb be kell kerülni a csapatba, ahogy mindenkinek, nekem is meg kell dolgoznom a helyemért. Biztosan nagy élmény lesz, de nem kirándulni megyünk Tamperébe. Van már egy győztes meccsünk Szentpétervárról, most legyen meg a bennmaradás – nem is állhatunk hozzá másképpen.

 JÉGKORIT MIKROFONRA CSERÉLNI

„Hobbiból írtam két dalt. Olyan időszakban írtam őket, amely nem volt egyszerű a családunk életében, ezt próbáltam kiírni magamból. Az egyik dal a változásról, az elmúlásról szól, a másik a sportról, a Fradiról és hogy a jégkorit lecserélem mikrofonra. Bakancslistás volt, hogy egyszer kipróbálom, és tök jó buli volt elmenni egy stúdióba, megtapasztalni, hogyan zajlik egy felvétel, hogy áll össze egy zeneszám. Eltettem emlékbe, nem tervezem kiadatni. Nem készülök tehát zenei pályára, ellenben a tévézést kipróbálnám a karrierem befejezése után. Voltak már lehetőségeim rá, de egyelőre mindegyiket visszautasítottam.”