Kiböjtölt futballsikerek – ezeknek a csapatoknak az „átoktöréséből” meríthet erőt Anglia

ANGLIA (az első Eb-győzelem?)
Mintha Bíró László még akkor is libatollat mártogatna a tintásüvegbe, amikor a fél világ már az általa szabadalmaztatott golyóstollal firkantja oda a nevét az orra alá dugott papírlapra. Mintha Henry Ford akkor is büszkén és egyenes derékkal ülne a lovaskocsi bakján, amikor gyárának futószalagjairól egymás után gördülnek le a négykerekű automobilok. Mintha Guglielmo Marconi akkor is összehajtott papírfecnit erősítene egy galamb lábához, amikor a süllyedő Titanicról már szikratávírón kérnek segítséget a közelben tartózkodó hajóktól. Mintha a mindenkori angol labdarúgó-válogatott született úriember játékosai (valahol most hangosan felröhög Paul Gascoigne) szántszándékkal bénáznák el az aktuális világversenyt, mert ezt diktálja az illem és a fair play.

Leszámítva persze az 1966-os, hazai rendezésű világbajnokságot, amelyet megnyert a futball „feltalálója” (és nem tudjuk, hogyan végződik az első három vb, ha azokon az akkor még nem FIFA-tag Anglia is méltóztatik részt venni), ugyanakkor tény, azóta a döntőbe kerüléshez is csupán kétszer járt közel az együttes (1990, 2018), a második aranyéremhez pedig konkrétan egyszer sem. Arról pedig talán most végképp kár lenne vitát nyitni, miként alakul az 55 évvel ezelőtti, 4:2-re megnyert finálé hosszabbítása, ha a bírónak már akkor is van videója, s Geoff Hurst a 101. percben lőtt, máig vitatott gólja kapcsán nem a (halálos ágyán indokként állítólag Sztálingrádot emlegető) szovjet partjelző, bizonyos Tofik Bahramov a legfontosabb koronatanú.

Az Európa-bajnokságokon még ennyi sikerélményt sem könyvelhetett el mostanáig a játék ősatyja, pedig 58 éve próbálkozik (az 1960-as tornára nem nevezett). 1963-ban már az első selejtezőkörben elvérzett a franciákkal szemben, így be sem került az 1964-es torna végjátékába, s ugyanezt a szégyent további négy kiírásban (1972, 1976, 1984, 2008) is el kellett viselnie. 1968-ban, vélhetően a két évvel korábbi vb-cím gázfröccsétől (no meg a korszakos Sir Alf Ramsey szövetségi kapitány tudásától) hajtva bronzérmes lett a kontinenstornán, ám onnantól egészen 2021-ig ez maradt Anglia legjobb Európa-bajnoki szereplése. Nagy esély talán egyedül az 1996-os, „futballhazatérős” tornán kínálkozott az újrázásra, ám az elődöntő akkor is végállomást jelentett a háromoroszlánosoknak, a harmadik helyért pedig akkor már régen nem rendeztek mérkőzést.

A vb-győztes válogatottak közül így Anglia az egyedüli, amely nem tudott még megdicsőülni saját kontinensének bajnokságán, és az is beszédes adat, hogy az Európa-bajnoki címet korábban sohasem nyerő nemzeti csapatok közül magasan az angol válogatott játszotta a legtöbb mérkőzést a tornán. Mostanáig 37-szer léptek pályára Eb-találkozón az angol játékosok, ebből 15 mérkőzést megnyertek, a sorban utánuk következő belgák esetében ugyanez a számpár 22 meccs és 11 győztes találkozó, de ne feledjük, Belgium az 1980-as tornán a döntőig menetelt. A belgákon kívül egyébként Jugoszláviának van csak vesztes Eb-döntője (kettő is, 1960-ból és 1968-ból) – Gareth Southgate, Harry Kane és a csapat többi fontos tagja, az ország valamennyi udvarias polgárával egyetemben, abban bízik, hogy július 11-én este is igaz lesz ez az állítás.

PORTUGÁLIA (az első Eb-győzelem)
Amíg Dánia (1992) és pláne Görögország (2004) Európa-bajnoki győzelme a semmiből jött, addig Portugália öt évvel ezelőtti győzelmének bizony voltak előzményei. 1966-ban világbajnoki bronzérmet szerzett az együttes, a kontinenstornákon pedig (amikor kijutott) egyszer sem adta alább a legjobb nyolc közé jutásnál, sőt háromszor csak az elődöntőben, 2004-ben, a hazai rendezésű tornán pedig csupán a fináléban akadt a portugálnál jobb csapat. 2016-ban, az első 24 csapatos Európa-bajnokságon pedig eljött az igazság pillanata! A Cristiano Ronaldóval felturbózott nemzeti együttes ugyan Winston Churchill „kedvenc zenekarához” illően csak vérrel, verejtékkel és könnyek árán élte túl a csoportkört (ki ne emlékezne a „nagy Cé” hisztérikus magánszámára Dzsudzsák Balázs második gólja után), hogy aztán az egyenes kieséses szakaszban minden ellenfelén átlépjen.

FRANCIAORSZÁG (az első vb-győzelem)

1958-ban Just Fontaine 13 góllal lett vb-gólkirály, de a franciák első világbajnoki győzelméhez ez sem volt elég. Nem, mert fennállása első (spoiler: nem az utolsó) vb-címe felé száguldó Brazília az elődöntőben megállította Franciaországot, amely aztán kénytelen-kelletlen a bronzéremmel próbált vigasztalódni. A következő esély a nyolcvanas években jött szembe a francia futballválogatottal, amely az 1984-es, hallatlanul magabiztosan behúzott történelmi Eb-győzelem előtt és után is harcban volt a vb-aranyért, ám akárcsak 1958-ban, ezúttal is az elődöntő oszlatta szét merész álmait. Dupla pech, hogy mindkétszer a nyugatnémetek testén akadt fent Michel Platini brigádja. Aztán 1998-ban, már bőven Platini nélkül, ám hazai közönség előtt a Les Bleus végre célba ért, és aligha azért, mert a döntőbe jutásért ezúttal nem a németeket, hanem a németeket egy körrel korábban kiejtő horvátokat kellett eltángálni. A döntő ezután már maga volt a könnyed ujjgyakorlat a vb-címvédő brazilok ellen: Zinédine Zidane két, és Emmanuel Petit góljával a kakas leszambázta a pályáról az enerváltan játszó uralkodót.

SPANYOLORSZÁG (az első vb-győzelem)
Az első világbajnokságon még nem volt az indulók között, 1934-ben viszont már nemcsak hogy részt vett, hanem a legjobb nyolc közé is bejutott, s végül ötödikként zárt a spanyol válogatott, amit aztán 1950-ben egy negyedik helyezéssel meg is fejelt. Akkor aligha gondolta volna bárki is, hogy a következő fél évszázad során ennél legfeljebb csak álmodni tud majd jobb vb-szereplésről az 1964-ben Eb-győzelmet is villantó mindenkori legerősebb tizenegy. Mígnem eljött az új évezred első évtizedének második fele, benne a spanyol futball forradalmával, klub-, majd válogatott szinten is. 2008 és 2012 között nem volt a nagy tornák dobogójának közepén más nyertes, csak a spanyol együttes. A 2010-es, dél-afrikai rendezésű világbajnokságon is, négy, egyaránt 1-0-s győzelemmel áttáncolva az egyenes kieséses szakaszon, közte az Andrés Iniesta góljával megnyert döntővel a hollandok ellen. Apropó, hollandok! Vajon mit adnának azért, hogy három vesztes világbajnoki döntő után bekerüljenek végre egy ehhez hasonló összeállításba!

BRAZÍLIA (az első olimpiai győzelem)

Az olimpiai férfi futballtornák sajátos részvételi szabályzatát ismerve (1992 óta csak 23 éven aluliak játszhatnak, 1996-tól engedményképpen három túlkoros játékos benevezésének lehetőségével megtámogatva) aligha érdemes a jelenkor aktuális erőviszonyait elvárni a mindenkori résztvevőktől. Ennek ellenére (mert nem volt ez mindig így, másrészt a presztízs mégiscsak presztízs) igenis meglepetés, hogy a világbajnokságokat uraló és a tehetségeket szakajtószámra „keltető” brazilok 1952-től képtelenek voltak átlépni a saját ötkarikás árnyékukat – 2016-ig. Érmekből persze jutott bőven (három ezüst és két bronz), a vágyott aranyért viszont olimpiát kellett rendezniük. Öt évvel ezelőtt, Rio de Janeiróban a brazil válogatott 13. olimpiai részvétele mellőzött minden szerencsétlenséget, és Neymar vezetésével megszerezte trófealistája egyetlen hiányzó darabját.

FC BARCELONA (az első BEK-győzelem)
Hiába Európa egyik legsikeresebb futballcsapata, az FC Barcelona a Bajnokcsapatok Európa-kupájában úgy el volt átkozva, mint Bagaméri fagylaltos az óbudai játszótéren. Kezdve azzal, hogy a sorozat 1955 és 1992 közötti létezése során (utána alakult Bajnokok Ligájává, de ez minden szempontból egy másik történet) csupán ötször nyert spanyol bajnoki címet, magyarán már a részvételi lehetőségek száma is erősen korlátozva volt. Aztán az ellenfelek! Az 1959–1960-as szezonban az elődöntőben a BEK-címvédő Real Madrid Puskás Ferenccel a soraiban állította meg, hogy egy évvel később a katalánok a döntőben maradjanak alul Guttmann Béla Benficájával szemben. Mindezt a berni Wankdorf Stadionban, az 1954-es vb-döntő helyszínén, a Barca csapatában Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal. Ja, és a végeredmény is 2:3 lett...1975-ben a Leeds United a legjobb négy között búcsúztatta a Barcelonát, 1986-ban pedig a Steaua Bucuresti nyert ellene a fináléban tizenegyesekkel, úgy, hogy Helmuth Duckadam kapus mindegyik Barca-rúgó próbálkozását hatástalanította. És akkor az utolsó BEK-döntőben, 1992-ben, a londoni Wembleyben Johan Cruyff irányításával csak meglett az a hőn áhított siker: a különbséget Ronald Koeman bebombázott szabadrúgása jelentette a derekasan küzdő Sampdoriával szemben. Hogy a nehéz kezdet után a folytatás már könnyen megy, nos, arról a Barcelona BL-szereplése mesél.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 10-i lapszámában jelent meg.)