A mindent eldöntő tizenegyes után az olasz játékosok a főszereplő nyakán lógtak (Fotó: Reuters)

Zajlik a nagy sakkjátszma. A kapus a rúgó szemét figyeli, a rúgó a kapusét. Vajon ki találja ki a másik gondolatát? Hiszen a tizenegyest csak rosszul rúgni lehet, védeni nem. Vagy végre végleg megdőlt ez a bugyuta a közhely?

Az látszik, hogy a 2021-es Eb-n a tizenegyespárbajok során többet hibáztak lövők, mint öt éve Franciaországban. Akkor három alkalommal volt szükség szétlövésre a mérkőzések végén, és mindannyiszor legalább öt értékesített tizenegyessel lehetett nyerni. Ezúttal a négy orosz rulettből egyszer volt szüksége egy csapatnak öt találatra, a svájciak gyűrték le így Franciaországot. A másik három párbajban a kapusok léptek elő főszereplővé, a rúgók körében pedig már nem a Táncoló talpak című mesefilm lehetett a legnépszerűbb, talán inkább annak lehetséges folytatása, a Remegő lábak...

ÓRIÁS A GÓLVONALON

No de ki nem remegne meg egy olyan pillanatban, amikor hatvanezer néző szeme láttára sétál a tizenegyespárbajra kijelölt kapu felé, ahol látszólag hatalmas nyugalomban tornázgat, vagy csak kővé meredten bámul egy kétméteres óriás, és próbál olvasni a vele szemközt álló gondolataiban. A tét óriási, ahogy a kapus is, ráadásul a végtagjai olyan hosszúak, mint a pókéi, és ha irányt fog, jó eséllyel bele is tud érni a labdára.

Amikor a vasárnap esti döntő utolsó rúgója Bukayo Saka a tizenegyesponthoz állt, az arcvonásai nem sugároztak mást, csak félelmet, önbizalomhiányt és a hibától való rettegést. Ez nem meglepő, elvégre az angol támadót úgy küldték a vágóhídra, hogy előtte klubjában sem lőtt még büntetőt, nemhogy az Eb-döntő 11-es párbajának utolsó párjában. Vele szemben pedig Gianluigi Donnarumma állt, akiről addigra már kiderült, posztján a torna legjobbja, ráadásul a spanyolok ellen nyert már hasonló párbajt, amivel megadta a lehetőséget csapattársának, Jorghinhónak, hogy lezárja az összecsapást és fináléba lője Olaszországot.

A mindent eldöntő pillanat (Fotó: AFP)

És ha még ez sem lett volna elég, Saka azzal a tudattal bandukolt tizenegyest lőni, hogy előtte az ítélet-végrehajtásra becserélt Marcus Rashford és Jadon Sancho is hibázott gyors egymásutánban, vagyis neki kellett volna életben tartania az angolokat. Donnarumma közben végiggondolhatta, mit él át szegény srác a harmincméteres séta közben és valószínűleg tudta, a labda a bal kezéhez fog érkezni, mivel a kiélezett helyzetekben a Sakánál rutinosabb játékosok is a tutit választják, vagyis bal lábbal a kapu bal, jobbal a jobb oldalát célozzák. Saka ráadásul összeroskadt a teher alatt, a nekifutása inkább volt kapkodós, mint megfontolt, mintha már túl szeretett volna lenni az egészen. Lövése nem volt erős, nem ment eléggé oldalra, ráadásul sikerült valóra váltania a kapusok álmát, a labda félmagasan szállt.

APRÓLÉKOS ELEMZÉSEK

DISZTL PÉTER
Először is: oszlassunk el egy régi félreértést! Nem igaz, hogy a tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni – a rosszul rúgottból is lehet gól, a jól elvégzettet is kivédheti a kapus. Tegyük fel, valaki rosszul találja el a labdát, földbe rúg, a labda becammog a jobb sarokba, de a kapus balra ugrott, gól a vége, akkor mégis jól rúgta a támadó? Megfordítva: ha a csatár erőből eltalálja a sarkot, de a kapus arra megy, eléri, kitolja, akkor rosszul rúgta? Dehogy, pedig nem lett gól. Ezért úgy tartom, aki a kaput eltalálta, már jól rúgta, függetlenül attól, hogy a labda bemegy vagy sem – a rosszul lőtt büntető kapufa, mellé vagy fölé. Nem nagyképűsködöm, de amint az Eb-n valaki nekiállt elvégezni a tizenegyest, mielőtt nekifutott volna, mondtam, merre rúgja – és tízből kilencszer jól tippeltem. A testtartás, a szög, ahonnan elindul a rúgó játékos, már árulkodó. Fontos, hogy a kapus mindig nyugodt lehet, ha a lába között megy be a labda, akkor sem hibáztatja senki, csak győztesen jöhet ki a tizenegyesből, bűnbakként soha. Gianluigi Donnarumma megérdemelten lett a torna hőse, ritka eset, hogy az ember odanéz, és érzi, van valaki a kapuban, egy egyéniség, nem csak beállt egy ember a kapufák közé. Övé a jelen a posztján, és még hosszú évekig stabil tagja lehet az olasz válogatottnak, magas, erős, gyors, jól gondolkodik, sokszor látjuk majd még őt nagyokat védeni – mondta a korábbi 37-szeres válogatott kapus.

Persze a kapus nem mindig hagyatkozhat a statisztikákra. A modern technikának köszönhetően egy-egy sorsdöntő ütközet előtt a hálóőrök órákon át elemzik edzői segítséggel az ellenfél büntetőlövőit, a mozgásukat, futási sebességüket, a lépésszámukat. Vizsgálják, milyen szögből futnak neki a labdának, a lábtartásuk miről árulkodik a lövés pillanata előtt, és egyáltalán szoktak-e cselezni, megtorpannak-e a lövés előtt, esetleg bemutatják a lábfejükkel az irányt, majd az utolsó pillanatban változtatnak-e rajta. Mindezt nagyon alaposan fel lehet térképezni, persze néha érdemes megérzésekre is hagyatkozni.

Az angolok kapusa, Jordan Pickford például nagyon okosan tartotta versenyben az övéit a döntőben, pedig a világ egyik legjobb büntetőlövője, Jorghinho készülődött vele szemben, hogy eldöntse az aranyérem sorsát. Az elődöntőben láttuk, az olasz középpályás a sajátos stílusában nagyon lassan, kicsit szökdelve fut neki a labdának, a végtelenségig kivár, és amikor látja, hogy a hálóőr valamelyik irányba elmozdul, elgurítja a labdát a másik sarokba. Pickfordnak vélhetően nem járt más az agyában az ominózus tizenegyes előtt, mint a lehető legtovább talpon maradni, és kivárni a lövés pillanatát, mert tudta, Jorghinho a nekifutás lendületéből, a rúgás előtti lassításból már nem tud akkora erőt belevinni a labdába, hogy erőteljes elrugaszkodással és vetődéssel ne lehessen odaérni rá. Az angol kapus nem követte el azt a hibát, mint az elődöntőben spanyol kollégája, Unai Simón: Jorghinho kísérleténél szinte kiugrott a kapuból, és a kapufa segítségével hárított, csak éppen a társaknak a teljesen más stílusban védő Donnarummával gyűlt meg a bajuk, így semmit sem ért a bravúr.

ATLÉTÁK A KAPUBAN

Manapság már elképzelhetetlen, hogy egy kapus, aki a világ legjobbjai közé tartozik, 190 cm-nél alacsonyabb legyen. Ez a magasság sokaknál egyébként lomhaságot, a reakcióidő lassulását is jelentheti, de nyilván azok a hálóőrök jutnak el a legmagasabb szintre, akik a testi adottságok mellett kiváló atléták, azaz gyorsak, dinamikusak, a lábuk helyén pedig rugók vannak. Donnarumma a tökéletes prototípusa a modern kor ideális kapusának, és azt is látjuk, hogy 22 éves kora ellenére végtelenül higgadt. A tizenegyeseknél ragaszkodik a hagyományos módszerhez, nyugodtan beáll a kapu közepébe, figyel, hogy a lába a gólvonalon legyen, majd tökéletesen bízik abban, ha irányt talál, akkor a képességei predesztinálják arra, hogy találkozzon is a labdával. Neki nincs szüksége lélektani hadviselésre, méretei, tekintélye miatt úgy mennek vele szemben a rúgók, hogy megfordul a fejükben a hibázás lehetősége.

Az angolok kapusa Jordan Pickford az utolsó pillanatig kivárt, ezzel hibázásra kényszerítette az olasz Jorginhót (Fotó: AFP)

Pickford más eszközökkel is él, a rúgás előtt a gólvonalon jobbra-balra mozogva próbálja kibillenteni lelki egyensúlyából az ellenfél rúgóját, ezt az érvényben lévő szabályok szerint megteheti, csak a lövés előtt nem hagyhatja el legalább az egyik lába a gólvonalat. Sok kapus ezért is egy lépéssel a vonal mögül indul, hogy a rúgás pillanatában, amikor az elrugaszkodáshoz lendületet vesz, ne lépjen előre, és ne kelljen megismételni a lövést. A spanyoloknál Simón pedig látszólag teljesen feladja a kapu egyik oldalát, a kezét folyamatosan lóbálja, a nekifutás pillanatában még nem a két kapufa közötti mértani középen vár, csak az utolsó pillanatban mozog oda – ezt csinálta Federico Bernardeschi lövésénél is, más kérdés, hogy a Juventus szélsője szépen visszarúgta a labdát oda, ahonnan indult a kapus, akinek az ellentétes mozgásból esélye sem volt visszavetődve hárítani.

IDEGESÍTŐ HOLLAND

KIPRICH JÓZSEF
Sok tizenegyes kimaradt az Európa-bajnokságon, de a legtöbb a tizenegyespárbajban, és ott már nagy a tét. A két angol játékos, akiket a hosszabbítás utolsó percében cserélt be a szövetségi kapitány, vélhetően nagyon jól rúgtak edzésen, de azt nem lehet modellezni, milyen lesz az atmoszféra a döntőben. Nem tűnt jó ötletnek velük rúgatni, nem tudom, miért nem a rutinosabb játékosokra bízták. Általánosságban az Eb tizenegyeseiről azért nehéz véleményt mondani, mert voltak rosszul elvégzett büntetők is, meg olyanok is, amelyeket bravúrral védett a kapus. Van az a régi mondás, hogy tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni. Szerintem ez akkor sem volt igaz, és most sem az. Ha a kapus eltalálja az irányt, már jó esélye van arra, hogy hárítsa a lövést. Akik középre rúgták, azt hiszem, mindenki belőtte, százból kilencvenkilencszer a kapus kiválasztja az egyik oldalt, és eldobja magát arra – közölte a 70-szeres válogatott, korábbi remek tizenegyeslövő és csatár.

A lélektani hadviselésnek azért voltak nagymesterei, a legnagyobbnak ebben a műfajban talán Tim Krul számított, aki a 2014-es világbajnokságon a Costa Rica elleni negyeddöntőben vált hőssé. A hollandok akkori szövetségi kapitánya, Louis van Gaal az utolsó pillanatokban cserélte be, mert tisztában volt vele, hogy a tizenegyeseket jobban védi, mint Jesper Cillessen. Krul aztán bement, és a közép-amerikaiak kísérletei előtt olyan „trash talkot” nyomott le mindenkinek, hogy azt az amerikai kosárlabdázók is megirigyelhették volna. A futballban szokatlan módon a lövések előtt inzultálta az ellenfelet, ráadásul két védésénél is előreugrott a kapuból, így nagyobb szöget tudott zárni – nyilván a játékvezetők egyszer sem fújták vissza a tizenegyest, Hollandia pedig a négy közé jutott. Ugyancsak riasztó lehetett az ellenfél számára egy másik világbajnokságon, a 2006-oson, amikor a világ egyik legjobb kapusa, az éppen Jens Lehmann mögé szoruló Oliver Kahn egy papírcetlit adott kollégájának az Argentína elleni 11-es párbaj előtt. Lehmann annyit analizálta a dél-amerikaiak lehetséges rúgóit, hogy listára véste föl a lehetséges variációkat, az argentinok pedig minden egyes lövés előtt gondolkodhattak, vajon róluk mit jegyzetelt fel a német kapus.

EGYRE TÖBB VÉDÉS LESZ

Ahogy a világ futballja, a kapusok is folyamatosan fejlődnek, brutális edzésmódszerek mellett a mentális felkészültséget, illetve az elővételezési képességeket is folyton tréningezik. És a hálóőrök vállát még mindig jóval kevesebb felelősség nyomja, mint a rúgókét, hiszen ha egy tizenegyes bemegy, az természetes, a védés viszont mindig bravúr, s mivel utóbbiból egyre több van, gyakrabban mennek mennybe a kapusok és válnak tragikus hőssé a lövők. Persze ha mindenki úgy rúgná minden alkalommal a tizenegyest, mint az angol Harry Maguire a döntőben – teli rüszttel, bombaerősen a felső sarokba –, nem lenne miről beszélni, azonban lábbal még mindig sokkal könnyebb hibázni, mint kézzel. Nem is beszélve arról az idegállapotról, amit egy rúgó játékos él át a lövése előtti pillanatokban: az elme, a tudat gyakran nem hagyja engedelmeskedni a lábat. Mindenesetre a tendencia azt mutatja, a kapusok egyre többször tudnak majd tizenegyest hárítani, ami a semleges néző számára nem is baj, hiszen csak fokozza az izgalmakat.

IKONIKUS TIZENEGYESEK

1976: Nem lehet a sort mással kezdeni, mint Antonín Panenka legendás tizenegyesével. Az Európa-bajnokság döntőjéig menetelő meglepetéscsapat, Csehszlovákia a fináléban az esélyesebb NSZK sorsát is megnehezítette, döntetlenre végzett vele, és a történelem során egy rangos világversenyen először tizenegyespárbaj döntött a trófea sorsáról. A csehszlovákoknál az ötödik kijelölt, Panenka úgy ment oda rúgni, hogy tudta, ha betalál, csapata megnyeri a tornát. Mozdulata megváltoztatta a futballt, távoli nekifutás után mindenki azt várta, hogy erőből lő majd, ehelyett alálöbbölt a labdának, amely így a korán elvetődő Sepp Maier kapujának közepébe hullott. Ha valaki így lövi manapság a tizenegyest, egyszerűen azt mondják rá: „panenkázik”...

1985: A leghíresebb magyar érdekeltségű büntetőpárbajt az UEFA-kupa negyedik fordulójában a Videoton és a Manchester United vívta Székesfehérváron. Az angliai egygólos hátrányt Wittmann Géza szabadrúgásgóljával ledolgozta a Vidi, aztán a tizenegyesek során először Frank Stapleton hibázott, fölébombázta a labdát. Ötödik rúgóként a csereember Gömöri Ottónak kellett volna feltennie a pontot az i-re, de ő sem talált kaput. A tizenegyesölőnek tartott Disztl Péter aztán úgy fogta meg a következő körben Arthur Albiston félmagas lövését, hogy ki sem jött róla, és emlékezetes módon feje fölé emelte a labdát. Vadász Imre ezután betalált, a Vidi továbbjutott.
1990: Diego Maradona azután is odaállt a tizenegyeshez a házigazdák ellen az olaszországi vb elődöntőjében, hogy egy körrel korábban gyatra gurítását védte a jugoszláv kapus. A mérkőzést Nápolyban rendezték, ahol a legendák szerint ezen a napon az olaszok többsége Diego miatt a dél-amerikaiaknak drukkolt. Maradona ugyanúgy, ugyanoda lőtte a tizenegyest, csak éppen Walter Zenga ezt nem így gondolta, az argentinok pedig továbbjutottak. Persze ne felejtsük el megemlíteni a dél-amerikaiak kapusát, Sergio Goycocheát, aki a „jugók” és az olaszok ellen is megfogott két-két tizenegyest, aztán a fináléban a német Andy Brehme büntetőjével már nem tudott mit kezdeni.
1994: Roberto Baggio az égbe lőtte a labdát. Az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság döntőjében – amelyet Puhl Sándor vezetett – az olaszok legnagyobb sztárja nem bírt az idegeivel a szétlövés során, és amolyan szuvenírként felbombázta a labdát a lelátó 42. sorába. De ebben a sorozatban megtette ugyanezt Franco Baresi is, Daniele Massaro lövését pedig védte a brazil Claudio Taffarel, így Olaszországnak esélye sem volt nyerni.
2000: A hollandok – nincs jobb szó rá – kicsinálták magukat az saját rendezésű Európa-bajnokság elődöntőjében Olaszország ellen. Gianluca Zambrotta korai kiállítása után emberelőnyben játszva két tizenegyest rúghattak a rendes játékidőben, de Frank de Boer kísérletét védte Francesco Toldo, Patrick Kluivert pedig kapufát rúgott. A 11-es párbajban aztán a De Boer–Toldo csatát megint az olasz nyerte meg, Jaap Stam az égbe lőtte kísérletét, Paul Bosvelt pedig már nem tudott megküzdeni a nyomással, a kapus megint védett, Olaszország döntős lett.