A világbajnoki címért folyó küzdelem újabb fejezete: Monzában Max Verstappen Lewis Hamilton feje tetején landolt (Fotó: Getty Images)

 

VÉLEMÉNYEK
Jacques Villeneuve, 1997 világbajnoka: – Kettőn állt a vásár. Max agresszív volt, de ha levágja a kanyart, vissza kellett volna adnia pozícióját. Lewis is hagyhatott volna tíz centivel több helyet, de elöl akart maradni. Ez a két versenyző nem tud a határokon belül maradni, de nem értek egyet a büntetéssel, mert ezek a pillanatok is az F1 részei.
Helmut Marko, a Red Bull tanácsadója: – Csak az elrontott kerékcserénk bosszant, ez az egyetlen ok, ami miatt Hamilton Verstappen közelébe tudott kerülni. Átlagos versenybaleset volt, az egész sztorit csak a Mercedes fújta fel. Verstappen már kiszállt az autóból, mikor Hamilton tolatni próbált. Aztán jött a műsor, hogy szegény Hamilton megsérült.
Ross Brawn, az F1 ügyvezető igazgatója: – Mindkét versenyző tehetett volna azért, hogy elkerülje az ütközést. Ez a tipikus két dudás egy csárdában esete, ennek láttuk a következményeit. Nem hinném, hogy az év hátralevő részében bármelyikük is visszavenne, csak azt remélem, a bajnokság a pályán, nem pedig a falban vagy a sportfelügyelők szobájában dől el.
Damon Hill, 1996 világbajnoka: – Magával ragadó és érdekfeszítő a bajnoki csata, de szerintem nagy kár, hogy óhatatlanul is két ütközésben csúcsosodott ki. Nem hinném, hogy ez a versenyzői képességeket mutatja – sokkal inkább az önuralom hiányát. Elkerülhető volt, a kérdés csak az, hogy egyszerű hibáról vagy szándékos akcióról volt-e szó.
Martin Brundle, korábbi F1-es versenyző: – Max manővere kissé túl ambiciózus volt, de meg kellett próbálnia. Végtére is a hátsó kerekeik értek össze, ami elég sokatmondó. Lewis talán adhatott volna kicsit több helyet, de igazából miért is lenne kötelessége? Ezért gondolom, hogy versenybalesetről van szó. Lewis Silverstone óta nem hajlandó meghátrálni.
Christian Horner, a Red Bull csapatfőnöke: – Nemcsak az F1, hanem a teljes sportvilág egyik legnagyszerűbb párharcának lehetünk szemtanúi, amelyben minden egyes centiért megharcolnak a felek. Úgy vélem, a monzai ütközéshez mindketten kellettek. Max mindenképp ki akarta használni a lehetőséget, Lewis pedig meg akarta tartani pozícióját.
Jackie Stewart, háromszoros világbajnok: – Verstappen érési folyamata tovább tart, mint gondoltuk. Még csak nem is nézte meg, jól van-e Hamilton, miután egy nagy balesetben az autója tetején landolt – ezt azért nehéz megérteni. Maxnak sokat kell még tanulnia, de kire fog egyáltalán hallgatni?! Egy igazi bajnoknak nem szabad rendszeresen ütközésekbe keverednie.

„Silverstone-ban nagy tempójú becsapódás történt, aztán Max Monzában Lewis feje tetején landolt – meddig fajulhat még mindez?”

A költői kérdést a Mercedest irányító Toto Wolff tette fel, hiszen ő is érzi, semmilyen jel nem utal rá, hogy az idei Formula–1-es világbajnoki címért ádáz harcot folytató duó a jövőben finomítana stílusán. A helyzet iróniája, hogy 2019-es és 2020-as dominanciája idején Hamilton számtalanszor kifejezte abbeli reményét, hogy a jövőben végre szoros küzdelemben vívhat majd meg az ifjú titánokkal a legnemesebb trófeáért, ám arra talán ő sem számított, hogy idén ennyire emberére talál.

Pedig ebbe a párharcba a felek jelleméből fakadóan valójában a kezdet kezdete óta bele volt kódolva a balhé, hiszen Hamilton már a múltban sem hagyta magát az éles helyzetekben, Verstappent pedig gyakorlatilag a harcra nevelték.

Édesapja, Jos versenyzői pályafutását alapvetően meghatározta, hogy 1994-ben a Benettonnál Michael Schumacher csapattársaként mutatkozott be az F1-ben, ahol saját bőrén tapasztalta, milyen, amikor egy őstehetség nemcsak a pályán nyújtott teljesítménnyel, hanem azon kívüli munkájával, gesztusaival és pszichológiai játsz­máival állítja maga mögé az egész istállót.

A holland pilótának momentuma sem lehetett az az évi világbajnok mellett, de az olyan dörzsölt fickók között, mint Schumacher, Flavio Briatore vagy Pat Symonds, elleste azokat a trükköket, melyeket a „piranhaklubnak” nevezett F1-es világban alkalmazni kell a siker érdekében.

Mindemellett Josnak sosem kellett a szomszédba mennie a túlzott keménységért, sőt magánéleti botrányai miatt többször szerepelt a bűnügyi hírekben, és arra is akadt példa, hogy miután saját apjával összeverekedett, rájuk kellett hívni a rendőrséget. Max tehát három fontos jellemvonást örökölt tőle: az ösztönös tehetséget, a megalkuvást nem tűrő keménységet és az érdekérvényesítéshez szükséges dörzsöltséget. Mindez pedig bombaerős kombináció egy világbajnoki harcban, ám egyben tökéletes recept ahhoz is, hogy elmérgesedjen a viszony a nagy riválissal, akiről már régóta tudjuk, szintén nem ódzkodik az ellentmondásos helyzetektől.

Hamiltonnak idén egy idő után elő kellett hívnia agresszív énjét, pedig az évad elején még igyekezett a tapasztalt, higgadt bajnok szerepét játszani, aki a párharcokban inkább visszavesz az ütközés elkerülése érdekében.

Amikor azonban Silverstone előtt 32 pontra duzzadt a hátránya a tabellán, rádöbbent, ha így folytatja, szép lassan elúszik a címvédés lehetősége. Onnantól pedig már csak idő kérdése volt a balhé kitörése, és az első alkalommal, amikor valóban egyikük sem engedett, Verstappen 300 körüli tempóval a falban végezte.

Persze a kezdeti felháborodás után a felek egyetértettek abban, hogy képesek ők fair módon is versenyezni, ám ezt igazából senki sem hihette el, és Monzában jött is az újabb ütközés.

Ezen a ponton pedig visszautalhatunk Wolff kérdésére: meddig fajul még mindez? Az F1 fantasztikus biztonsági törekvéseinek egyik hátulütője ugyanis groteszk módon az, hogy az újabb és újabb megúszott balesetek után a versenyzők tudat alatt elhiszik, hogy sérthetetlenek.

Ezért tette oda Hamilton a bal első kerekét a villámgyors Copse-kanyarban Verstappen mellé, és ezért „ugratott” rá Verstappen minden mindegy alapon Hamiltonra a Rettifilo-sikánban. Nyolc verseny még épp elegendő ahhoz, hogy túllőjenek a célon, márpedig elég egyetlen szerencsétlen mozdulat, és bármikor bekövetkezhet a tragédia – legyen bármilyen alacsony is a tempó, ahogy a monzai incidens során láttuk.

Érdekesség, hogy a testi épség veszélyeztetéséig fajuló utálat egy-egy bajnoki hadjárat során az 1980-as évek előtt egyáltalán nem volt jellemző a Formula–1-re.

Ez persze annak is betudható, hogy az első két évtizedben még jóval keskenyebb autók száguldottak a pályán és a rövid felfüggesztés miatt a kerekek sem akadtak össze olyan könnyen, ám akkoriban a tisztelet fogalma is teljesen mást jelentett a mezőnyben.

Azok a versenyzők még valóban bajtársak voltak, hiszen anélkül is minden egyes alkalommal a halállal néztek szembe, hogy felkenték volna egymást a falra. Az autók és a pályák nevetséges biztonsági normái miatt már a túlélés is sikernek számított, így hiába számított akkor is a vb-elsőség a legnagyobb dicsőségnek, a küzdelemben egy bizonyos határt senki sem lépett túl.

Csípős megjegyzések, megromló emberi kapcsolatok, sportpolitikai lobbik természetesen előfordultak, egymás életével viszont akkor sem játszottak, amikor karnyújtásnyi közelségbe került a trófea.

Niki Lauda és Alain Prost 1984-es világbajnoki harcánál szorosabbat például elképzelni sem lehet, hiszen az osztrák pilóta mindössze fél (!) pont előnnyel végzett a tabella élén, mégis dűlőre tudták vinni a dolgot ütközés nélkül, sőt az utolsó futamot követő dobogós ünneplés során kifejezetten kedélyes volt köztük a hangulat.

De akkoriban még csak barátnak sem kellett lenni az ütközések elkerüléséhez, hiszen 1986-ban és 1987-ben Nelson Piquet és Nigel Mansell úgy küzdött meg a világbajnoki címért, hogy valóban gyűlölte egymást. A brazil versenyző még a sajtón keresztül is felháborító sértések egész sorával illette csapattársát, és istállón belül is ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott, ám ennél tovább az ő viszonyuk sem fajult.

Vb-hajrában történő ütközések tekintetében Ayrton Senna és Alain Prost „engedte ki a szellemet a palackból”, akik 1989-ben és 1990-ben is összeakadtak az F1-es közösség nagy megrökönyödésére. Ők voltak azok, akik új szintre emelték egymás utálatát és érzelmeiket felelőtlennek tűnő manőverekben testesítették meg a legnagyobb cél elérése érdekében – muníciót szolgáltatva a következő évekre Michael Schumachernek, aki többször is összeütközött aktuális vb-ellenfelével.

Manapság már a juniorszériákban (Formula–2, Formula–3, stb.) is egyre inkább megfigyelhető az a trend, hogy a futamgyőzelemért vagy bajnoki címért zajló küzdelmek során sokan egyszerűen nem adnak elég helyet a másiknak, és inkább vállalják az ütközés kockázatát, semhogy feladják a pozíciót.

A jelenségre ráadásul nincs is egyértelmű megoldás, mert sok helyzetben nehéz egyértelműen megállapítani a felelőst, így a sportfelügyelők által kiszabott büntetés sem annyira elrettentő. Valójában épp az F1 sztárjainak, Verstappennek és Hamiltonnak kellene példát mutatniuk e tekintetben, ám ha így folytatják, a jövő generációjának is csak azt üzenik: elvenni a gázt lúzerség, inkább ütközzetek!

Ki tudja, meddig fajul mindez?

NAGYOBB MÉRETÉRT KATTINTSON A KÉPRE
PROST VS. SENNA – 1989, 1990

A McLaren előző évi dominanciája 1989-ben is folytatódott, ám ezúttal nem Ayrton Sennának, hanem Alain Prostnak jött ki jobban a lépés, aki az utolsó előtti futamnak 16 pont előnnyel vágott neki úgy, hogy a győzelemért akkoriban 9, a második helyért 6 pont járt. Viszonyuk az évad elején nagyon megromlott, és egy idő után már nem is álltak szóba egymással, miközben a pályán is kemény csatákat vívtak.
Prost úgy érezte, a szoros manőverek során többször is csak az ő engedékenysége miatt nem történt ütközés, épp ezért a vb-hajrában kijelentette, a legközelebbi párharc során rácsukja ellenfelére az ajtót, és Japánban éppen ez történt. Senna a célegyenes előtti sikánban bebújt csapattársa mellé, aki egyszerűen ráhúzta a kormányt. Bár a brazil folytatni tudta a menekülőúton, később a sikán levágására hivatkozva kizárták, így Prost lett a világbajnok.

Egy évvel később Szuzukába érve Senna vezetett kilenc ponttal az immár ferraris Prost előtt, és már a futam előtt kitört a balhé köztük. A brazil pilóta szerezte meg a pole pozíciót ellenfele előtt, de az első rajtkockát áthelyezték a pálya porosabbik felére. A dühös McLaren-pilóta előre megígérte, hogy ha emiatt kerül Prost mögé a rajt után, szándékosan belehajt, és pontosan ezt tette az első kanyarban. Ekkor már kifejezetten nagy tempóval haladtak, ezért óriási baleset történhetett volna, de végül mindketten megúszták, és a kettős kiesés Senna világbajnoki címét jelentette.

SCHUMACHER VS. HILL – 1994, 1995

Michael Schumacher káprázatos formában, hét futamon aratott hat győzelemmel kezdte az 1994-es évadot, ezután viszont két nagydíjról kizárták, kettőről pedig eltiltották, vagyis a kezdeti bődületes vb-előnyből mindössze egy pont maradt az évadzáróra Damon Hill-lel szemben.
A brit pilóta nagyon felszívta magát az idény hajrájára, így Adelaide-ben is végig szorosan élen álló ellenfele mögött tudott maradni, aki a futam feléhez közeledve meg is ingott a nyomás alatt. Schumacher az East Terrace-kanyarban kisodródott, majd a pályára visszahajtva blokkolta Hill útját, aki a következő jobbosban így is bebújt ellenfele mellé, de a német keményen rácsukta az ajtót. A kerekek összeértek, Schumacher autója az oldalára billent, majd a szemközti gumifalnak csapódott. Bár Hill autója mozgásban maradt, bal első felfüggesztése annyira megrongálódott, hogy neki is fel kellett adnia, így ellenfele lett a világbajnok.

A következő idényben aztán kétszer is összeakadtak, ezúttal viszont mindkétszer a bajnokságért elkeseredetten küzdő Hill hibájából. A brit pilóta Silverstone-ban és Monzában is rosszul mérte fel lehetőségeit, így gyakorlatilag mindkétszer megtorpedózta az előtte haladó Schumachert, akivel egyaránt a kavicságyban végezték.

Az ütközés 3.28-tól

 

SCHUMACHER VS. VILLENEUVE – 1997

Viccesen megjegyezhetnénk, hogy az 1997-es bajnoki címért harcoló Michael Schumacher és Jacques Villeneuve annyira utálták egymást, hogy még a dobogóra sem voltak hajlandók együtt felállni – mindenesetre tény, hogy az idény során egyszer sem végeztek együtt a top háromban. Az utolsó futam helyszínére, Jerezbe a német pilóta egypontos bajnoki előnnyel érkezett meg, így a három évvel azelőtti helyzettel megegyezően a kettős kiesés is tökéletesen megfelelt neki. A rajtnál Villeneuve megelőzésével az élre állt, és a kerékcserékig tartotta is ellenfelét, a friss gumikra váltva viszont szinte szárnyalni kezdett a kanadai pilóta. Két körrel később a Dry Sack-kanyar belső ívén meg is próbálta az előzést, ám amikor Schumacher mellé ért, a német durván ráhúzta a kormányt – mégis ő járt pórul. A Ferrari pilótája a sóderágyban kötött ki, Villeneuve pedig sérült autóval is eljutott a célig, és elnyerte a vb-címet.

VETTEL VS. WEBBER – 2010

A 2010-es évad minden idők egyik legváltozatosabb bajnoki küzdelmét hozta, hiszen két nagydíjjal az idény vége előtt még öt versenyző állt harcban a vb-trófeáért – köztük a Red Bull párosa. A Bridgestone abroncsain még nagyon kiélezett volt Sebastian Vettel és Mark Webber belső harca, ami előbb a kapcsolat megromlásához vezetett, majd némi utálkozást követően ütközésig fajult. Pedig az első egyéni és konstruktőri világbajnoki címéért ácsingózó Red Bull-vezetőség a lelkükre kötötte, hogy harcoljanak akármilyen keményen is, ne üssék ki egymást, az évad hetedik versenyén Törökországban mégis megtörtént a baj. A 40. körben az erőteljesebb motorüzemmódot használó Vettel csapattársa mellé ért a 12-es kanyar előtti egyenesben, és a két pilóta addig-addig közelített egymás felé centiről centire, míg össze nem értek. A német pilóta defektet kapott, és kiesett, Webber pedig szárnycsere után folytatta. Kis híján ezen múlt a Red Bull egyéni bajnoki címe, hiszen a vb-győztes Vettel a végelszámolásban csupán négy ponttal előzte meg Fernando Alonsót.

(Fotó: Imago Images)
HAMILTON VS. ROSBERG – 2016

Bár az elmúlt néhány évben senkinek sem sikerült igazán megszorongatnia Lewis Hamiltont, a brit korábban már többször is bizonyította, hogy ha kell, harciasan és agresszívan küzd meg a bajnoki címért. A Mercedesnél Nico Rosberggel már 2014-ben is koccantak, ám folyamatosan romló kapcsolatuk a 2016-os Spanyol Nagydíjon jutott a mélypontra, amikor már az első kört sem tudták befejezni. A német pilóta az első kanyarban megelőzte a pole-ból induló csapattársát, de hibás motorüzemmódja miatt nem sokkal később tempót vesztett. Hamilton jobbról próbált elmenni mellette, de a fűre szorulva megpördült, és belevágódott Rosberg autójába. A Mercedes ezután valódi háborús övezetté vált, és a hosszú keserves harc az idényzáróig húzódott, amelyen Rosberg ünnepelhetett vb-címet.