Bahrein, 2020: felülnézetből látható a külső pálya

Nürburgring Nordschleife (1951–1976)

A zöld pokol

A világ egyik leghírhedtebb pályája a Nürburgring Nordschleife szakasza, amely a mai napig minden évben ezreket vonz, hogy kipróbálják. A civil kalandorok is rendesen törnek-zúznak, szóval képzelhetjük, milyen lehetett a száguldás az F1-es autókkal a sorozat első néhány évtizedében. Az Eifel-hegységben kialakított, elképesztően hosszú, csaknem 23 kilométeres vonalvezetés igazán élvezetes, gyors kanyarokból áll, a probléma csupán az, hogy gyakorlatilag nincsenek mellette bukóterek, így a falak közelsége miatt a legapróbb hiba is végzetes lehet. Az extrém kialakítású pálya az F1-ben is több emberéletet követelt, aztán amikor a világbajnok Niki Lauda 1976-ban kis híján életét vesztette a zöld pokolnak nevezett aszfaltcsíkon, többé nem tért vissza a világbajnoki sorozat mezőnye. Más kategóriák a mai napig versenyeznek ott, az F1-es normáknak viszont már régen nem felel meg.

Monza (1955–1956, 1960–1961)

Lombardiai vegyes

A legendás monzai pályát eredetileg is úgy építették meg az 1920-as évek elején, hogy az utcai részeket összekötötték egy nagy oválszakasszal, a kezdeti balesetek miatt azonban évtizedekig nem használták ezt a kombinált, 10 kilométeres aszfaltcsíkot. Az F1-es világbajnoki sorozat hajnalán is a maihoz hasonló, rövidebb verzión száguldott a mezőny, de az ovál annyira izgatta a helyiek fantáziáját, hogy egy nagy felújítás keretében modernebb köntösben, döntött kanyarokkal megspékelve újraalkották az eredeti vonalvezetést. Az elképesztően különleges, önmagát keresztező „vegyes” pályán 1955-ben, 1956-ban, majd 1960-ban és 1961-ben rendeztek vb-futamot, de az utóbbin bekövetkező tömegszerencsétlenség után nem kísértették tovább a sorsot. Bár a Wolfgang von Trips és 15 néző halálát okozó baleset nem az oválszakaszon történt, a következő évtől visszatértek a rövidebb verzióra, és többé már nem használták a 10 kilométeres változatot.

Monza, 1961: Wolfgang von Trips autója a nézők közé csapódik


Pescara (1957)

Hosszú és veszélyes

Az F1-történelem leghosszabb és talán legőrültebb pályáját a Pescara melletti közutak összekötésével alkották meg az 1920-as évek elején, de nem véletlen, hogy mindössze egy világbajnoki futamot rendeztek rajta 1957-ben. Az extrém, 25.6 kilométeres vonalvezetés tulajdonképpen olyan, mint egy egyenlő szárú háromszög, amelyet egy hullámosabb, hegyi szakasz köt össze. Kialakítása miatt óriási tempót lehetett elérni rajta (a pole pozíciót megszerző Juan Manuel Fangio 157 km/óra feletti átlagsebességet jegyzett), ami az első évtizedekben is több halálesethez vezetett a különböző kategóriájú versenyeken. Pilótái és autói épségét féltve Enzo Ferrari nem is volt hajlandó beadni nevezését a nagydíjra, de az F1-es hétvége végül súlyosabb baleset nélkül lezajlott. A vonalvezetés hossza egyébként meghökkentő helyzeteket is szült: a futamon Jack Brabham a vészesen fogyó üzemanyag miatt egy nyilvános benzinkúton tankolta meg verseny­autóját.

AVUS (1959)

Száguldás a halálkanyaron

Az 1920-as évek elején épült berlini „automobil-közlekedési és gyakorlóút”, vagyis német rövidítéssel AVUS Európa egyik legrégebbi ellenőrzött autópályája, de az egymás mellett haladó két útszakaszt egy-egy hurokkanyarral összekötve, versenypályaként is használni kezdték. Az északi fordulót 1937-től egy hírhedt, őrülten meredek, 43 fokos döntött kanyar alkotta, amely hamar ki is érdemelte a „halálfal” nevet. Mivel a tetején nem volt védőkorlát, a rosszul megválasztott sebesség és ív azonnali tragédiához vezethetett. A pálya hosszát az befolyásolta, hogy a déli visszafordító kanyart hol jelölték ki, az egyetlen, 1959-es F1-es vb-futamon 8300 méteres volt egy kör. A nagydíjhétvégét beárnyékolta, hogy a zuhogó esőben tartott sportautó-betétfutamon Jean Behra 180 kilométer per órás tempónál kirepült a pályáról a döntött északi kanyaron, és szörnyethalt. Az F1 mezőnye többé nem tért vissza.

AVUS, 1959: Jean Behra kocsija kirepül a pályáról


Zeltweg (1964)


Szegény ember Silverstone-ja
Az 1959-ben épült zeltwegi repülőtér vezetői Silverstone pozitív példáján felbuzdulva gondolták úgy, náluk is ki lehetne alakítani egy sikeres versenypályát, csakhogy a gyakorlatban kiderült, ehhez tulajdonképpen alkalmatlanok a feltételek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a létesítményt hatalmas betonlapok egymás mellé fektetésével állították össze, amelyek a folyamatos használat miatt elmozdultak egymás mellől. És bár a repülőgépeknek meg se kottyant az a néhány centi egyenetlenség, az autóversenyzőkből a lelket is kirázta. Ráadásul a viszonylagos helyszűke miatt még a 3.2 kilométeres vonalvezetést is olyan faék egyszerűségűre tervezték, mintha egy óvodás rajzolta volna meg, amely természetesen köszönőviszonyban sem volt a silverstone-i reptér összekötőútjaiból kialakított izgalmas aszfaltcsíkkal. A zeltwegi pályán mindössze egy vb-futamot rendeztek 1964-ben.

Circuit de Charade (1965, 1969, 1970, 1972)

Garantált hányinger
A franciaországi Clermont-Ferrand mellett fekvő Circuit de Charade-ot egy, már nem aktív vulkán köré építették, kanyargós vonalvezetésében így gyakorlatilag nincsenek egyenes szakaszok, szintkülönbség viszont annál több. Rendes versenytempóval végigszáguldani rajta tényleg felér egy hullámvasutazással, ezért a különböző kategóriákban szereplő pilóták gyakran szenvedtek a tengeri betegség tüneteivel. Az F1-es mezőny négy alkalommal látogatott el a különleges pályára, és Denny Hulme anno elárulta, sokan versenyeztek nyitott állrészű sisakban, hogy menet közben kihányhassanak az autóból... A pályára kerülő vulkáni törmelék egyébként számos defektet okozott, de ami sokkal rosszabb, felverődve súlyos sérüléseket is. 1972-ben itt ütötte ki a Red Bull mai tanácsadója, Helmut Marko szemét egy méretes kő, ami az osztrák pilóta-pályafutásának végét is jelentette.


Las Vegas (1981, 1982)


Gazdagság, igénytelenség

A Las Vegasi-i Caesars Palace hotel és kaszinó tulajdonosainak régi vágyuk volt, hogy az épület mögötti parkolóban F1-es versenyt rendezzenek annak reményében, hogy magukhoz vonzzák az igazi, gazdag nagymenőket. A terület szűkössége miatt az aszfaltcsík kialakításának lehetőségei nyilvánvalóan behatároltak voltak, ennek köszönhető az az igénytelen vonalvezetés, amely láttán még egy bérgokartpálya üzemeltetője is elszégyellte volna magát. Hogy minél hosszabb legyen a pálya, egymás után fűztek néhány nagyon hasonló bal- és jobbkanyart, meg egy célegyenesre vezető fordulót. A két F1-es futam során a pálya felülete tükörsima volt, a hőség elviselhetetlen, a várt vonzerő pedig messze elmaradt, így a Caesars Palace is veszteséggel zárta a fura kalandot. A mezőny többé nem tért vissza erre a borzalmas, mesterkélt pályára.

Las Vegas, 1981: pálya a parkolóban, a semmi közepén


Szahír (2020)


Különleges külső
A világjárvány egyetlen aprócska pozitív F1-re gyakorolt hatása az volt, hogy kényszerűségből különleges helyszínek és pályák is bekerültek a felforgatott versenynaptárba. Mind közül a legérdekesebb a 3.5 kilométeres szahíri külső vonalvezetés, amely mindössze három hosszabb egyenes, és egy néhány kanyarból álló rövidebb szakaszból áll. Ez teszi lehetővé azt is, hogy az 1970-es évek óta először egy perc alatti köridőknek lehetünk szemtanúi, amivel természetesen a szorosabb eredmény is együtt jár. Az időmérőn a legapróbb hiba is három-négy rajthelyet jelenthet, de a futamon is merőben új kihívás elé állítja majd a versenyzőket ez a megszokottól gyökeresen eltérő vonalvezetés. A bahreini létesítményben több különböző aszfaltcsík is kialakítható, nemzetközi sorozat viszont a külső verziót még nem használta.

 


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 5-i lapszámában jelent meg.)