Se szeri, se száma a váratlan, olykor irracionálisnak tetsző történéseknek a sportban, ez tudható. Szinte minden – majdnem minden – megeshet bármikor, meglehet, épp ezért vonzó millióknak, ezért oly erős a feladhatatlan titokfejtési igyekezet, s az „ugye, én megmondtam” mámora, ha valaki bármely eseményt, eredményt megjósol vagy eltalál. Minden kimondott – pláne leírt – szót, állítást igen meg kell fontolni tehát, hiszen a meggyőződése és a vágya szorításában élő sportimádó lélek fölsülhet többször is.

Elismerem: én például nemrég melléfogtam, szavaim „első jelentésére” nézvést biztosan. A számunkra nagy örömöt is hozó pekingi téli olimpia után született dolgozatom vége felé ezt írtam ugyanis. „Liu Shaoang tette (a rövid pályás gyorskorcsolya 500 méteres távján aratott győzelméről és annak átéléséről volt szó) egyszerre volt az értelmetlen indulatok felülírása s a kegyelem méltó felvillanása egy időben. Amikor első nyilatkozatában a kicsi Magyarország öröméről beszélt póztalanul, Adyt – »kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad« – és Radnótit – »e lángoktól ölelt kis ország« – idézte meg éppen, a magyar nemzettudat mozdíthatatlan pilléreit. Tudatosan tette-e, nem fontos igazán, de biztos, hogy a győzelem, az alig észlelhető könnyek ott a dobogó tetején a Himnusz közben válasz lett azoknak, akik minden történést kizárólag »első jelentésben« a bárdolatlanság fogságába ragadt indulattal képesek megérteni. Ez az arany – amivel a négy év előtti 15 pont 19-re (utána a váltóval meg 20-ra) nőtt – nem a sportág honi fejlődéséről szól csupán, hanem a minden alpáriságot eltörlő erő áhítatáról is.” (Kegyelmi pillanat, Nemzeti Sport, 2022. február 18.)

A magyar anyától, kínai apától Magyarországon született, nevelkedett zsenik hibátlan magyarsága, tettekben is megmutatkozó hazaszeretete mellett érveltem tehát, s szavaimat ma is vállalom maradéktalanul. Ám az őket a világ tetejére segítő, teljesen kínai edzőjük, Csang Csing Lina útját követve az országváltást kérelmezte a két testvér, s hogy a versenyzést nem magyar színekben folytatják, immár faktumnak tekinthető. A mi egyedülálló, a sportág honi históriájában úttörő hőseink másoknak szereznek – ha szereznek – dicsőséget ezután. Árulókká lettek vagy hálátlan szószegőkké annyi szeretet, megbecsülés, ünneplés után, midőn hazánkat (hazájukat) ők tették föl – elsősorban ők – a téli játékok térképére is? Tehet-e ilyent az a lélek, aki a „hitet és hazát nem cserél az ember” vállalásának igézetében él, avagy legújabb korunk parancsa (csak az érdekeidre, céljaidra tekints) mindent felülírhat, s ezt muszáj elfogadnia, igenelnie mindenkinek? Fogas kérdés ez, aminek a származás mint az ítélet alapjául nem szolgálható adottság – hitem szerint – a kisebb része csupán.

Előrebocsátom: nem tudom, mi történt (a színfalak mögött?), s mert nem is fog (pontosan!) kiderülni soha tán, mondandóm szempontjából nem is gondolom nagyon fontosnak ezt. Első hír szerint a fiúk fölfedezője, versenyzővé nevelője (valóságos pótanyja) visszautasíthatatlan ajánlatot kapott hazájából (a világ egyik legjobb rövid pályás gyorskorcsolya-válogatottjának edzője lehet, mások számára anyagilag is elérhetetlen körülmények között), ezt elfogadta, s a benne föltétel nélkül bízó testvérek őt követik csupán. Lina hazája valóban Kína, a történetnek e része érthető tehát. Ám a Magyar Országos Korcsolyázószövetség elnöke minden szempontból visszautasíthatatlan ajánlatról beszélt emlékeim szerint, s e fordulat már elgondolkoztatott engem. Hiszen hogy a döbbenetes anyagi lehetőség (egy olimpiai arany „értéke” tizenvalahányszorosa az 50 millió forintot kóstáló magyarénak), plusz a kínai szövetségi kapitányság szakmai rangja valóban visszautasíthatatlan egy ma racionálisnak tartott elme számára, elhiszem, de mi van, ha a „minden szempontból” ennél is többet jelent? Úgy többet, amiről nyíltan szólni nem szokás, nem lehet, nemcsak nálunk, másutt se talán.

Tudjuk, a világ egypólusú lett 1991 után, ám Kína, a legnépesebb, civilizatorikusan káprázatosan fejlődő állam ezt nyilvánvalóan nem gondolja így. (Oroszország se, de most nem róla van szó.) Mindent begyűjt, amivel erejét demonstrálhatja hát, efelől senkinek kétsége ne legyen. Mi van, ha az ottani hatalom tervezői megelégelték – mondjuk, a pekingi 1000 méter némileg kierőszakolt aranya után – a konkurenciát, amit az ő alattvalójuk „gyártott” nekik, két „félkínaival” az élen? Milyen lehet az a „minden szempontból visszautasíthatatlan” ajánlat tehát, amiről Kósa Lajos beszélt, s aminek lényegéről csak hallgatni ildomos? Mindezt – a fölsülés kockázatától is tartva – nem firtatom. Azt, hogy a fiúk követik edzőjüket, megértem. Fiatalok (27 és 24 évesek), győzni, a világ élén lenni akarnak még, s a számukra megszokott lélektani és szakmai biztonság így mindennél fontosabb. S hogy ezért családjukat, szeretteiket és barátaikat is képesek elhagyni átmenetileg, ahogy Ádó, az ifjabb, de az olimpiára nézvést immár sikeresebb – az említett katartikus örömöt szerző – testvér mondta nemrég, muszáj elfogadnom, ha sajog a szívem, ha háborog a lelkem, akkor is.

Csak hát! Azt is mondták a testvérek, hogy a szakítás oka a szövetség ügyetlensége volt, merthogy nem volt képes a szakmai stábot egyben tartani. (Lina távozását hogyan lehetett volna megakadályozni, nem tudom.) Így a változások, s a következő olimpiai ciklusra érvényes szakmai koncepció hiánya miatt nincsenek garantálva a föltételek – ezért kell váltani!

S azt is olvasom, nem tudják, hova mennek, hogy melyik ország rendezi a szövetség kijelölte költségeket – bár ez komolyan nem vehető persze. Mert ami „formailag” nem tudható, az egyértelmű mégis, ha a fiúk nem mondhatnak e pillanatban ennél többet, akkor is.

Mindaz, ami a sport utóbbi évtizedeiben történik, nekem nem tetszik ugyan, de jó lenne számolni vele végre-valahára. Egy legalább ötszáz éves globalizációs folyamat jár csúcsra ma már. Ami a nagy földrajzi felfedezésekkel, a konkvisztádorok hódításaival indult, a „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” jelenséggel, meg az ötvenes-hatvanas évekbeli – mondjuk – franciaországi arab térfoglalással folytatódott, az a migrációs hullámnál tart immár, s ez legföljebb lassítható, de végleg nem megállítható. Az sem, aminek napra nap látjuk a jelét – éttermekkel, piacokkal, egyebekkel – idehaza is, elég régóta már.

A Liu testvérek históriája is e témába vág, csak tükörből nézve éppen. Ami történt, történik velük, az nemcsak a pénzért való hajsza, hanem egy szemforgatós hatalmi játszma része is inkább, s bizony megint mi szenvedünk vereséget a küzdelemben.

De van mozzanat, ami egyértelmű nekem. Azt mondják a testvérek: ha a szövetség kiszabta – reájuk költött – összeget senki sem hajlandó letenni értük, akkor az egészet ők vállalják át. Magyarul: ha Kína (ki más?) nem fizet, fizetnek ők, személyesen, csaknem 300 millió forintot is akár! Van-e nekik ennyi? Lehet, hogy van, de sokkal több aligha már. A „nulláról kezdjük”, mondja egyikük! Lehet, az újrakezdésre vonatkozó fordulatot szó szerint kell érteni?

S ha így igaz, a történet egy dolgot jelenthet csupán. Azt, hogy a magyar rövid pályás gyorskorcsolyáért végzett munka, az aranyak feletti öröm, Ádó könnye ott a győzelemi dobogón igazi volt! Mert vannak kegyelmi pillanatok, midőn hazudni nem lehet. S még azt is jelentheti e gesztus, hogy nem lehetett most – értelmes módon – máshogy cselekedniük, s hogy érzelmileg nem közömbösen, nem vállrándítással, nem laza lélekkel élik meg e históriát.

Ha a testvérek elmennek (el fognak menni!), számot kell vetnünk azzal, hogy belátható időn belül nem lesz több téli olimpiai aranyunk, s egyéb dobogós helyünk se talán. De ha mégis, tudnunk kell, azokat az érmeket – amíg világ a világ – a testvéreknek is köszönhetjük majd. Hogy itt voltak, s ezért életünk részeként élnek, élhetnek bennünk tovább, nem tagadható.

Köszönjük hát, amit magatokért és értünk tettetek, s jó utat, fiúk, ha meg kell bánnotok e – szerintem rajtatok kívül született – döntést egyszer, akkor is. Magyarország a hazátok marad, s a haza mindig – idősebb korban is – visszavárja fiait!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!