Sastin Marianna: sátorban, tejszagban – cél a pesti vb!

Nagy lendülettel építik az új Vasas-stadiont, s körülötte a többi létesítményt, az angyalföldi sporttelepre csak hátulról, a Hajdú utca felől lehet behajtani, avagy besétálni, ki mivel érkezik. A terület távoli sarkában egy jókora alapterületű fehér sátor áll, amelyről hamar kiderül, legalább annyira teljes komforttal berendezett, mint Nalaya maláj király pocsolyája Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című klasszikus regényéből.

Öltözők, vizesblokk, hűtés, fűtés, három birkózószőnyeg, patikatisztaság. Utóbbin majdnem foltot hagyok, amikor elindulok befelé, de szerencsére rám szól a szobakerékpárt tekerő hölgy: „Cipő!” Majd hozzáteszi: „Még hat perc, és kész vagyok!”

Sastin Marianna tehát hajt, körülötte jönnek-mennek az ifjú birkózópalánták, az idősebb hobbisták, az edzők, köztük a férje, Wöller Ákos. Utóbbi időnként odahajol egy szőnyegelemen elhelyezett „csörgőkomplexumhoz”, amely alatt aranyos kisbaba gőgicsél. Amikor a pici feltekeri a hangerőt, Ákos megjegyzi: „Itt nem szoktál sírni!”

Fel is kapja Olivért, aki gyors büfivel jelzi, miért „szólt”, s már újra elszáll minden gondja. Szunyókál kicsit, ha meg fent van, nézeget körbe, s mindig akad valaki a teremben, aki szívesen foglalkozik vele.

Édesanyja közben végez, de csak a biciklizéssel, csinálja tovább az előírt programot, mintha nem is most, február elsején adott volna életet gyermekének. Igaz, várandós kismamaként is az utolsó pillanatig mozgott, edzett, illetve eljárt mindenfelé, ahová hívták.

Január 11-én délután például az októberi budapesti birkózó-világbajnokság nyitó sajtótájékoztatóján vett részt a Boscolo Hotelben, majd este az Év sportolója gálán a Nemzeti Színházban, utóbbin vörös kisestélyiben, magas sarkú cipőben, ahogy illik.

„A gálán elkezdett keményedni a hasam, mondtam magamban, ha negyedszer is jön a fájás, mentőt hívok. Nem jött. Olivért január 26-ra írták ki, végül pár nappal később érkezett 52 centivel, 3.77 kilóval. Ellentétes a vércsoportunk, ezért a kórházban sokat szurkálták, ez nem nagyon tetszett neki. Szerencsére nem sárgult be, s három nap múlva hazajöhettünk. Emlékszem, úgy bevizesedtem, hogy csak papucsot tudtam felvenni, szinte eltűnt a lábfejem, aztán szerencsére gyorsan rendbe jött. Összesen tizennégy kilót híztam a terhesség alatt, most úgy hatvanhat körül vagyok, simán tudom hozni a hatvankettőt.”

Helyben vagyunk. Viszonylag kevés kisgyermekes anyuka nézegeti szülése után másfél-két hónappal a súlycsoporthatárokat, Sastin Marianna viszont arra készül, hogy a XXI. század harmadik összevont, mindhárom szakág számára rendezett hazai birkózó-világbajnokságán is elinduljon. Eddig enyhén szólva jól ment neki itthon, 2005-ben ezüst-, 2013-ban pedig aranyérmes lett a Papp László Budapest Sportarénában. Mindkettővel sporttörténelmet írt, hiszen előbb az első női vb-medált, majd az első női vb-címet szerezte meg a magyar birkózásnak.

„Belevágok harmadszor is, persze azt nem akarom, hogy kidobáljanak a teremből, ezért csak akkor indulok el, ha rendesen fel tudok készülni. Három és fél héttel a szülés után kezdtük újra munkát, edzésnek egyelőre még nem mondanám, inkább felkészítem a testemet arra, hogy majd edzeni tudjak. A gyógytornászom, Moldvay Ildikó rengeteget segít, vele és a válogatott orvosával, Bakanek Györggyel beszélek meg mindent. Ildikóval tizenhárom éve dolgozunk együtt, jobban bízom benne, mint a doktorokban, érzi, tudja, mit kell tennem, nemrég megmentett egy vállműtéttől, pedig volt, aki azt mondta, »benézne« egy operációval. Először az ízületi stabilitást kell visszanyernem, hiszen a szülésre készülve lazábbá váltak az ízületeim, könnyítendő a tágulást. Most váltottunk heti négyről öt edzésre, s mivel korán el tudtam kezdeni a munkát, nyertünk három hetet.”

Ehhez az edző-férj, Ákos hozzáteszi, rugalmasan kezelik a felkészülési tervet, nincsen semmi kőbe vésve, Marianna teste úgyis „jelez”. Olivér ugyanezt teszi, de tanúsíthatom, tényleg angyali gyermek, nem oázik ok nélkül, ahogy az anyukája megjegyzi, érzi felőle a tejszagot, így tudja, közel a terített asztal. Egyébként a hangulat tényleg idilli a sátorban.

A szőnyeg mellett, ugye, ott erősít világbajnoknőnk, vigyázó szemeit néha-néha Olivérre vetve, akivel a birkózó gyermekeiket elkísérő anyukák-apukák is szívesen játszanak, ha kell. Két szőnyegen a fiatalok tréningeznek Wöller Ákos, háromszoros Eb-bronzérmes bátyja, Wöller Gergő, Fodor György és az igazi sportemberként Békásmegyerről kerékpárral érkező Ubrankovics Csaba edzők irányításával. A harmadik szőnyeg az „öregeké”, az ő gyürkőzésüket látva már-már kedvet kapok nagyjából huszonöt év szünet után a visszatérésre (valaha jómagam is birkóztam több-kevesebb sikerrel).

Aztán elhessegetem magamtól a gondolatot, főképp, mert – Mariannával ellentétben – az én ízületeim, izmaim az eltelt idő alatt merevvé váltak, mint a száraz deszka, ha valaki a szabadfogás szokásai szerint jól összecsomagolna, valószínűleg eltörnék. Lehet, hogy kötöttben kellene próbálkoznom? Ott meg eldobnak, mint pásztor a botját...

Merengésemből visszatérve a valóságba megkérdezem klasszisunktól, elképzelése szerint mikor birkózik újra versenyen, a válaszára pedig tényleg felébredek: „Nem is olyan titkon abban reménykedem, hogy már a májusi országos bajnokságon. Az az igazság, hogy nálunk nem olyan nagy és sűrű a mezőny, mint mondjuk Japánban, ahol a világbajnok technikai tussal kap ki egy másik kiváló honfitársától. A tavaly májusi ob-n, a szülés előtti utolsó versenyemen is szinte menekültek előlem a többiek, úgyhogy szerintem nem olyan kockázatos az indulás. Ám nyilván csak később, a szeptember eleji nemzetközi megméretéseken tudom majd igazán lemérni, hol tartok, akkor egymás utáni három hétvégén Varsóban, Minszkben és Bukarestben rendeznek rangos viadalokat. Ezek után lehet végleges döntést hozni, hogy ott tartok-e majd, ahol kell, előttem mindenesetre a harmadik hazai világbajnoki szereplés lebeg célként. Ez, ha jól számolom, rajtam kívül senkinek sem adathat meg, az eddigi két éremről nem is beszélve. Itthon mindig jól tudok birkózni, örök élmény, ahogy 2013-ban falubeli szurkolóim Levélről eljőve bekiabálták az egész arénát, meg sem álltam a dobogó tetejéig.”

A Magyar Birkózó Szövetség mindenesetre megadta a bizalmat Sastinnak, hiszen legjobb válogatottbeli társaival együtt vele is aláíratta az októberi budapesti vb népszerűsítéséről szóló marketingszerződést. Szintén a bizalom jele, hogy Ritter Árpád női szakágvezetővel egyeztetve, a speciális körülményekre tekintettel Mariannának egyelőre nem kell részt vennie a központi felkészülésben.

„Szabad kezet kaptunk, mi határozzuk meg a felkészülési metódust, s választhatjuk ki az edzőpartnereket. Van is öt-hat hatvan kiló körüli fiú és lány, akivel majd készülhetek itt, ebben a sátorban, az ötcsillagos luxusban. A klubtól, s azon belül Markovits László elnök úrtól szintén minden támogatást megkaptunk, amikor bejelentettük, hogy babát szeretnénk, s ez azóta sem változott.”

Hiába, a Vasas-család nem üres szlogen, úgy természetes, hogy a gyermek az első, s ha mellette is lehet készülni, akkor miért ne?

Apropó, gyermek! Rögtönzött gyűjtésünk alapján más sportágból gyorsan „összedobtunk" néhány nagy bajnokot, akinek szülés után sikerült visszatérnie az elitbe, ha csak honfitársnőket nézünk, a teljesség igénye nélkül a vívó Nagy Tímea és Mincza Ildikó, a kajakos Fazekas-Zur Krisztina és Janics Natasa, az úszó Székely Éva édesanyaként is olimpiai és egyéb világversenyes éremig jutott. A birkózószőnyegről hazai híján Sastin sorol néhány hasonló nemzetközi példát, az ukránból azerivé váló Marija Sztadnyikét és a lengyel Iwona Matkowskáét.

„Azt szokták mondani, hogy az izom nem felejt, szerintem az erőm hamar megjön, az állóképesség visszaszerzése fog igazán fájni. A futást a János-hegyi kilátó környékén tervezzük, s Ubicsével (Ubrankovics Csaba edző – a szerk.) visszahoznánk a biciklizést, Békásmegyer, Szentendre, Dobogókő, nagyon jó terep van arrafelé. 2015-ben az Európai Játékok előtt is ezt csináltuk, s bejött, győzni tudtam Bakuban.”

A beszélgetés és az edzés lassan véget ér. Olivér a tejszagban „fürödve" jelzi, ideje az etetésnek, már csak egy kérdésre marad idő, a hosszabb távú tervek firtatására. Sastin Marianna szokásához híven ezúttal is józan marad: „Lassan harmincöt éves leszek, felesleges lenne túlságosan előre tekintenem. Ha húszévesen szültem volna, most mondhatnám, hogy még három olimpia bennem van, ezúttal legfeljebb a vb-ig tervezek. Nem lesz egyszerű kivívni a szereplést, de úgy hiszem, amit az ember igazán meg akar csinálni, azt sikerül is.”

Babával együtt, édesanyaként. Igazán felemelő, ünnepi történet, katartikus élmény lenne.