Népsport: jégország a telt házas Kisstadionban

Miután a Magyar Televízió 1960-ban élőben közvetítette a garmisch-partenkircheni Eb-t, a fekete-fehér monitorokon a csillogó Nyugat ruhakölteményeit kellemesen láttató Vitray Tamás is egy csapásra országos sztár lett, ha úgy tetszik, megtalálta azt a műfajt, amelyben – a labdarúgással ellentétben – teljesen elfogadta őt az ország. Természetes, hogy amikor az 1962-es prágai világbajnokság után könyv alakban is bevitte az olvasókat ennek az itthoniak számára szinte elérhetetlen világnak a kulisszái mögé, aJégországból jelentkezemis hatalmas siker lett, olyannyira, hogy két évet sem kellett várni a folytatására.

Így aztán amikor 1963 februárjában Budapestre érkeztek Európa műkorcsolyázói, a nézők már régi ismerősként üdvözölték őket a képernyő elé telepedve – vagy éppen a helyszínen, teljesen megtöltve Kisstadiont. A létesítményt 1959-ben kezdték el építeni, 1961-ben egy magyar–román hokimeccsen avatták fel, és ennek a (mű)jegén rendezték az 1963-as műkorcsolya Eb-t, ebben a műfajban szabadtéren az utolsót. „Hol a boldogság mostanában?” – a Kisstadion helyett valóban, ahogyan Petőfi írta: »Barátságos meleg szobában...« A hó kora reggeltől késő estig egyfolytában zuhogott. A havat takarító munkások minden igyekezete ellenére is nem egyszer bokáig, sőt azon felül ért a hó. Mire befejezték a munkát, s végigértek a hókotróval, kezdhették elölről. Rendkívüli időjárás ez…”– vetítette előre a Népsport a versennyel kapcsolatos várható nehézségeket.

Eleinte csak férfiaknak rendeztek Eb-t (miközben a vb-ken a hölgyek már rég bemutatkoztak, Kronberger Lily 1908-ban itt nyerte meg a teljes magyar sport első vb-aranyát), a nők és a párosok 1930-ban, a jégtáncosok 1954-ben csatlakoztak, de csak 1932-től zajlott közös helyszínen a kontinensviadal. Korábban az Osztrák-Magyar Monarchiában kétszer (1895-ben és 1909-ben, előbb Földváry Ödön, utóbb a róla elnevezett ugrásól ma is híres Ulrich Salchow diadalmaskodott), a második világháború után az 1926 óta létező városligeti műjégen egyszer (1955) nyert a kétszeres olimpiai bronzérmes szombathelyi Nagy testvérpár, Marianna és László Európa-bajnokságot.

Az 1963-as verseny magyar szemmel nem ígért sokat, még leginkább a Korda Györgyi, Vásárhelyi Pál jégtáncos párban volt benne a jobb helyezés. (E duó férfi tagja, Vásárhelyi Pál 1990-től öt éven a hazai szövetségi elnöki posztját is betöltötte.) Merőben más lett volna a helyzet, ha a világon először tripla Rittbergert ugró Divín Károly is ott van a mezőnyben, de ez egyfelől egy csúnya bokasérülés miatt nem volt lehetséges – a lábát a Cortina D'Ampezzó-i vb-re pihentették, ott negyedik lett –, másrészt Divín Karcsi hiába született Budapesten Finster Károly néven (az anyai nagymama volt plzeni és Divín), a második világháború alatt a front elől a családjával Plzenbe költözött, így Csehszlovákiának nyerte meg a maga olimpiai és vb-ezüstjét, továbbá nyolc Európa-bajnoki érmét, benne a két aranyat. De a budapesti Eb-t a sérült boka miatt nem sikerült.

Nem úgy Alain Calmat-nak, a nagyszerű franciának, aki egyértelmű sikere ellenére rezignáltan csak így értékelt: „Nem volt igazán színvonalas verseny. Én is gyengébb teljesítményt nyújtottam. A pontozás is ezt mutatja. A túlságosan kemény jég és az erős szél zavart bennünket.”

A hölgyeknél a kissé mackós, szőke Sjoukje Dijkstrának nem volt ellenfele, a bámulatosan képzett holland lány utolsó diadalainak egyikét aratta, miután szigorú anyukája megelégelte állandó távollétét a szülői háztól. „Már csak a világbajnokságot és az olimpiát engedélyezem – mondta Dijkstra édesanyja a nagyszerű győzelem után. – Vissza akarom kapni a lányomat, aki tizenegy évig távol tőlem, Angliában élt. Az olimpia után nem engedem többé versenypályára.”Nos, az innsburcki játékok megnyerése után a dortmundi vb-t 1964-ben még kisírta a bajnoknő, és 22 évesen csak utána mondott búcsút a világversenyeknek, s mehetett haza a hollandiai Akkrumban élő (jég)mamához.

A párosok versenyétől várták előzetesen a legkiélezettebb küzdelmet, amelyben a nyugatnémet Marika Kilius és Hans-Jürgen Bäumler az „ideológiák csatájában” verte meg a későbbi házaspár szovjet Ljudmila Bjelouszova, Oleg Protopopov duót, akiket a Népsport napokon keresztül próbált leendő Európa-bajnoknak láttatni. De szerencsére nem a szocialista sajtó pontozott. A németek elegánsak és szépek voltak (igaz, Protopopvék is nagy kűrt mentek, „Oleg, mint a pillangót, úgy dobálta a levegőbe a könnyebb Ludmillát”), és nyilván az is nagyban hozzájárult sorozatban ötödik Eb-sikerükhöz, hogy a Fővárosi Tanács elnökének, Veres Józsefnek a résztvevők számára rendezett fogadásán is jártak.

És a „legkisebb gyermek”, a mindössze tizedszer az Eb-programban szereplő jégtánc sem okozott csalódást, itt a konzervatívabb stílust futó angol Shearman, Phillips duó megverte a modern jégtánccal jelentkező olomouci Roman testvérpárt. Ehhez a számhoz fűződik a legjobb magyar helyezés is. A Korda, Vásárhelyi duó szép kűrrel a negyedik helyen végzett – magyar éremre jégtáncban egészen 1977-ig, a Regőczy Krisztina, Sallay András duó feltűnéséig várnunk kellett.

Az 1963-as verseny sikeres lebonyolítását mindeközben végig nagyban veszélyeztette a váratlan, igen erős hóesés. („Gyönyörű... Csodaszép... Ilyen szép környezetben nem mindig versenyezhetünk... Ilyen és ehhez hasonló vélemények hangzanak el nap mint nap a műkorcsolyázó Európa-bajnokság vendégei részéről a Kisstadionról. Valóban szép ez a stadion. Csak talán a teteje hiányzik...” – írta 1963 februárjában szokatlanul kritikus hangon a Népsport.) A magas havat a jégpálya dolgozói a honvédség segítségével a versenyek időpontjára mindig eltávolították és a jeget versenyzésre alkalmassá tették. Ez az eset viszont nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi szövetség, az ISU a hatvanas évek végétől már kizárólag fedett pályán engedélyezte a világversenyek megrendezését.

Éppen emiatt Budapest legközelebb csak 1984-ben lehetett házigazda, amikor Alekszandr Fagyejev, Katarina Witt vagy a Torvill, Dean jégtáncpár már az 1982-ben átadott Budapest Sportcsarnok nézőit varázsolta el.