Magyar gyomor – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2021.01.11. 22:40
Legutóbb Komjádi Béláról írtam, aki nem csupán pólókapitányként, hanem sportújságíróként is letette a névjegyét, sportágteremtő kolléga volt. Ha már e hasábokon túlmutató pályatársakról van szó, kötelezően meg kell emlékezni Feleki Lászlóról (1909–1989), aki nem csupán legendás főszerkesztője volt lapunknak, hanem – sommásan fogalmazva – ő hozta el Magyarországra a futballban újdonságnak számító WM-rendszert.

A szisztémáról itt legyen elég annyi, hogy a 2–3–5–ből 3–2–5 lett a mezőnyben, a középfedezetből centerhalf (korabeli szóhasználattal: „kullancs”), a csatársorban a két összekötő hátrébb húzódott, biztonságosabbá téve a védekezést és több variációt nyújtva a másik kapu előtt.

Feleki 1938-ban több mint egy évtizede munkatársa volt a Nemzeti Sportnak, már diákként alkalmazták, nevet szerzett, így egyezett bele Vadas Gyula főszerkesztő, hogy egyéves tanulmányútra menjen Angliába. „Magántanuló vagyok az Arsenal iskolájában” címmel osztotta meg tapasztalatait az olvasókkal, miközben feltétlen híve lett a WM-rendszernek. És nem csupán kiállt mellette tűzön-vízen át, később a Törekvésnél közre is működhetett a gyakorlati megvalósításban.

Szerény ember volt. „Sohasem tekintettem magam úttörőnek” – mondta arra utalva, hogy ő még Angliában volt, amikor a Phöbus vezére, Barna Sándor megkísérelte csapatánál bevezetni az új módit. Hamvába holt kísérlet volt, talán azért, mert csupán egyetlen angliai meccset látott, s a Wolverhampton Wanderers legendás középhátvédje, Stan Cullis ihlette meg. Ez persze kevés volt, hiszen a WM-rendszer több annál, hogy a középfedezetből középhátvéd lett (ott van például az emberfogás a védelemben és a fedezetek támadójátéka).

Feleki az 1936-os decemberi londoni angol–magyart (6:2) tekintette figyelmeztetőnek, amikor az angol hozzáértők nem értették, mit akarnak a magyarok a két hátvédjükkel, támadó középfedezetükkel és csaknem egy vonalban támadó öt csatárukkal. A centert, az Arsenal-legenda Ted Drake-et senki sem fogta, szerzett is három gólt, s mondta a mérkőzés után, hogy ő, akit állandóan faragnak a hazai bajnoki mérkőzéseken, most végre kifocizhatta magát.

Mi persze nem bújtunk ki a bőrünkből, a Pesti Napló az udvarias angol lapokat idézve lelkendezett: „Magyarország a legnagyobb futballművészetet mutatta be, amelyet valaha is láthattunk külföldi csapattól Angliában”. Érdekes módon Dietz Károly szövetségi kapitány mintha kapiskálta volna a lényeget, arról beszélt, hogy az angolok egészen más stílust játszanak. Sokkal erélyesebbek a kapu előtt, és ez a védelemre és a támadásra egyaránt vonatkozik. De a lényeget Charlie Buchan, a Sunderland és az Arsenal egykori klasszisa, később elismert sportújságíró fogalmazta meg. Szerinte csatáraink „az ellenfél kapuja előtt egyenesen a gyámoltalanság benyomását keltik, de a leggyengébb rész a közvetlen védelem, amely egyáltalában nem állította nehéz feladat elé az angol csatárokat”.

Amikor kollégánk hazatért Angliából, azt hitte, nyitott kapukat dönget. Már csak azért is, mert Bukovi Márton a zágrábi Gradjanski edzőjeként már – idézem Felekit – „a legkifogástalanabb angol WM-rendszert játszotta”. Ennek ellenére itthon ragaszkodtak a régi módihoz. Később bevallotta, elkövetett egy – szerinte – politikai hibát, angol rendszernek nevezte el az új szisztémát, ami a harmincas évek végén az európai hatalmi viszonyok árnyékában nem volt szerencsés, támadási felületet adott. Miközben csak a futballról volt szó, nemes egyszerűséggel hazaárulásnak bélyegezték az újdonságot, mondván, az „ősi magyar talaj” megköveteli a támadó középfedezettel való felállást.

Az edzők értekezletre gyűltek össze a témában, amelyen a legkevésbé sem szakmai szempontok uralkodtak. De idézzük Felekit: „Biztos tapsviharra számíthatott az a felszólaló, aki honfibútól remegő hangon elkiáltotta, hogy »magyar embernek magyar rendszer való!« A sajtóvitákból jól emlékszem még a legkülönösebb »ellenérvre«: a magyarok másképpen táplálkoznak, mint az angolok, nem lehet kívánni három hátvédes rendszert azoktól a játékosoktól, akik töltött káposztát, disznótoros ételeket esznek... Magamnak sem hinném el, ha nem a saját szememmel olvastam volna.” Leginkább az emberfogástól irtóztak a futballisták, az érv: „Hogyan lehet szépen játszani, ha nem hagynak minket?”

A fejlődést azonban nem lehetett megállítani. A csapatok szövetségi unszolásra, de minden kényszer nélkül egyre-másra tértek át az újra. Döntő fordulat volt a Ferencváros átállása. Ez Pataki Mihály érdeme volt, így neki köszönhetjük az egyik legjobb középhátvédünket, Polgár „Drumit”, aki korábban szélső hátvédet játszott. Pataki tette azért is korszakos, mert a legmagasabban jegyzett magyar futballista, Sárosi György esküdt ellensége volt a WM-nek. Feleki vállalta, hogy úgymond megtéríti „Gyurkát”, ám a közvetítő későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor nem járt sikerrel: „Azt mondta, te olyan jól tudsz érvelni, hogy a végén még összezavarnád, megingatnád őt.” Magya­rán, nem akarta, hogy meggyőzzék. Jellemző még, amit Zsengellér „Ábel” felesége mondott Felekinek: „Hallja, amióta maga behozta ezt a kullancsrendszert, azóta vasárnap esténként ápolgathatom a Gyuszit. Azelőtt ez nem volt...”

Aztán persze tért nyert az új szisztéma, ám Feleki érdemei elvesztek a múlt homályában. Nem utolsósorban azért, mert a svájci világbajnokság elveszített döntője (NSZK, 2:3) után cikkében bírálta az összeállítást, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány pedig kijárta, hogy elmozdítsák a Népsport főszerkesztői székéből. Mint két évvel később megtudta, a cikk megjelenését követő másnap reggel fél kilenckor már ott volt Rákosi telefonja: „Felekit vonják felelősségre!”

Ez azért mégiscsak pártutasítás volt, s ezzel Feleki a Kádár-rendszerben sem kaphatta meg az őt megillető elismerést. Kivétel a Képes Sport, ahol Kutas István – szintén régi pártember lévén – megtehette, hogy rovatot adjon neki. Itt is volt egy érdekes szakmai ötlete, ami „pozitív kifli kontra negatív kifli” fantázianéven híresült el. A lényege, hogy a szélekről az azonos lábbal történő beadás (pozitív kifli) eredményesebb, mert a labda az érkező csatárok, s nem a szemben álló védők felé kanyarodik. Kellő humorral szemlélte a témáról kialakuló néha bornírt vitát, ahogy egy őt cáfolni kívánó olvasónak írta: „A felvetett kérdés valóban fontos, mert széthúzásra hajlamos népünk két táborra szakadt, s különösen a negatív és pozitív kiflik terén áthidalhatatlanok a sütőipari ellentétek. A magam részéről teljesen elfogadom az ön álláspontját. Kár, hogy nincs igaza.”

Humora legendás volt és mély, nem véletlenül lelt a Ludas Matyinál otthonra a Népsporttól való kiebrudalása után. Aforizmái szállóigeszerűek, életútját tekintve hármat érdemes itt idézni. Mert szent igaz s örök érvényű, hogy „Ha mindenki tanulna elkövetett hibáiból, korunk bővelkedne tanult emberekben”, és szintén cáfolhatatlan: „A türelem igazi próbája az, amikor valaki jótett helyébe jót vár.” Arról nem beszélve, hogy „Súlyos idegbetegség, ha valaki elveszti az emlékezőképességét, de még súlyosabb eset, ha ennek ellenére ír emlékiratokat.”

Ami pedig a WM-rendszer utóéletét illeti, igazát bizonyítja, hogy Sárosi már Olaszországban, edzőként az itthoni szakkörök nem kis derültségére a 3–2–5-öt tanította. Zárásul álljon itt Feleki kommentárja: „Valami mégiscsak ráragadt... És valamiből meg kellett élnie. A támadó középfedezettel nem sok lírát keresett volna. Igaz, hogy az olasz nemzeti sajátosságoktól nem volt idegen a három hátvédes rendszer. Az olaszok nem szeretik a töltött káposztát és a disznótoros ételeket.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik