„Apám középpályás volt, mindig mondta, hogy a kapusok bolondok, nekem viszont tetszett, hogy hozzányúlhatnak kézzel a labdához, vetődhetnek, más szabályok vonatkoznak rájuk.” (Menczel Gábor archívumából)

– Gyerekkorában központi téma volt a futball a családban?

– Abszolút! Ebbe születtem bele, aztán édesapám terelt is a labdarúgás felé. Kezdetben a Vasasban játszottam, aztán egy költözés miatt a KSI-ben kötöttem ki. Rengeteg történetre emlékszem, jártunk kettős rangadókra a Népstadionba, és természetesen sok korábbi remek labdarúgóval találkozhattam. Mészöly Kálmánról sok emlékem van, járt nálunk többször is, de más sporteseményeken is voltunk együtt édesapámmal. Ihász Kálmánra is szeretettel gondolok, remek ember volt, s bár a nagy rivális Ferencvárosnál játszott, emlékeim szerint Fenyvesi Mátéval is kiváló volt apám kapcsolata.

– Az 1968-as mexikóvárosi olimpiai döntőről, az ott szerzett góljáról sokat mesélt az édesapja?
– Nagyon sokat. Nemcsak azért volt erre különösen büszke, mert olimpiát nyert, hanem tevékeny részese volt a győzelemnek, a fináléban ő egyenlített a bolgárok ellen, majd volt két gólpassza is, rengeteget tett a 4–1-es sikerért.

– Szülői noszogatás nélkül is fogékony volt a labdarúgásra? Bár aki gyerekként naponta legendákkal találkozik, könnyen elköteleződhet a sportággal.
– Kis srácként nem is fogtam fel, mekkora nagyságok ültek az öltözőben. Nyilván később rádöbbentem, hogy legendává váló futballistákat ismerhettem meg. Tetszett a foci, édesapám már kiskoromtól kezdve labdázott velem.

 PELÉVEL IS TALÁLKOZOTT
Menczel Gábor egyik futballal kapcsolatos meghatározó élménye egy filmhez kötődik: az 1981-ben mozikba került Menekülés a győzelembe című alkotáshoz, amelyet Magyarországon forgattak, zárójelenetét az MTK akkor még ütött-kopott stadionjában.
„Édesapám vitt el a Hungária körútra, a filmben olyan színészek szerepeltek, mint Sylvester Stallone vagy Michael Caine, de Pelé is játszott benne. Eléggé be voltam rezelve, mert telt ház volt, és mindenhol hatalmas horogkeresztes zászlók feszültek, tele volt SS-tisztnek öltözött statisztákkal a stadion, akik gépfegyvert hordtak az oldalukon. Édesapám leültetett egy különleges helyre, ami talán ma VIP-nek felelne meg, aztán el kellett mennie valahová, én pedig nagyon megszeppentem. Később két percre apu révén találkozhattam Pelével is, aki alá is írt nekem egy labdát, amely azóta sajnos eltűnt...”

– Miért lett kapus?
– Talán már akkor is jellemző volt rám egyfajta különc viselkedés, nekem az a játékos tetszett, aki kilógott valamelyest a tizenegyből. Apám középpályás volt, mindig mondta, hogy a kapusok bolondok, nekem viszont tetszett, hogy hozzányúlhatnak kézzel a labdához, vetődhetnek, más szabályok vonatkoznak rájuk. Az elejétől a kapuban álltam, és édesapámnak sem volt ezzel gondja.

– Tudta gyerekként, mit szeretne a futballtól? Voltak példaképei?

– Hogyne, nekem a belga Jean-Marie Pfaff volt az isten, de sok más kapust is kedveltem.

– Egészen utánpótlás-válogatottságig jutott, vagyis nem lehetett tehetségtelen.

– A serdülő- és ifibajnokságok végén minden csapatból két embert lehetett jelölni az MLSZ válogatójára. Engem kiválasztottak, igaz, ez már nem sokkal azelőtt történt, hogy abbahagytam a focit. Nagy élmény volt, érdekes tapasztalat. Volt egy ferencvárosi kapustársam, akivel jóban voltunk, és szerintem sokkal jobb képességű volt nálam. Négyen voltunk kapusok, ketten maradhattunk, ő éppen akkor kapott potya gólt egy edzőmeccsen, amikor a szövetség vezetői árgus szemekkel figyelték. Ő kiesett a rostán, én benn maradtam, ilyen kevésen múlt.

A KSI serdülőcsapatának játékosaként (balról a harmadik, bordó mezben, a sor szélén Őri Tibor edző, az NSZK ellen vívott meccs után


– A válogatottbeli társai közül befutott valaki a felnőttek között is?
– Úgy tudom, válogatott nem lett senki, arra emlékeznék. Talán az NB I-ig eljutottak néhányan, de már nem követtem figyelemmel.

– Édesapja büszke volt, hogy ifiválogatott lett?

– Nagyon. Neki tényleg a futball volt az élete, a játékos-pályafutása után edző lett.

– Mikor jött el a pillanat, amikor felhagyott a focival és a zene felé fordult?

– Középiskolásként, kamaszként más dolgok kezdtek el érdekelni. Egyszerűen „rám jött az öt perc”, hogy szeretnék megtanulni zongorázni. Elkezdtem saját erőből, saját pénzemen tanulni. A szüleim addigra elváltak, és édesanyám támogatott is a zenetanulásban. A zongorázást és a focit hosszú távon párhuzamosan nem lehetett csinálni, mindkettő egész embert kívánt, engem pedig már jobban érdekelt az újdonság. Ráadásul a KSI-nél volt egy csodálatos edzőm, Őri Tibi bácsi, aki szintén kapus volt korábban, rengeteg külön foglalkozást tartott nekem, én pedig imádtam. Amikor le kellett adnia a korosztályt, más érkezett a helyére, az új edzőt viszont ki nem állhattam, s ez megkönnyítette a döntésemet.

– Az édesapja nem akarta lebeszélni?

– Akkor már nem volt annyira szoros kapcsolat közöttünk, sajnos tíz-tizenkét éves korom után eltávolodtunk egymástól.

Édesapjával, Menczel Iván hétszeres válogatott labdarúgóval


– Az anekdota szerint megkönnyítette a Bonanza Banzai-ba jutását, hogy olyan szintetizátora volt a nyolcvanas évek végén, amilyen akkor itthon keveseknek. Igaz ez?
– Annyi igen, hogy valóban volt egy jó hangszerem, amit részletre vettem. 1987-et vagy 1988-at írtunk, az átlagfizetés talán 6000 forint körül lehetett, az pedig került 80 ezerbe. Ennek azonban nem sok köze volt a Bonanzába kerülésemhez, sőt, akkor még Bonanza sem létezett a később ismertté vált formájában. Kovács Ákos és Hauber Zsolt fellépett a Csillag születik című tehetségkutatón, és én ott voltam nézőként, láttam őket. Akkoriban a zenekar későbbi menedzsere, Fábián Tibor volt az egyik tótumfaktum a magyar könnyűzenében, az R-GO billentyűsének, Holló Józsefnek a közbenjárásával őt hívtam fel, hogy tud-e valami zenekart, ahová beszállhatnék. Ákosékat ajánlotta, bár addigra ők is szétmentek valamiért, de azért adott egy telefonszámot. Én felhívtam Ákost, beszélgettünk, és mivel hasonlóak voltak az elképzeléseink, belevágtunk, ment minden magától.

– Általában a sportolók és a zenészek is exhibicionisták, szeretik megmutatni magukat, élvezik a szereplést közönség előtt. Fontos volt, hogy zenészként ilyen szempontból is kiteljesedhet?
– Nem álszerénységből mondom, de ez nem motivált. Nyilván remek, ha megadatik, hozzáadódik a zenei pályafutáshoz, ám szerintem rég rossz, ha bárki bármilyen alkotófolyamatot azért csinál, mert kizárólagos célja a bődületes siker elérése. Nyilván fontos a közönség, a visszacsatolás, de nekem a folyamat átélése az elsődleges. Az, hogy csinálok valamit, amit szeretek és nekem örömöt szerez, lényegesebb, mint bármi olyan tevékenység, amit nem kedvelek, mégis szuper és óriási a közönsége. Nekem az a lényeg, hogy azt csináljam, amit szeretek.

Kedvesével, Adriennel

– Hogy lehetett feldolgozni azt a hihetetlen népszerűséget, sikert, amit a Bonanzával elértek?
– Sokáig nem is fogtuk fel, mi történik velünk. Az első lemezünkről az első dalunk, az Induljon a banzai című rögtön siker lett, és talán nem is voltunk rá felkészülve, mert az egész tényleg hobbiprojektnek indult, senki sem gondolta véresen komolyan. Aztán már sodortak minket az események. Lett lemezszerződés, fellépési lehetőség. Emlékszem, elmentünk egyszer a Depeche Mode-klubba, a Petőfi Csarnok előtt lengettük a demókazettánkat, hogy új zenekar vagyunk, hallgassanak meg minket. A fene sem gondolta, hogy ebből ekkora siker lesz. Tagadhatatlan, hogy nem lehet leírni azt az érzést, amikor az ember telt házas koncerten a Budapest Sportcsarnok közönsége előtt áll. Nem minden esetben különleges élmény sok embernek játszani, de az a fajta szeretet és fanatizmus, amely a közönségünkből áradt, elképesztő volt.

– Azért is érdekelt, miként élte meg a sikert, mert a korabeli interjúkból az derült ki, hármójuk közül ön érzi magát a legfeszélyezettebben.
– Húszévesen az ember azt sem tudja, milyen körülötte a világ. Biztosan benne volt ebben a többiekéhez képest lázadóbb habitusom, és fiatalon sem vettem annyira komolyan az életet, de nem is szerettem nyilatkozni, nem voltam magamutogató, ez a része nem érdekelt. Imádtam a stúdiómunkát, a koncertet, de például a klipforgatást már nem. Sőt, volt olyan, amelyikről el is jöttem, annyira összekülönböztem a rendezővel.

– A bonanzás korszak után miért fordított hátat a könnyűzenei életnek?
– Akkoriban már ment a számítástechnikai, kereskedelmi vállalkozásom, és megint úgy éreztem, valami mást kell csinálnom.

Fiával gyakran teniszezik együtt


– Hiányzik a zenészélet?
– Már csak magamnak zenélgetek. Ahogy említettem, magát a folyamatot élvezem. Leülök a hangszerem mellé és játszom. Adva lenne a lehetőség, hogy közönség elé léphessek, hiszen az ember csak feltölti a netre, amit csinál, és kész, de ez a része már nem motivál különösebben, bár ki tudja, mit hoz a jövő, ez még változhat is.

– És a futball érdekli?
– Nemigen. Manapság a futballisták mintha egy nagy dühöngőben játszanának, és akkora a tét, hogy nem is tudják élvezni a játékot. Nem véletlen, hogy a világbajnoki döntők sok esetben nem hoznak kiemelkedő játékot, sokkal élvezetesebb egy-egy csoportmeccs, amikor nem nyomja a teher a vállakat. Ellenben a teniszt nagyon szeretem nézni és játszani is. A fiam szintúgy kedveli, legalább heti háromszor játszik.

– Hogyan viseli a járványidőszakot? Valóban önkéntes karanténba vonult?

– Igen. Tíz éve daganatos betegséget fedeztek fel nálam, hála az orvosoknak – elsősorban dr. Csapó Zsolt főorvos úrnak –, megmentették az életem, három évembe telt kikeveredni belőle. A korom miatt még nem, de az egészségügyi előzmények okán a veszélyeztetettek közé tartozom. Én már az elmúlt években, az influenzajárvány idején is maszkot húztam, amikor forgalmasabb helyre mentem. Nehéz ez az időszak, mert a kedvesemmel, Adriennel, a fiammal és fogadott gyerekeimmel – három is van – sem találkoztam már jó ideje, és ezt egyre rosszabbul viselem. Várom a vakcinát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 28-i lapszámában jelent meg.)