Expedíció az üres szobában – a Magasságok és mélységek a hiány és a gyász filmje

„Van neked foghíjad? Hát akkor ismered azt az érzést, amikor az ember a kihúzott foga helyébe, a sima ínyre odatolja a nyelvét. Nincs igazibb, autentikusabb veszteség¬érzet, mint ez a foghíj-szomorúság. Odavan, nem nő ki többet, a helye beforrt, és mégis hiányzik. Így van a gyásszal is, amikor benőtt a seb, akkorra állandósul a hiány.”

Németh László író 1934-es hasonlatánál érzékletesebb leírást nehéz találni a Magasságok és mélységek című mozifilm témájáról. Az elsőfilmes rendező, Csoma Sándor alkotása húsba vágó élességgel, mégis a valóság minden rezdülésére érzékenyen beszéli el Erőss Zsolt hegymászó halálát és következményeit a feleség szemszögéből. A történtek annak idején sokakat megráztak: a 45 éves sportoló 2013. május 20-án felért a 8586 méteres Kandzsendzönga csúcsára, az időveszteség miatt azonban nem tudott visszaereszkedni az alaptáborba. Mászótársa, Kiss Péter lezuhant és meghalt, neki pedig nyoma veszett. Eltűntnek nyilvánították, ami a hegymászók nyelvén a legtöbb esetben egyet jelent azzal, hogy meghalt. Tisztában volt ezzel a férjével korábban több közös expedícióra vállalkozó Sterczer Hilda is, és a hatásvadász média szemforgató álbizakodása közepette neki jutott a feladat, hogy rideg tényszerűséggel, élő adásban közölje: további mentőakciók szervezése felesleges, Erőss Zsolt halott.

Két árván maradt kisgyerekével rekedt hirtelen „odalent”, a bizonytalan és kavargó hétköznapok fogságában. A kezdeti kapkodó rémület, a kiszolgáltatottság hasító érzése, majd a játszótéri zsivajgással, óvodai csevejjel, hétköznapi zajokkal zavart fájdalom a mozivásznon keresztül is nyomasztóan hat, köszönhetően Pál Emőke feszes, visszafogottságában is drámai alakításának.
„Zsolt most már örökre ott marad fenn. De magának le kell jönnie a hegyről” – halljuk a pszichológus (Tóth Ildikó) tanácsát a gyászába egyre inkább belezavarodó családanyának, és a mondat finoman utal a filmben felidézett, évekkel korábbi kulcsjelenetre is. A dermesztő hideggel, széllel küzdő hegymászó pár kemény erőfeszítéssel üreget kapar magának a fagyott hóban, majd odafent, sok ezer méter magasságban, a kényszerodú süket csendjében Erőss Zsolt a felesége lelkére köti: ha valami baja esnék, hagyja csak magára, és igyekezzen biztonságosan lejutni egyedül. Majd az asszony ijedt rebbenését észlelve határozottan hozzáteszi, ne legyen benne kétkedés, fordított esetben ő is otthagyná a hegyen.

A magyarországi mozikban szeptember 22. óta vetített, 98 perces film alaptörténetét ugyan Erőss Zsolt tragédiája adja, tévedés azt várni, hogy a világ legmagasabb hegyét, a 8849 méter magas Csomolungmát magyarként először meghódító férfi utolsó kalandjának részleteibe nyerünk betekintést. A 2010-es balesete és amputációja után a járást protézissel újratanuló férfi Magyarország alighanem legismertebb hegymászójának számított, útjait követte a széles nyilvánosság, a tragédiába torkolló expedíciót is jelentős médiafigyelem kísérte. A Trill Zsolt alakításában megformált sportember mégis inkább viszonyítási pont, a történetben elsősorban a hiányával jelenlévő kulcsszereplő, akinek a sorsa kínzó dilemmákat hagy maga után. „Nem lehet, hogy most, életében először fontosabb volt neki a család, mint a hegymászás?” – szegezi a kérdést Sterczer Hildának a tenyérbemászóan nyomakodó riporter a televíziós élő show-műsorban, miután felolvastatja vendégével a férj csúcsmászás előtti, elbizonytalanodásra utaló személyes üzenetét. És miközben a néző a fullasztó pillanatokban óhatatlanul együtt küzd a sarokba szorítani kívánt, ám révült konoksággal ellenálló interjúalannyal, érzi egyúttal azt is, hogy a mondatban az „életében először” fordulat az igazán sértő.

„A gyász továbbra is egyfajta tabu a kultúránkban, aminek viszonylag kevés filmes és irodalmi feldolgozása létezik. Kifejezetten fontosnak és értékteremtőnek találom az erről zajló kommunikációt. Ez olyan esemény, amellyel mindenki többször találkozik élete során, mégsem vagyunk képesek megfelelően reagálni, sem belülről, sem kívülről – adott betekintést a filmkoncepció hátterébe Csoma Sándor, a mozis szakmában eddig rövidfilmjei (Nem történt semmi, Tabula Rasa, Casting) révén ismert rendező. – Korábban erős hatást gyakorolt rám Márai Sándor Béke Ithakában című regénye is, amelyben Márai a hős Odüsszeuszt többek között a felesége, Pénelopé szemszögéből mutatja be. Pénelopé sok-sok évig várakozni kényszerül férjére, amíg az háborúzik, majd valamiféle belső nyughatatlanságból elhajózik. Meglepődtem, milyen izgalmas tud lenni azoknak a szemszöge, akik várakozásra vannak ítélve, vagy éppen milyen emberi dráma rejtőzik a mögött, hogy tehetetlenül kell végigasszisztálniuk a szerettük halálát.”

Az említett Márai-műben feldolgozott homéroszi történet érdekes párhuzamot kínál. Bevillannak az Erőss Zsoltot elveszítő asszony filmben látható vívódásai, amikor azt olvassuk az Odüsszeia negyedik énekében, hogy Pénelopé, a férjétől, a „hegyekbennőtt, erejében biztos oroszlántól” elszakadt nő így kesereg látogatójának: „S azt akarod, hogy szűntessem meg a sűrü siralmat / s bánkódást, mely a szívem, a lelkem nyugtalanítja. / Hisz legelőször is elveszítettem oroszlánszívű / hős uramat, ki olyan sok erénnyel tűnt ki a nép közt, / roppant híre pedig Hellásztól Argoszig ért el.”

A XXI. századi magyar Odüsszeia nélkülözi az eposzi túlzásokat, erénye éppen a valóság árnyalatainak hiteles rögzítésében, a megdöbbentően pontos lélekábrázolásban rejlik. Erőss Zsolt példája mutatja, a legmagasabb csúcsokat megmászni kegyetlen küzdelem, Sterczer Hilda története azonban súlyos erővel érezteti azt is, hogy a hegyről lejönni talán még nagyobb próbatétel.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október elsejei lapszámában jelent meg.)