Tatich Péter (balról az első) a MAC ökölvívó-szakosztályának elnökeként feszít a Szövetségi díjat 1937-ben megnyerő bokszolókkal

 

Kezdésnek rögtön értetlenségünknek adunk hangot, merthogy egy árva, megveszekedett – hiteles – szócikket sem állítottak még össze a magyar sport meghatározó alakjáról, első olyan honfitársunkról, akit nemzetközi sportági szövetség élére választottak meg. A 19. és 20. század fordulóját megelőző esztendőkben egyértelmű életjeleket mutató hazai birkózó- és ökölvívósport mozgatórugója, Tatich (Tatics) Péter születési dátuma is homályba veszett eddig, a nagy keresésben egyetlen forrásra bukkantunk. Az addigi pályáját röviden összefoglaló 1925-ös Magyar sportalmanachban olvashatjuk: 1870. november 27-én, tehát 150 éve született Délvidéken, a Bács megyei Zomborban – a kerek jubileum apropóján pedig illik a remélt teljesség igényével pótolni az eddig elmulasztottakat.

A villámgyors karú Tatich az 1890-es években

A szerb gyökerű Tatich a Zombori Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban tanult, ám érdekes módon 1888-ban a felvidéki Nyitra katolikus gimnáziumában érettségizett magántanulóként. Vélhetően 1889-ben igazolta le a patinás Magyar Athletikai Club (MAC), amelyben a nagy hírű Halász Zsiga révén ismerkedett meg az ökölvívással. Az 1878 végén a boksz tanulmányozására Londonba küldött művezető azonban szíve csücskében a kardvívásnak szorított helyet, így érdemben 1888-ban kezdte csak átadni Angliában megszerzett tapasztalatát. Tudásra szomjazva tréningezett a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem jogi karán tanuló Tatich, aki egyike volt a klubja 1891. májusi viadalán ökölvívásban induló négy nevezőnek. A fináléban Burián nevű, kezdőnek számító vetélytársát győzte le, a Herkules pedig így tudósított:   „Gyönyörűen támad hármas-négyes cselekkel. Ellenfele főképp a védésre szorítkozott, s így a contrák, fej- és karszorítások gyakoriak voltak. (...) Tatich boxolásra született athléta: sas szemek; villámgyors karok; hajlékony, szép termet; fürge, erős lábak; csak szelességét kellene leküzdenie.”     

Két és fél évvel később a főleg atlétikában jeleskedő, nála gyengébb fizikumú Záborszky István felett diadalmaskodott a MAC téli viadalán, 1894 májusában az ugyancsak klubja által szervezett tőr-, kard- és ökölvívóversenyen szerepelt. A kiváló vívóval, Porteleky Lászlóval alaposan eldöngették egymást „a gyönge szívű hölgyközönség nem csekély rémületére”.      

A birkózás némi késésben volt Magyarországon a boksszal szemben, s ahogy nemrégiben a Réthy Menottival foglalkozó cikkünkben is utaltunk rá, az 1892 nyarán a városligeti Wulff-cirkuszban viaskodó külföldi profik adtak lendületet a sportágnak. A MAC például 1893-ban vette fel programjába a birkózás rendszeres művelését, egyúttal szerződtette Wladyslaw Pytlasinskit. A tagbaszakadt, több mint egy mázsás lengyel profi birkózó októberben és novemberben adott leckéket, decemberben pedig először tűnt fel a téli MAC-viadal műsorában a birkózás, és a Tatich–Höberth küzdelem vitte a prímet. A legnagyobb visszhangot viszont a nála több mint húsz kilóval nehezebb Réthy Menottival vívott csatái váltották ki, különösen az 1895. októberi, miután szűk másfél évvel korábban döntetlenre végeztek.

LAPALAPÍTÓ ÉS IGAZSÁGOSZTÓ

A magyar sportsajtó egyik úttörőjét is tisztelhetjük Tatich Péterben, tudniillik Balogh Hugóval együtt alapították meg a Sportvilág című folyóiratot, amelynek első száma 1893 decemberében jelent meg. Balogh volt a kiadó és a szerkesztő, a 23 éves (!) Tatich pedig a főmunkatárs. Mindössze hét hónapot élt az újság, hogy aztán 1895-ben Tatich és Stobbe Ferenc jóvoltából újrainduljon – és két hónap elteltével megint elfogyjon a pénz. Részjegyek révén előteremtett tőke segítette az újabb feltámadást, ekkor már Iszer Károly vezette a lapot Balogh szerkesztésével. Több mint harminc évvel később Tatich úgy emlékezett vissza, hogy akkor nemcsak a Sportvilágot, hanem általában a sportot is irányították, mert „még csak gyermekcipőkben járt, vagy talán még helyesebben, pólyás csecsemő volt”.

Az 1903-ban alapított Nemzeti Sport munkatársának is vallhatta magát a jogi diplomát szerző, 1897-ben a szabadkai ügyvédi kamarába felvételt nyerő, ám a bírói pályát választó Tatich Péter, vagyis az ökölvívóring után a Markó utcában oszthatta az igazságot... Karrierje fokozatosan épült fel, büntető törvényszéki jegyző (1898), járásbírósági albíró (1901), V. kerületi járásbíró (1908), központi királyi járásbíró (1914), végül ítélőtáblai bíró (1917) lett, 1935-ös nyugdíjazása után ügyvédkedett. Sok szakkönyv önálló vagy társszerzője, példaként álljon itt néhány: Igazságügyi iratmintatár I-II. Kötet (1908), Összefoglaló döntvénykönyv (1910), A telekkönyvi jog kézikönyve (1910, 1927), A polgári törvénykezési rendtartás (1911), Új döntvénytár VI. (1912), Igazságügyi iratmintatár III-IV. (1932)

A Sportvilág szokatlan részletességgel számolt be a csúcstalálkozóról, íme egy epizód:    „Tatich támadást próbál, de Réthy hatalmas nyaka csakhamar kisiklik a veszedelmes ölelésből, és néhány másodperc múlva már derékon kapva, Tatich ott lebeg Réthy karjaiban; ki nyugodtan »megigazítja« magának ellenfelét, egy kissé meghimbálja azt a 70 kilót, azután egy nagy zuhanás és – nincs vége. Villámgyors mozdulattal egyet penderít magán Tatich és mellen fekszik.”   

Végül – a már ügyvédjelölt – Tatich megadta magát, sőt 1896-től eltűnt a küzdőterekről. Leköltözött szülővárosába, Zomborba, és igyekezett fellendíteni a pangó (dél)vidéki sportéletet, többek között általa rendezett viadalokkal, ám 1898-ban már biztosan újra Budapesten élt, hiszen büntető törvényszéki jegyzői állást kapott, amely bírósági karrierjének kiindulási pontját jelentette.

Két szeretett sportágától így sem távolodott el, versenybíróként ténykedett, egyletről egyletre járt – mindig lemondva a dicsőségről – tanítani, edzést tartani, némi hullámvölgyet követően jóvoltából éledt újra 1907-ben, illetve 1910-ben a birkózás és a boksz a MAC-ban, egyúttal az országban. Az 1912-es stockholmi olimpián versenybíróként működött közre, ugyanitt határozták el a Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetség létrehozását (a birkózáson kívül magában foglalta az ökölvívást, a súlyemelést és a kötélhúzást is!), egyúttal megbízták Tatichot a szervezet működésének kidolgozásával – nem is hatott meglepetésként, hogy 1913-ban Berlinben megválasztották elnöknek, így ő az első magyar, aki nemzetközi sportági szervezetet irányított. Funkcióját az első világháború kitörése után érdemben nem gyakorolhatta, az 1921 júniusában életre hívott „új” Nemzetközi Birkózószövetség meg is szüntette tulajdonképpeni elődjét.

Részt vett az 1914-es párizsi NOB-kongresszuson, szólásra emelkedve előbb angol, majd német és francia nyelven beszámolt a nehézatlétikai szövetség megalakulásáról, egyúttal okos érvekkel alátámasztva támogatta a németek javaslatát, hogy a kongresszus a birkózást, a bokszot és a súlyemelést „kapcsolja ki” az atlétikából, önálló sportágként kezelje őket, egyúttal ismerje el az új szervezetet. Indítványát el is fogadták, ugyanakkor a birkózás az általa remélt hat helyett továbbra is öt kategóriával szerepelt az olimpia programján.

Itthon 1921-ben az ő kezdeményezésére léptek ki az atlétikai szövetség ernyője alól a birkózók, társelnöke lett megalakuló önálló szervezetüknek, és ugyancsak ezt a funkciót nyerte el az 1925-ben megalakuló Magyar Ökölvívó-szövetségben (MÖSZ) is. „Jólesik példaként magunk elé állítanunk egy ily harmonikus életet, mely a legnehezebb emberi tiszt, a bírói hatalom gyakorlását, a tudomány művelését oly szépen egyezteti össze teste fejlesztésével és a testnevelés nagy eszméje szolgálatával”   – írták 1911-ben a nyilvános ünnepeltetés elől mindig elzárkózó, hatvan felett is délceg, töretlen erejű, acélakaratú, jóságos szívű, bölcs ítélőtáblai bíróról és sportdiplomatáról. Nem csoda, hogy az ökölvívóklubok többségét egybegyűjtő, a mindent diktatórikusan intéző ügyvezető alelnök, Kankovszky Artúr ellen fellépni szándékozó blokk 1932-ben vissza akarta csalogatni társelnöknek az 1928 decemberében lemondó Tatichot – aki egy alkalommal így nyilatkozott a messzi múltba révedbe: „ Akkor, életünk rózsaszínű tavaszán nem is történhetett velünk semmi olyan, amire ma, amikor a tél dere már nagyon kigyomlálta hajfürtjeimet, ne emlékeznénk vissza kedvesen.”     

Az 1946 januárjában a MÖSZ örökös tiszteletbeli elnökségi tagjának megválasztott Tatich „Péró” 1947. június 1-jén hunyt el Budapesten. Mondani sem kell erre a dátumra is csak hosszú keresgélés után bukkantunk rá, egyúttal kénytelenek vagyunk megcáfolni a Magyar Olimpiai Akadémia 2014-es évkönyvében róla írt rövid – több helyen is pontatlan – ismertetőben szereplő 1940-es halálozási időpontot.