Kovács István: „Nem akarom szembe dicsérni, de ki kell mondanom: mindenkinek ilyen tanítványt kívánok." (Fotó: Tumbász Hédi)

– Tényleg aludt?!
Berki Krisztián:  Aludtam, igen. A gerenda alatt feküdtem.

– És az edzője?
B. K.:   Gondolom, mászkált fel és alá. Engem viszont annyira megnyugtatott az a néhány fogás délelőtt az edzőteremben, hogy onnantól tényleg elszállt belőlem minden feszültség. Aludni pedig mindig is szerettem.
Kovács István:  Én meg hagytam. Egy darabig nyugodt, na jó, viszonylag nyugodt is voltam, de elkezdtek szállingózni a vetélytársak a döntőre, és Krisztián még mindig aludt. Az járt a fejemben, hogy itt vagyunk Londonban, az olimpián, életünk legnagyobb versenyén, erre készültünk évek óta, mindenki aranyat vár tőlünk, a tanítványom meg alszik.

– Magától ébredt fel?
K. I.: Amikor egyre többen lettek a teremben, felébresztettem azzal, hogy lassan kezdődik a verseny...

 NÉVJEGY: BERKI KRISZTIÁN
Született:  1985. március 18., Budapest
Sportága: torna
Klubjai: KSI SE, UTE
Edzője: Kovács István
Kiemelkedő eredményei lólengésben: olimpiai bajnok      (2012),    3x világbajnok      (2010, 2011, 2014),      2x vb-2.      (2007, 2009),      6x Európa-bajnok      (2005, 2007, 2008, 2009, 2011, 2012),    3x Eb-2.      (2013, 2014, 2017),      Eb-3.      (2004)


– Az imént néhány délelőtti fogásról beszélt. Ez szokatlan volt a kettejük életében – már nem a jó fogások, hanem az, hogy a verseny előtti órákban az edzőteremben gyakorolnak.
B. K.:  Nem volt jó élményem a selejtezőről, és ezen változtatni akartam.

– De mit tett? Odament az edzőjéhez, hogy Kokó bá, a döntő előtt még bemennék a terembe?
B. K.: Ó, nem így történt. Kokó bá mindig megadta a lehetőséget arra, hogy beleszóljak mindenbe – vagy legalábbis, hogy úgy érezzem, beleszólhatok.
K. I.: A döntő előtti délután-este megkérdeztem Krisztiántól, mit szeretne másnap délelőtt: pihenni vagy bemenni a terembe. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy maradni akar a faluban. De nem ezt választotta. Na, akkor kicsit elsápadtam... És fohászkodtam, meg motyogtam úgy, hogy ne hallja: te, Úristen! De ilyenkor egy edző már nem lehet okos, nem dirigálhat: ha a tanítvány be akar menni a terembe, menni kell – ellenvetés nélkül. A selejtezős hibája után volt néhány rossz éjszakája Krisztiánnak, hát, nekem csak egy, de elég is volt: a döntő előtti éjjel nem sokat aludtam.
B. K.: Sokszor kérdezték már tőlem, milyen a kapcsolatom az edzőmmel. Ilyen. És a londoni selejtező és döntő közötti napok is mindent elmondanak erről. Normális esetben egy hét alatt legalább húsz gyakorlatot csináltam az edzéseken, s bár az olimpián is éppen egy hét telt el a két pódiumra lépésem között, jó, ha háromszor kért tőlem teljes gyakorlatot az edzéseken Kokó bá.
K. I.: Mert láttam, hogy többször nem szabad kérnem.
B. K.: Csak akkor mondta, hogy Krisztián, akkor most teljes gyakorlat, amikor tudta, hogy meg is tudom csinálni.
K. I.: Egy edző nem kérhet olyat, amit a tanítványa nem tud megcsinálni! Persze, mondhattam volna tízszer is akár, hogy csinálja meg a gyakorlatát, de nem lett volna értelme, hiszen abban nem lehetett benne sikertelen fogás, mert akkor beleégett volna a kudarc.

– Tudta, érezte, hogy ez a jó út?

B. K.:  A siker sokszor múlik lelki összetevőkön. A londoni olimpiára nagyon jól felkészültünk, ezzel nem volt gond, ám a selejtezőbeli rontás után kellett Kokó bá szeme és szíve, ő látta, ő érezte, mikor és mit kérhet tőlem. Egyébként azzal, hogy rontottam a selejtezőben, a teher egy része el is szállt rólam, aztán ahogy haladtunk a döntő felé, ez egyre inkább így volt, mert jól sikerültek az edzések – Kokó bának is köszönhetően.

FELJEBB, MÉG FELJEBB
Éveken keresztül kimagaslott Berki Krisztián a lólengés mezőnyéből – nemcsak testalkatával, hanem azzal is, hogy olyan anyagerős volt a gyakorlata, hogy a közelébe sem tudott férkőzni más. De hogy ne bízza el magát, Kovács István edző sohasem mondta egy-egy gyakorlatára, hogy tökéletes.
„Legfeljebb azt mondtam, hogy nem volt rossz” – erősíti meg az edző, s hogy jól tette, azzal a bajnok is egyetért: „Nem is szabad ilyet mondani. Én sem tenném. Csak úgy mehetsz előre, ha tisztán látsz – mindig van feljebb.”


AZ EGYES SZÁMOT FELVÁLTJA A TÖBBES
– Krisztián néhány napja bejelentette a visszavonulását, vagyis vége a közös pályafutásuknak – van fájdalom, szomorúság is ebben?
K. I.: Melyikőnk válaszoljon, Krisztián? Na, mondom én, úgyis egy nyelvet beszélünk. Krisztián olimpiai bajnok akart lenni, én pedig szerettem volna, ha a tanítványom eljut az ötkarikás aranyig. Összetalálkoztunk, és az álmunk beteljesült. Ez keveseknek adatik meg. A vége miatt van bennünk keserűség, az nem kellett volna.
B. K.: Az utolsó három év tele volt őrlődéssel. Műtétek sora, fertőzés, fájdalom, erre egyikőnk sem szívesen emlékszik.

– Az első találkozásra emlékeznek?
B. K.: Én nem nagyon.
K. I.: Elég nagy csoporttal indultunk, az elvem az volt, hogy akik jók, akik ügyesek, őket a sor végére állítottam, hiszen nekik a tehetségük miatt úgyis lesz sikerélményük.

– És Krisztián hátul állt, ugye?
B. K.: Olyan kicsi voltam még, hogy ebből az időszakból tényleg nincsenek emlékképeim.
K. I.: Láttam Krisztiánon, hogy tehetséges.

2012, London: a csúcson két brit lovas, Max Whitlock és Louis Smith között (Fotó: AFP)


– De hogy lett ebből ennyire meghitt és szoros kapcsolat, olyan, amely már túlmutat az edző-tanítvány viszonyon?
K. I.: A gyerekek érzik, kivel szimpatizál az edző. Persze, ehhez kell az is, hogy ügyes legyen, hogy jól teljesítsen az edzéseken, és a gondolat, amely befészkel az agyadba: lehet, hogy vele valósíthatod meg az álmodat... Persze, hogy valamivel nagyobb figyelmet kapott Krisztián egy idő után.

– Ezt érezte is?
B. K.:  Persze, ezt megérzi egy kisgyerek is, de ne higgye senki, hogy különleges bánásmódban részesültem, ugyanazok a feladatok vártam rám, mint a többiekre. Sőt, akkor sem kivételezett velem, amikor közülünk valaki kihúzta a gyufát – na, akkor jöttek a közös lábemelések... De ez így volt rendjén.

– Krisztián sohasem tartozott a rendbontók közé?

K. I.:  Nem emlékszem különösebben nagy csínytevésére, de mindig is vallottam, hogy az én hibám, ha valakivel nem bírok a teremben.

– Emlékszik a pillanatra vagy az időszakra, amikor konkrétan megfogalmazta magában, hogy Berki Krisztián lehet az a tanítványa, akivel eljuthat az olimpiai aranyig?
K. I.: Azzal a csoporttal úgy kezdtem el foglalkozni, hogy nekem kell egy ilyen tanítvány. Ha nem itt találom meg, majd a következőben, de addig megyek, amíg nem akadok rá. Viszont az, hogy Krisztián tényleg képes lehet az olimpiai bajnoki címre is, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megszűnt köztünk az alá-fölérendeltségi viszony, amikor partnerré váltunk, amikor már ő is többes számban kezdett el beszélni. Ha rontott, azt mondta: rontottunk. Ha megcsinálta a gyakorlatát, azt, megcsináltuk. Nem harcolt ellenem sohasem, de innentől együtt dolgoztunk – függőségi viszony nélkül. A képességeivel addig is tisztában voltam, de onnantól érezhetővé vált, hogy megvan benne az a plusz is, amelyre szükség van ahhoz, hogy valaki bajnok legyen. De igaz az is, hogy el nem mozdultam mellőle.
B. K.:   Hamarabb ott volt a lónál, mint ahogy én odaértem.
K. I.:  Állandóan ott ültem.

„Melyikőnk válaszoljon, Krisztián? Na, mondom én, úgyis egy nyelvet beszélünk.” (Fotó: Tumbász Hédi)


– Mindig megcsinált mindent az edzéseken, amit a mestere kért?
B. K.: Igen, mert tudtam, hogy bízhatok benne, hogy sohasem kér olyat, amit nem tudok teljesíteni.
K. I.:  Alapvető, és erre törekedtünk is, hogy minden edzésről sikerélménnyel menjen haza. Szükség van persze éves edzésterve, de az edző akkor jó edző, ha rugalmas, ha egy pillantásból látja, mi lehet az adott napon a maximum, amit kérhet a tornásztól. Van, amikor lehet keményebben dolgozni, van, hogy csak ülni kell a szer mellett, s van olyan is, amikor haza kell küldeni a sportolót.

– Tudta, hogy a mesterének az az álma, hogy olimpiai bajnokot neveljen?

B. K.:  Ezt elég korán megbeszéltük. Tudtuk, hogy bár vannak világ- és Európa-bajnokságok, de a tornasport csúcsa is az olimpia. Nem azt mondom, hogy nekünk nem voltak fontosak a versenyek, mert azok voltak: ott a kisebb álmainkat valósítottuk meg, és közben folyamatosan lépkedtünk előre. De mindvégig tudtuk, hogy az olimpiáért, az olimpiai éremért küzdünk. Együtt. Ahogy Kokó bá is mondta: partneri viszony volt köztünk. Előfordult, hogy megkérdeztem, mi a program másnap, ő pedig visszakérdezett: mit szeretnél? Aztán persze mindig ő mondta ki a végső szót, de mindezt úgy, hogy figyelte minden rezdülésemet.

AZ EDZŐ SEM LEHETETT UTOLSÓ
– Lassan-lassan rózsaszínűvé válik a beszélgetés: ne mondják, hogy sohasem feszültek egymásnak.

K. I.: Válaszoljak én, Krisztián?
B. K.: Nyugodtan, úgyis ugyanazt mondanánk.
K. I.:  Amikor Krisztián még gyerek volt, én voltam a főnök. Ha már itt tartunk, azzal, hogy ő lett a Magyar Tornaszövetség sportigazgatója, már ő lett az én főnököm... Oda a partneri viszony!  (Nevet.)
B. K.: Ugyan már!
K. I.:   Akkor nyer az edző, ha minél hamarabb elér a tanítványával a partneri viszonyig, ha észreveszi, hogy igen, most már felnőtt a sportolója. El kell érni, hogy a versenyző akarjon dolgozni, hogy ő is akarja a sikert – én csak segíteni tudok neki. Ha meg elérünk egy versenyig, már azt sem nagyon. Csak a táskáját tudom vinni.

– Hogy mit?
B. K.:  Kokó bá volt a táskahordozóm minden egyes versenyen.
K. I.: Ott már tényleg nem tudtam pluszt hozzátenni... Én felkészítettem a versenyre, ott már ő következett.

– Az edzőnek meg maradt az idegeskedés. A pódium mellett állni talán nehezebb, mint a szeren bemutatni a gyakorlatot.
B. K.:  Valószínűleg így van. Ha fent vagyok a szeren, csak a gyakorlatomra koncentrálok és az érzéseimre figyelek. Tudom, mi következik, észlelem, mit „ad vissza” a szer, kívülről mindezt nehezebb átélni. De azért volt olyan is, hogy nem csak hallgatott és izgult Kokó bá: előfordult, előre megbeszéltük, mivel én sohasem figyelem az előttem tornázókat, Kokó bá a gyakorlatom előtt mondja meg, a könnyebb vagy az erősebb gyakorlatomra van szükség. Így aztán megtörtént, hogy szépen beállította a kápát, rám nézett, és azt mondta: az erősebb kell. Én meg bólintottam.

– Egyszerűnek tűnik...
B. K.: De nem is volt túl bonyolult, hiszen felkészültünk mindkét gyakorlatra, a bemelegítés során mindkettőből csináltam fogásokat, vagyis zsebben volt mindkét produkció.

– Melyikőjük volt a feszültebb egy-egy verseny előtt?
K. I.:   Szerintem én.

„Kokó bá maximálisan bízott bennem, én meg tudtam, mi a dolgom.” (fotó: Tumbász Hédi)


– Ilyenkor csendben kell lenni?
B. K.: Nem feltétlenül. Szóltunk azért egymáshoz....  (Nevet.) De amikor kapitányként is dolgozott, volt, hogy nem is volt mellettem a bemelegítőteremben, hiszen a csapattal bement a versenyterembe. Például 2014-ben, a nanningi világbajnokságon is így történt.

– És ilyenkor egyedül csinálta a fogásokat?
B. K.: Kokó bá maximálisan bízott bennem, én meg tudtam, mi a dolgom. És nem zökkentett ki semmi. Nanningban például az sem, hogy egyedül maradtam a melegítőteremben, s mire felvettem a csuklószorítómat, megjelent egy takarítónő – amíg én lovaztam, ő szépen körbeporszívózta a szert.

– Krisztián többször említette, egyetlen kabalája van, hogy a pódiumra bal lábbal lép fel. Önnek volt hasonló?
K. I.: Volt bizony! A versenyterembe először mindig a sportolók vonulnak be, majd következnek az edzők. Én pedig sohasem lehettem az utolsó: jó néhányszor szó szerint tolakodtam azért, hogy előrébb kerüljek, mert azt gondoltam, ha utolsó vagyok, Krisztiánnak sincs keresnivalója.

– Tudott erről a babonáról?
B. K.: Nem.

– Hála istennek! Képzelje, mi lett volna, ha tud róla, és meglátja az edzőjét utolsóként bevonulni... Lehet, hogy fel sem megy a szerre.

K. I.: De nem is láthatott volna meg utolsóként, mondom: toltam félre mindenkit, hogy előrébb legyek a sorban. És volt még egy babonám: az első aranyérmét Krisztián a debreceni Európa-bajnokságon szerezte a felnőttek között lólengésben – az akkor viselt póló elkísért az utolsó versenyéig. Mindig azt viseltem.

 TOKIÓI PILLANATOK
A 2011-es tokiói világbajnokságon szerezhették meg az egyszeres tornászok (is) a kvótát a londoni olimpiára. Igencsak nehezített körülmények között, hiszen amellett, hogy kedvenc szerükön dobogóra kellett állniuk, másik két szeren is bizonyítaniuk kellett. Krisztiánék a nyújtó és az ugrás mellett tették el a garast, csakhogy Krisztián bokája a vb előtt megsérült (utólag derült ki a diagnózis: fáradásos törés...), így váltaniuk kellett – gyűrűre.
„Ott álltam a szer alatt a gyakorlat közben, amikor belengett a gyűrű. A pillanat törtrésze alatt kellett döntenem. Ha megfogom Krisztiánt, elúszik a kvóta, ha hagyom, baleset történhet. Már-már lehetetlennek tűnt, hogy azt a lengést képes megállítani, de megállította” – emlékszik vissza az edző.
„Megtanultam gyerekkoromban, hogyan kell. De tény: igazi cirkuszi mutatvány volt” – mosolyog ennyi idő távlatából Berki.
Aztán a lólengés döntője előtt nevettek mindketten – pedig mi, kívülállók inkább megijedtünk volna.
„A bemelegítésnél leestem a lóról. Megcsúszott a kezem, ráhasaltam a lóra, és nagyot zakóztam” – eleveníti fel a történteket Krisztián.
„Én meg jót röhögtem” – teszi hozzá az edző.
„Persze, ezek vicces történések. Én is nevettem” – mondja Krisztián. Aztán meg világbajnok lett. Harmadszor is.


A SPORTOLÓ LEGYEN MINDIG SPORTOLÓ
–  Mi történt olyankor, ha nem sikerült a gyakorlat téthelyzetben? Meg sem ölelték egymást?

B. K.:  Az sohasem maradhatott el. Otthon is ilyen nevelést kaptam, és Kokó bá is úgy nevelt, hogy sohasem másban kerestem a hibát, és egy-egy rontás után sem csapkodtam például a szert.
K. I.:  Nem engedtem.
B. K.:  Korán elfojtotta az ilyen hajlamokat Kokó bá. Arra nevelt minket, hogy sportolók vagyunk, legyen ehhez méltó a magatartásunk, a viselkedésünk is – és legyünk azok az életben is.

– Az utolsó három évet ne számítsuk ide, nézzük a többit: mikor volt a legnehezebb?
B. K.:   London után volt azért mélypont.
K. I.: És jóval előtte is, amikor Krisztián megsérült, és el kellett döntenünk, hogy befejezi a tornát, vagy egyszeres tornászként folytatja. Történt ez akkor, amikor még szerbajnokság sem szerepelt a versenynaptárban! Sokan támadtak minket azzal, hogy az egyszeres tornász nem is igazi tornász, de minket ez nem érdekelt. Egyszerűen nem engedhettem, hogy egy ilyen ügyes, ilyen tehetséges és elegáns tornász abbahagyja. Tartani kellett benne a lelket, és biztatni arra, higgyen benne, a sportág errefelé indul el.

– Bejött.
B. K.: Hála istennek!

Berki Krisztián, immmár a tornaszövetség sportigazgatójaként Kováccs István főnöke (Fotó: Tummbász Hédi)


– A London utáni mélypont azért jött, mert csökkent a motivációja?
B. K.: Dolgoztunk mi, de azt csak a 2013-as világbajnokság után vallottuk be egymásnak, hogy egyikőnkben sem volt akkora a tűz, mint korábban.

– Azon a vébén a selejtezőben rontott, döntőbe sem került.

B. K.:   Mert valahogy jött egy pillanat, s erre korábban még nem volt példa, hogy feladtam.

– És ezt ön látta a pódium mellől?
K. I.: Persze, hogy láttam.

– Mi történt a gyakorlat után?
B. K.: Nemigen szóltunk egymáshoz. Megöleltük egymást, ennyi. Aztán hazafelé a buszon megbeszéltük, hogy este találkozunk. Így is történt. Egy pohár sör mellett kibeszéltünk magunkból mindent: Kokó bá elmondta, hogy nem tudott olyan lelkesedéssel tolni előre, mint korábban, én meg azt, hogy bennem is átalakult sok minden. Ne feledjük, akkor már a feleségem pocakjában volt Lia, a kislányom.

– Aztán a 2014-es nanningi vb-siker előtt is volt egy ütközetük.

B. K.: Nem beszéltünk vagy egy hétig.
K. I.:  Tatán edzőtáboroztunk, fél szemmel figyeltem persze őt, de úgy, hogy észre se vegye.
B. K.: Jogos volt Kokó bá távolságtartása. Bevallom, kicsit jobban érdekelt akkortájt a külvilág, mint a torna. Például a szaloniki edzőtáborban is többször előfordult, hogy az éjszakába nyúltak a nappalok...

A február elején visszavonult olimpaii bajnok utolsó három évét sérülések, műtétek keserítették meg

– Ön tudta?
K. I.:  Persze, hogy tudtam! Természetesen nem engedtem. Azt mondtam a fiúknak, hogy nem szeretném őket meglátni a kocsmában – ha el is mennek, olyanba menjenek, ahol nem futhatunk össze. Emellett úgy és annyit igyanak, hogy azt ne vegyem észre.

– Megengedő viselkedés.
K. I.: Azért esténként megindultam ám...
B. K.: Ott korzózott az utcákon Kokó bá, volt, hogy beszaladtunk a söröző hátuljába, hogy észre ne vegyen minket... De sohasem kaptunk fejmosást, olyan igazit, mert másnap ugyanúgy ott voltunk az edzésen, és ugyanúgy teljesítettünk. Olyat sohasem csináltunk, ami miatt másnap kidőltünk volna, és kimaradt volna az edzés.
K. I.: Nem akarom szembe dicsérni, de ki kell mondanom: mindenkinek ilyen tanítványt kívánok.

– Hogyan tovább?
K. I.: Mondtam már, mostantól Krisztán a főnököm!
B. K.: Sokat beszélünk telefonon, lejárok a terembe, csak mostantól máshogy, másként próbálok segíteni. Jólesik, hogy Kokó bá továbbra is bízik bennem, hogy felhív és kikéri a tanácsomat.
K. I.: És felhív, hogy megkérdezze, tanultál-e, folytatod-e az angolt?

– Vagyis marad az apa-fiú kapcsolat is.
K. I.: Igen, biztosan.
B. K.: Ebben sincs vita közöttünk.

A NEMZETI SPORT SZOMBATI MELLÉKLETEKÉNT MEGJELENŐ KÉPES SPORT FRISS, FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL AJÁNLJUK: 
SOROZAT: Robert Lewandowski – A legnagyobb sztárok között a helye
HÁTTÉR: Hányan osztoznak az elmúlt évtized tenisz Grand Slam-trófeáin?
PANORÁMA: A magyar válogatott megújult otthonában jártunk – exkluzív
TÖRTÉNELEM: Szamoskér kincse – értékes és érdekes sportrelikviák az eldugott Árpád-kori településen
 ÉVFORDULÓ: Hetvenéves Kevin Keegan, a Hatalmas Egér
MAGYAR KUPA: Sapka, sár – képes riport a legutóbbi MK-fordulóról
HOSSZÚ KÁVÉ: Epres Attila a sportban mindenevő – fut, kajakozik, motorozik, vagy épp az ügetőn hajt


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 13-i lapszámában jelent meg.)