Az 1920-as olimpiai játékok megnyitója Antwerpenben. Vajon milyen lett volna magyar résztvevőkkel? Hát Budapesten? (Fotó: Imago Images)

Több mint száz év elteltével talán már nem számít szentségtörésnek eljátszani a gondolattal: mire mennek a magyar sportolók az 1920-as antwerpeni olimpián, ha történetesen mégis részt vehetnek a játékokon. Ez az „eljátszás”, mondjuk, elvi síkon sem könnyű feladat, hiszen a világháború alapvetően írta át a sport erőviszonyait is, ráadásul ebben az időszakban nem rendeztek olyan, relevánsnak nevezhető nemzetközi versenyeket, amelyek kiindulópontként szolgálnának az értékelésben. Jobb híján a két „szomszédos” olimpiai szereplésre, tehát az 1912-es és az 1924-es játékok eredményeire tudunk sorvezetőként támaszkodni.

A STOCKHOLMI ÚTON

Stockholmban és Párizsban ugyanabban a két sportágban született magyar győzelem: vívásban és sportlövészetben. Ami a vívást, pontosabban a kardvívást illeti, nem kétséges, hogy a magyar küldöttség tagjai Antwerpenben egyéniben és csapatban is az aranyérem első számú várományosának számítottak volna. A fő kérdés tehát nem is az, hogy kardozóink miként végeznek az olimpián, ha a belgák a háborús vesztes nemzeteket is meghívják, hanem hogy ki kerül be az utazók közé.

Alkalmas jelölt mindenesetre volt bőven. Szabó Lajos történész szerint az 1912-es „aranycsapat” tagjai közül sokan aktivizálták volna magukat az olimpiai részvétel lehetőségére, és ők valószínűleg ki is harcolják a kerettagságot. Elsősorban az 1908-ban és 1912-ben is duplázó Fuchs Jenőnek tűnhetett különösen motiválónak az újabb címvédés lehetősége – ám amint elúszott a sansz, ő olimpia híján inkább evezésben versenyzett abban az esztendőben. Szabó Lajos szerint az „1912-esek” közül Berty László, Schenker Zoltán, Tóth Péter és Mészáros Ervin is jó eséllyel pályázott volna a csapattagságra. Előbbi kettő ott volt a négy évvel későbbi, párizsi ezüstérmes válogatottban is, Mészáros formájáról pedig legyen elég annyi, hogy harmadik helyen végzett az 1920-as magyar bajnokságon. Azt az ob-t egyébként Dunay Bertalan nyerte meg, aki 1912-ben egyéni indulóként vett részt a játékokon, s mivel 1920-ban már 43 esztendős volt, alighanem élete utolsó ötkarikás sanszától fosztotta meg a sportpolitika. Potenciális csapattagjelöltként kell gondolnunk az országos bajnokság ezüstérmesére, Rády Józsefre és talán Garay Jánosra is. És akkor még nem említettük az ekkor még Magyarországon készülő és versenyző, de Antwerpenben olasz színekben csapatezüstöt szerző Santelli Györgyöt (Italo Santelli vívómester fiát), aki 1924-ben az Egyesült Államokba emigrált. Vagy Bogen Albertet, aki Stockholmban osztrák színekben végzett másodikként a kardozók csapatversenyében, de a Monarchia széthullása után magyar állampolgár lett, s 1928-ban már a mi színeinkben indult az olimpiai párbajtőrversenyben. (Erna lánya – Gerevich Aladár majdani felesége – majd a Los Angeles-i játékokon lesz tőr egyéniben harmadik helyezett.)

Az 1920-as stockholmi olimpián szereplő kardválogatott tagjai közül sokan ott lehettek volna Antwerpenben is (fotó: Cultiris)


Látható tehát, volt, pontosabban lett volna kikből válogatni, és ez a szinte korlátlan merítési lehetőség mutatja meg a legjobban a magyar kardvívás erejét. És ezzel a „kínálattal” alighanem még az 1920-ban öt aranyérmet nyerő, Aldo Nadi vezette olaszok sem kelnek versenyre. És még valami: amikor 1912-ben a magyar és az olasz kardok ténylegesen összecsaphattak az olimpia egyéni versenyén, Nadit három honfitársunk (Fuchs, Békessy, Mészáros) is megelőzte a döntőben.

Talán Antwerpenben sem alakult volna másképpen...

NEM HAJÓSÉKON MÚLT

A sportlövőknél viszont az 1920-as évben nem találni olyan versenyzőt, aki beállhatott volna a Stockholm–Párizs vonal közepére. Az 1912-ben a hadipuska 300 méteres összetettjét megnyerő Prokopp Sándor ugyan 1924-ben próbára tette magát a játékokon, ám nem ért el számottevő eredményt. Az antwerpeni játékok idején pedig alighanem lekötötte figyelmét a hivatali munkája. Az 1924-ben agyaggalamb-lövészetben bajnok Halasy Gyula (akit Krúdy Gyula a legnyugodtabb magyar emberként jellemzett) majd csak a húszas évek elején ismerkedik meg a sportággal, az ő belgiumi szereplésével nem kalkulálhatunk.

Ám ha fegyverrel nem is, a szellem erejével bizony nyerhetett volna magyar induló Antwerpenben olimpiai érmet. Szabó Lajos arra hívja fel a figyelmünket, hogy az 1924-ben Hajós Alfréd és Lauber Dezső által az építészet kategóriában beadott budapesti stadionterv (amellyel arannyal felérő második helyet szereztek, hiszen az első díjat nem osztották ki) alapváltozata már jóval korábban készen állt. Vagyis az úszásban kétszeres bajnok Hajós akár már az antwerpeni művészeti versenyekről elhozhatott volna egy újabb érmes helyezést. És tekintve, hogy 1920-ban az építészetben sem első, sem harmadik helyezettet nem hirdettek, erre talán nem csak elvi esély kínálkozott.

A díjazott stadionterv


AKIKTŐL A SVÉDEK IS TARTOTTAK

Ahogy már hangsúlyoztuk, a magyar sport 1920-as „állapotfelmérésének” legnagyobb nehézségét a nemzetközi megméretések szinte teljes hiánya okozza. A szinte szót is kizárólag a birkózók észak-európai túrája miatt használhatjuk, 1920 tavaszán ugyanis a korszak sportági nagyhatalmának számító svédek meghívták a magyar kötöttfogású versenyzőket egy háromállomásos erőfelmérő versenyre. Az alapvetően a svéd olimpiai felkészülést szolgáló viadalok három helyszínen zajlottak, először Malmőben, aztán Landskronában végül Göteborgban mérték össze erejüket a résztvevők. A magyarok öt versenyzővel és a csapatot vezető Csanádi Mórral keltek útra, és már a kijutásuk sem volt egyszerű – a kétnaposra tervezet utazás több mint egy hetet vett igénybe. „Volt egy olyan »nyugalmas éjszakánk« is, amikor hatszor kellett átszállnunk – idézte Csanádi beszámolóját a Sporthírlap. – Gyorsvonatról személyre, onnan tehervonatra, ahogy éppen jött.”

Pongrácz József

A meghívás eredetileg az 1912-es stockholmi játékokon bronzérmet nyerő Varga Bélának (félnehézsúly), az ugyanott negyedikként végző Radvány Ödönnek (könnyűsúly) és a középsúlyban versenyző Breznotich Miklósnak szólt, viszont az ekkor már orvosként praktizáló Varga „edzetlenség” miatt lemondta a részvételt. Utazott viszont a pehelysúlyú Pongrácz József, a középsúlyú Szántó Árpád és a félnehézsúlyú Miskey Árpád. Az ötfős brigádból egyértelműen Pongrácz József szereplése kívánkozik az élre, aki a malmői és a landskronai versenyt is megnyerte, Göteborgban pedig csak azért nem újrázhatott, mert a svéd szervezők ezt különféle furmányos módszerekkel megakadályozták. „A cselezés a mérlegeléssel kezdődött”, aztán jött a szabálytalan sorsolás, majd a mérkőzések időtartamának (2x15 helyett 2x10 perces meccsek) önhatalmú megváltoztatása. Végül a bírók húzták ki a magyar „méregfogat”, úgy, hogy az első két mérkőzésén Pongráczot és az ellenfelét is vesztesnek ítélték, ezzel 31 éves versenyzőnk kiesett.

Ám ez a sportszerűtlen közjáték is jelzi, hogy a magyar „vendégszereplők” közül a svédek Pongrácztól tartottak a legjobban, és ebből, no meg a nyári magyar bajnokságon elért első helyezéséből arra következtethetünk, hogy az 1920-ban élete formájában birkózó Pongrácz juthatott volna a legtovább Belgiumban. De a túrán szereplők közül az ob-n Pongráczhoz hasonlóan aranyérmet nyerő, és Svédországban is értékes második és harmadik helyezéseket szerző Radvány, Breznotich, Miskey hármas közül is odaérhetett volna valaki a pontszerző helyek egyikére. Az mindenesetre tény, hogy 1920-ban az észak-európai birkózás a világ előtt járt: a belgiumi játékokon a kötöttfogás öt súlycsoportjában három finn és két svéd győzelem született, sőt mind a tizenöt érem a négy skandináv ország versenyzőinek nyakába került.

 MAJDNEM ITT, MAJD NEM OTT…
 1914 júniusában még úgy tűnt, a hat évvel később esedékes olimpiára Budapesten kerülhet sor. Aztán alig egy hétre rá kitört a világháború, és a történelem forgószele a magyaroknak kedvező ígérvényt is elsöpörte. Olyannyira, hogy az 1920-as játékokat nemhogy nem rendeztük meg, de még csak részt sem vehettünk rajta.
Muzsa Gyula, a MOB társelnöke
Magyarország már az 1911-es, budapesti NOB-közgyűlésen jelezte rendezési szándékát. Az 1916-os játékok sikeres megpályázására nem volt már esély, a következő, 1920-as olimpiára viszont annál inkább. Főleg, hogy az 1914-es párizsi NOB-kongresszuson váratlanul felvetődött az 1920-as helyszín kiválasztásának gondolata – a szokásjog szerint erre csak 1916-ban kerülhetett volna sor. Elsősorban azért, mert Budapest mellett a belga Antwerpen is magának akarta a rendezés jogát. A belgák olimpiai bizottsága nevében a későbbi NOB-elnök Henri de Baillet-Latour kért szót, s a város kandidálási kérvényének benyújtásán túl azonnali szavazásra biztatta a testület tagjait. Ezt követően egy amerikai küldött, Allison Vincent Armour ajánlott megoldási javaslatot: titkos véleményező szavazást, amit a NOB-tagok elfogadtak. Ez alapján a 32 voksolóból 21 Budapestet támogatta, Antwerpen 7, a meglepetésre ugyancsak ezen a kongresszuson pályázó Amszterdam (az 1928-as helyszín) 2 szavazatot kapott, és volt 2 érvénytelen szavazólap is.
Két fontos tényt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni az 1914-es szavazás értékelésekor. Elsőként azt, hogy ez nem hivatalos választás volt – ahogy Coubertin báró fogalmazott, afféle előzetes felmérés. A másik fontos kitétel pedig a „szimpátiavoksolás” időpontja. Mert néhány nappal a szavazást követően Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst, és nemsokára kitört az első világháború. Az 1916-os berlini játékok elmaradt, és a NOB következő, 1919-es ülésén már szó sem esett a budapesti olimpia támogatásáról. A magyar küldöttséget – mint háborús vesztes felet – meg sem hívták, így aztán Antwerpen a magyarok (és a többi vesztes nemzet) szavazata nélkül kapta meg az 1920-as olimpia rendezésének jogát.
Sőt, végül a játékokra sem kaptunk meghívást. Pierre de Coubertin ugyan mindent megpróbált, hogy megakadályozza a háborút követő sportpolitikai „vendettát”, közbenjárása nem vezetett eredményre. Ez viszont már nem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése volt, hanem a belga rendezőé – vélhetően a győztes nemzetek „kérésének” eleget téve. Így Magyarország, Németország, Ausztria, Bulgária, Törökország, illetve az egymással még ekkor is hadban álló Lengyelország és Szovjet-Oroszország sportolói is persona non gratának minősültek.
A döntés fájdalmasnak bizonyult, de csak felületi sérülést okozott: a magyar sport 1920 után még nagyobb sebességi fokozatra kapcsolt, egyesítette erőit és 1924-ben, a párizsi játékokon két aranyéremmel adott magáról életjelet. Az azt követő évek, évtizedek minden korábbinál fényesebb sikerei pedig azt mutatják, a seb, ha mélynek is tűnt elsőre, végül csak beforrt.


PONTSZERZŐ REMÉNYEK

A többi sportágban jobbára pontszerző helyekben reménykedhettünk volna. A csapatsportok közül a labdarúgást külön cikkben tárgyaljuk, a vízilabdázók pedig ekkor még nem tartoztak a közvetlen elitbe, ám ha abból indulunk ki, hogy 1924-ben legyőzték az előző évtizedet uraló briteket és végül ötödikként zártak, már 1920-ban is benne lehetett volna a szereplésükben egy szép helyezés. Az atlétákat idehaza jobbára felülreprezentálták, mint amire a valós eredményeik feljogosították őket, ám az 1918 és 1920 között három 100 méteres országos bajnoki címet is nyerő Krepuska Géza akkori legjobbjával (11 másodperc) bizonyára döntőbe kerül. Krepuska Kurunczy Lajossal, Fixl Lajossal és a gátfutó Püspöky Gyulával közösen a 4x100 méteres váltóban sem tűnt volna éppen esélytelennek – ha az 1912-es és 1924-es negyedik helyezést nem is éri el az akkori staféta, de egy döntős futás talán kikerekedik a részvételből. A diszkoszvető Toldi Sándor egyéni csúcsával bizonyosan nyer Belgiumban, más kérdés, hogy azt a 46.83 méteres eredményt még a világháború előtt érte el, ráadásul csak 1920-ban állt újra edzésbe, hosszú kihagyás után.

A magyar vízilabda-válogatott egy 1922-es fotón

Az úszóknál Las Torres Béla lehetett volna az antwerpeni játékok legjobb magyarja, csakhogy az 1912-ben 400 gyorson 5. helyen végző sportoló 1915-ben elhunyt. Az 1920-as országos bajnoki eredmények alapján pedig egyedül a vízilabdázóként is nevet szerző Wenk János 200 méteres mellúszásban elért 3:14 perces ideje ért antwerpeni finálét – elméletben. Nagy kérdés, mire megy a nemzetközi élmezőnnyel a korszak kiváló teniszezője, Kehrling Béla. 1920-ban remek időket ment a pályakerékpáros Uhereczky Ferenc, aki majd 1924-ben Grimm Jánossal párban lesz negyedik tandemben, ám hogy egyéniben, netán partnerrel mire lett volna képes Belgiumban, még megtippelni sem lehet.

A korabeli futballválogatottról még nem esett szó. Ha mérlegelni kívánjuk, milyen eséllyel indult volna a magyar labdarúgó-válogatott az 1920-as olimpiai tornán, alapvetően két kérdésre kell választ keresnünk. Az első: mekkora játékerőt képviselt Magyarország az antwerpeni játékok idején? A második: ennek alapján hol helyezkedett el a korabeli nemzetközi mezőnyben?

AZ ÉRTÉKELÉS NEHÉZSÉGEI

Mielőtt megpróbálunk kielégítő feleletet adni a felvetésekre – támaszkodva A magyar labdarúgás története és A világ labdarúgásának története című könyvsorozatok társszerzője, Dénes Tamás futballtörténész szakmai útmutatásaira –, rögtön némi mentegetőzéssel kell kezdenünk. Kísérletünk során ha nem is sötétben, de meglehetős homályban vagyunk kénytelenek tapogatózni, tudván, hogy aki az első világháború utáni évek erőviszonyait igyekszik rekonstruálni, óhatatlanul bizonytalan területre téved. Antwerpen idején az első futball-világbajnokságra egy évtizedet várni kellett még, a közép-európai országok válogatottjainak kiírt első Európa-kupára hét, az első Ázsia-kupára 36, az első Afrikai Nemzetek Kupájára 37, az első Európa-bajnokságra 40 évvel később került sor, a kontinenstornák közül egyedül a Copa América 1916-ban életre hívott elődje létezett. Vizsgálatunk szempontjából azonban utóbbi majdhogynem felesleges adat, az Atlanti-óceánon túlról ugyanis nem érkezett csapat Belgiumba, tiltakozásul a FIFA-ból kilépett angolok részvétele ellen. Tovább torzítja az olimpiai képet, hogy a dél-amerikai ellenkezés következtében távol maradt az 1924-es és 1928-as olimpián győztes Uruguay, Nagy-Britannia pedig az olimpián érvényes amatőrkötelezettség miatt nem a hivatásosokból álló legerősebb csapatával, csupán egy sokadrangú játékosokból verbuvált gyenge együttessel állt ki, és mindjárt az első mérkőzésén óriási meglepetésre 3:1-re kikapott Norvégiától. Egyértelmű fogódzót tehát bajos találni a valós hierarchia megállapításához, jóformán csak az igen rendszertelen és többnyire a hagyományos párharcokat ismétlő válogatott mérkőzésekre, valamint a klubcsapatok szintén esetleges külföldi fellépéseire, túráira szorítkozhatunk.




A magyar válogatott például első hivatalosnak elismert találkozója, a Bécs–Budapest (5:0) néven szervezett 1902-es összecsapás óta összesen 74 mérkőzést játszott le 1920 nyaráig, ezekből azonban nem kevesebb mint 46-ot az osztrákok ellen. A minta az olimpián szereplő válogatottak elleni mérleget tekintve sem éppen reprezentatív: a 14 csapat közül mindössze öt ellen volt már tapasztalata a magyar csapatnak (Franciaország – 1911, 1914; Nagy-Britannia – 1912; Norvégia – 1912; Olaszország – 1910, 1911; Svédország – 1912, 1913, 1914-ben kétszer), a többi résztvevő közül Egyiptom ellen 1924-ben, Belgium, Csehszlovákia és Spanyolország ellen 1925-ben, Jugoszlávia ellen 1927-ben, Hollandia ellen 1930-ban, Görögország és Luxemburg ellen 1938-ban, Dánia ellen 1955-ben esett át a tűzkeresztségen. A világháborúban vesztes országként Magyarország mellett a nagy vetélytárs Ausztria, továbbá Németország, Bulgária és az Oszmán Birodalom sem kapott meghívást Antwerpenbe, fokozva a racionális helyzetelemzés nehézségét.

Nem könnyíti a feladatot az olimpiai játékok végeredményének áttekintése sem. A Belgiumban történtek kuszaságára jellemző módon a hivatalos Belgium, Spanyolország, Hollandia dobogós sorrend úgy alakult ki, hogy a belgákat a zöldasztalnál hirdették győztesnek, miután a döntős csehszlovákokat kizárták a kétes bírói ítéletek miatt botrányba fulladt és 2:0-s belga vezetésnél félbeszakadt finálé nyomán, míg a negyeddöntőben vesztes spanyolok a vigasztornáról kúsztak fel a második helyre.

HELYÜNK A HÁROMPÓLUSÚ FUTBALLVILÁGBAN

Dénes Tamás idézi a neves újságíró, Mamusich Mihály húszas évek végén közölt elemzését, amely hárompólusú futballvilágot emleget brit, közép-európai és dél-amerikai gócponttal, hozzátéve, hogy a hármas rend alapján a belgiumi mezőny igencsak hiányos volt: Dél-Amerika egy az egyben távol maradt, Nagy-Britannia halvány amatőr gárdával képviseltette magát, a dunai iskola vonzáskörzetéből csupán Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt jelen. Ha tehát a magyar válogatott lehetőségeit akarjuk azonosítani, nem mindegy, hogy egyedül saját csapatunkat váltjuk ki képzeletben a politika és a sportdiplomácia akkori fogságából, vagy valamennyi riválist is, alkalmat adva egy valódi elittorna esélyeinek mérlegelésére.

A magyar futball korabeli nemzetközi státusáról fogalmat alkothatunk a klubok külföldi szereplései alapján is. Földessy János a Magyar Labdarúgók Szövetsége hat évvel későbbi jubileumi könyvében az 1920-as évről szólva az MTK és az FTC svájci-német, illetve a BTC, a Kispest és a BAK németországi túrája kapcsán félsikereket említ és elégedetlenségre utal. Utóbbinak hátterében azonban már inkább a válogatott felemás teljesítménye állt, amelynek okaira hamarosan részletesen is kitérünk. Földessy doktornál maradva: az 1928-1929-ben hat mérkőzésen szövetségi kapitányként is közreműködő szakember az 1924-es párizsi olimpia előestéjén a Sporthírlap hasábjain idézte a jeles osztrák sportvezető, Hugo Meisl értékelését: „Az én véleményem változatlanul az, hogy a magyar csapatnak kell megnyernie az olimpiai futballtornát. A magyar csapat játssza a legszebb futballt valamennyi nemzet között.” Noha csábító a gondolat, hogy a hízelgő megállapítást az 1920-as viszonyokra is visszavetítsük, érdemes óvatosnak lennünk, nem csupán az időközben eltelt négy esztendő miatt, hanem azért is, mert a 0:3-as „egyiptomi csapás” miatt sokáig emlékezetes párizsi események alaposan rácáfoltak aztán Meisl előrejelzésére.

ÁTMENETI ÉV, VEGYES KÉP

A nemzetközi futballkörnyezet hozzávetőleges felvázolása után érdemes alaposabban górcső alá vennünk a korabeli magyar válogatott helyzetét. Ha az eredménylistát nézzük, igencsak vegyes kép bontakozik ki. Az előző év októberében Bécsben 2:0-ra kapott ki a magyar válogatott, amely azonban már nélkülözte az időközben külföldi klubcsapatokhoz szerződött csillagait, Payer Imrét, Ging Józsefet, Konrád Kálmánt, Schaffer Alfrédot és Szabó Pétert, sőt Schlosser Imre sem utazott el, mondván, nélküle felesége, Elza asszony képtelen lenne gondoskodni a család élelmezéséről. Novemberben Budapesten 3:2-re visszavágott a magyar csapat osztrák ellenfelének, 1920 májusában pedig Bécsben 2:2-es döntetlenre végzett vele. Ha a folytatást nézzük, a felemás eredménnyel zárult nem hivatalos mérkőzéseket (a Dél-Németország elleni 1:0-s, valamint a Drezda város válogatottja elleni 3:0-s győzelmet, illetve a Berlintől elszenvedett 2:1-es vereséget) leszámítva borús a látvány: 1920 őszén Németország (0:1) és Ausztria (1:2), 1921 tavaszán Ausztria (1:4) múlta felül a legjobb tizenegyet. Illetve itt muszáj pontosítanunk: ekkoriban a válogatott a külföldi kluboknál ragadt húzóemberek miatt már messze nem a legerősebb magyar csapatot jelentette.

 VÉGLEG LEMARADTAK
 Magyar labdarúgó nem lépett pályára az antwerpeni olimpiai tornán, tudomásunk szerint még magyar származású sem (a játékokon jégkorongban bronzérmes Karel „Káda” Pesek vezette csehszlovák együttest szinte csak prágai futballisták alkották, az ős-jugoszláv vegyes csapatban sincs jele magyar vérvonalnak, a temesvári születésű csatár, Szlavin Cindrics életrajza sem tanúskodik arról, hogy a többnemzetiségű bánsági városban különösebb hatással lett volna rá a magyar környezet). Érdekes kérdés, hogy az 1920-ban bevethető magyar labdarúgók közül kik azok, akik a kényszerű távolmaradás miatt végképp lemaradtak az olimpiai szereplésről – vagyis akik 1912-ben még nem utaztak, 1924-ben pedig már nem jöttek számításba. A névsor élére kívánkozik Schlosser Imre, aki 1920 első napján válogatottsági világrekorder volt a maga 60 mérkőzésével, de muszáj idevenni Schaffer Alfrédot, a „futballkirályt”, Plattkó Ferencet, a legendás kapust, a stockholmi játékokról éppen csak lemaradó Feldmann Gyulát és az Olaszországban kibontakozó Viola Józsefet is.

„Párhuzamot látok a magyar futball 1920-as helyzete és az 1956 utáni időszak között  – világított rá Dénes Tamás. – Ahogyan a forradalmat követően elveszítette a magyar labdarúgás Puskás Ferencet, Kocsis Sándort és Czibor Zoltánt, úgy a Tanácsköztársaság után politikai vagy anyagi okból külföldre szerződő meghatározó emberek, így például Schaffer Alfréd, Plattkó Ferenc, Payer Imre vagy a Konrád fivérek hiányát is megérezte a válogatott. Nem beszélhetünk erről a korszakról az első világháború után 1925-ig minden bajnokságban aranyérmes MTK említése nélkül, ám azt is látnunk kell, hogy éppen 1920 volt egy átmeneti év a nemzedékváltáson áteső klubnál, ekkor kezdett beérni az egyaránt 19 éves Orth György, Braun József és Molnár György nevével fémjelzett generáció. A külföldre szegődött játékosok nélkül a válogatott 1920-ban addigi leggyengébb évét futotta, legalábbis ha kétpontos rendszerben a képzeletben megszerezhető pontokhoz mért eredményességi mutatóból indulunk ki – a számításból az egymeccses 1902-es évet kivettem. Három mérkőzésen egy döntetlen és két vereség a statisztika, ez 17 százalékos teljesítmény, lényegesen rosszabb, mint a második leghalványabb, az 1916-os 38 százalék vagy a negatív listán harmadik 42 százalék az 1909-es évből. Ezzel együtt azt gondolom, ha az egyenes kieséses rendszerben bonyolított olimpiai tornán szerencsés sorsolást kap, a magyar válogatott akár a döntőig is eljuthatott volna. Semmi esetre sem látom gyengébbnek az akkori magyar csapatot az Antwerpenben győztes belgánál.”

Visszatérve az elején felvetett két kérdéshez: az inkább feltételezéseken alapuló szellemi játéknak, mintsem valós esélylatolgatásnak tekinthető gondolatsor végén megkockáztathatjuk, az egyébként nem a legacélosabb formáját mutató, kulcsembereket nélkülöző magyar válogatottnak is bőven lett volna lehetősége dicsőséget szerezni Magyarországnak az antwerpeni olimpián.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 2-i lapszámában jelent meg.)