Fausto Gresini csapattulajdonos, kétszeres világbajnok elveszítette a harcot a koronavírussal szemben (Fotó: Gresini Racing)

 

Gresini nem sokkal karácsony előtt kapta el a Covid–19 vírust, valószínűleg egy üzleti út során egy autós pihenőben, legalábbis a család erre a következtetésre jutott, miután Fausto betartva minden korlátozást és előírást, nem nagyon mozdult ki szűken vett környezetéből.

Az otthoni karanténidőszak után december 27-én bevitték az imolai Santa Maria della Scaletta Kórházba, ahonnan néhány nappal később átszállították a bolognai Maggiore Carlo Alberto Pizzardi Kórházba, ahol jobban fel vannak készülve a Covid–19-es betegek ápolására.

Az elmúlt közel két hónapban végig segíteni kellett a légzését alacsony véroxigén szaturációs szintje miatt, hiszen a koronavírus komoly tüdőgyulladást okozott nála. Többször helyezték mélyaltatásba, hogy segítsék a szervezetét, de amint lehetett, fel is ébresztették. Állapota folyamatosan hullámzott, hol jobb, hol aggasztóbb hírek jöttek róla.

Február 13-ára virradó éjjel hirtelen ismét rosszabbra fordult a helyzet. Bár addigra a koronavírustesztje már negatív eredményt mutatott, a tüdőgyulladás nem gyógyult, sőt szerveinek működése is gyengülni kezdett. Hétfő késő este több olasz média is lehozta, hogy Gresini elhunyt, de akkor ezt még fia, Lorenzo, majd a Gresini csapat is cáfolta. Kedd délelőtt azonban megerősítették, hogy reggel 10:02-kor elhunyt.

Felesége, Nadia, négy gyermeke, Lorenzo, Luca, Alice és Agnese, 90 éves édesanyja, Tilde gyászolja, ahogy csapata, korábbi versenyzői és az egész MotoGP-közösség. Gresini egy hónappal ezelőtt töltötte be 60. életévét.

1983-ban mutatkozott be a gyorsasági motoros világbajnokságban versenyzőként, 1985-ben és 1987-ben is világbajnok lett a 125 kcm-es géposztályban Garellijével. 21 győzelmével a kategória egyik legsikeresebb pilótája volt. 1994-ben vonult vissza a versenyzéstől, majd csapatfőnökként és csapattulajdonosként folytatta.

Alakulata 1997-ben lépett a világbajnoki porondra, 2001-ben Kato Daidzsiróval lettek világbajnokok a 250 kcm-esek között, 2010-ben Toni Elíasszal az első Moto2-es kiírást nyerték meg, míg 2018-ban Jorge Martín vitte sikerre az alakulatot a Moto3-asok között.

De a sikerek mellett a tragédiákból is bőven kijutott. 2003-ban Katót veszítették el két héttel a Japán Nagydíjon történt balesetet követően, ahogy a 2011-ben elhunyt Marco Simoncelli is az ő versenyzője volt halálának évében.

Nagyszerű versenyző és bajnok volt

Gyász. Csend. Döbbenet. Egy pillanatig sem szeretném előtérbe helyezni a saját fájdalmamat, hiszen egy újságírónak nem ez a feladata. De mégis engedjenek meg egy kis személyes megemlékezést. Fausto valóban nagyszerű versenyző és bajnok volt, egy csapatfőnök, akinél a családias légkör nem csak egy elcsépelt frázis volt. De számomra inkább volt (és marad mindig) egy csodás EMBER, így csupa nagybetűvel. Higgyék el, az újságíró és a fotós sokszor csak púp a csapatok hátán, egy szükséges (?) rossz, ami hozzátartozik a sport üzleti és szórakoztatóipari részéhez. Az utóbbi időben legalábbis egyre inkább így van. Nyilván a nyolcvanas, kilencvenes években még más volt a helyzet, de az igazi családias légkör egyre inkább eltűnt, ahogy az üzleti rész erősödött. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a végéből még elcsíptem valamit a „korábbi időknek”. És ha volt valaki, aki ezt az érzést még megpróbálta fenntartani, az bizony Fausto volt. Hagyományt teremtett a csapat hospitality-je előtt rendezett „happy hour”-rel, ahol étellel, itallal és élő zenével kedveskedett a depó népének és a szerencsés, depóbelépővel rendelkező szurkolóknak Mugellóban. Később ebből egyfajta utcabál lett Brnóban, ahol a többi MotoGP-s alakulat is csatlakozott a „bulihoz” – hogy csak egy dolgot említsek.

Arra nem emlékszem pontosan, hogy mikor és hogyan elegyedtem beszédbe vele először, de az ajtaja azóta is nyitva volt a számomra. A csapat vendéglátó egysége mindig egy biztos menedék volt, az étel sokszor szó szerint életmentő, a misanói szombat esti parti a tengerparton pedig fix program a naptárban. Nem voltam csapattag, sőt végül a közös munka lehetősége sem adatott meg, mégis befogadott a Gresini-családba, amolyan távoli unokatestvérként. Csupán azért, mert ő ilyen volt. Ahogy említettem, az első beszélgetésünkre nem emlékszem, de az utolsót tavaly novemberről sosem fogom elfelejteni…
Isten veled, Fausto! Vigyázz Marcóra és Daidzsiróra odafent!

(KOVÁCS NIKOLETT)