Leparkolt a Doktor – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2021.11.25. 23:38

Az amerikai szaklap, a Sports Illustrated egyszer azt találta írni, hogy a Chicago Bulls és Michael Jordan 1991 és 1998 között új értelmet adott a szupersztárságnak. Air Jordan nem csupán a sportra gyakorolt példátlan hatást, Chicago város kultúrájának megváltoztatásában is katalizátornak bizonyult. Ennek fényében értékeljük, amit a Moto GP 2020-as világbajnoka, Joan Mir mondott az utolsó Moto GP-futamát a minap teljesítő Valentino Rossiról: „Ő a motorkerékpársport Michael Jordanje. Nagyon nehéz elhinni, hogy valaha is találkozunk még egy Valentino Rossival.”

November 14-én Valenciában az én szememben minden idők legnagyobb motorosa örökre leparkolta a Yamaháját. Lehet, hogy Giacomo Agostininek (15) és Ángel Nietónak (13 – kizárólag alacsonyabb géposztályban!) több világbajnoki címe van, mint a kilencszer megkoronázott Rossinak, lehet, hogy késői pályatársai közül Marc Márquez (8) egyszer még megelőzi, de nekik nem sikerült az, ami a vb-sorozatokban 26 évet eltöltő olasznak igen. Másik dimenzióba emelte a motorversenyzést. Mint Jordan a kosárlabdázást, Roger Federer a teniszt, vagy hogy a „berregésnél” maradjunk, Ayrton Senna, majd Michael Schumacher a Formula–1-et. Utóbbi kettőből nem tudnám kiválasztani minden idők legnagyobbját (elfogultan persze Senna, de a harmadik vb-címe utáni kiteljesedését fájdalmasan korai, 34 éves korában bekövetkezett halála megakadályozta, a számokban meg Schumi jobban áll nála), a másik három esetében nálam egyértelmű a kép. Hiába jöttek-jönnek később adott esetben jobbak, ők tudtak szintet lépni. Nem egyet...

Sohasem folyt benzingőz az ereimben, a match-boxokon túl annyira nem mutattam lelkesedést az autók és a motorok iránt, de amikor a kilencvenes évek végén véletlenül meghallottam a tévében egy angol nyilatkozatot, nem tudtam nem odafigyelni. Merthogy értettem, bár akkoriban még nagyon nem (vagy nem nagyon, ez nézőpont kérdése) tudtam angolul. Viszont a szavakat tisztán értettem. Az interjúalany úgy ejtette őket, ahogyan le kell írni őket, nem bohóckodott a kiejtés borzalmaival, szerintem úgy volt vele, aki akarja, megérti, aki meg nem, az megérdemli. Különben is, örüljenek, hogy egy 17-18 éves olasz srác hajlandó megszólalni angolul egy olyan világban, amelyet már akkoriban is erősen domináltak a latin népek.

Aztán kiírták, hogy ő Valentino Rossi, a már nem is tudom, melyik GP nyertese. Engem meg az ilyen „hülyegyerekek” mindig is érdekeltek, így elkezdtem nézni a futamokat. Internet ugye még sehol, a Nemzeti Sport még bőven Talmácsi Gáboron és Tóth Anitán „innen” volt, így maradtak a közvetítések. Aztán meg jöttek az előzések, a győzelmek, a világbajnoki címek, az ünneplések, illetve a folyamat, hogy a tehetséges Valéból Doktor (Il Dottore), a srácból pedig „termék” lett.

Megtett érte mindent, hogy így alakuljon. Félreértés ne essék, nem szeretnék belőle hiba nélküli istent kreálni, mert nem az, és nem is volt az. Max Biaggival rendszeresen balhézott, a pályán olykor hihetetlenül agresszív, sőt, „gyökér” tudott lenni (2015-ben Márquezzel epikusat vívott Malajziában, úgy tűnt, Rossi szándékosan okozott balesetet, talán még rúgott is a spanyol felé), az istállón belüli rangsorrendet is próbálta éreztetni, amikor „szorult a hurok” (erről Jorge Lorenzo tudna többet mesélni közös yamahás időszakukból), de zseni volt, aki érezte, mi kell ahhoz, hogy eladható legyen önmaga és sportága is. A 46-os rajtszámból gyakorlatilag merchandisingbirodalmat épített fel úgy, hogy erre már a kezdetektől készült. A hivatalos verzió szerint azért ment 46-ossal, mert édesapja, Graziano 1979-ben ezzel a rajtszámmal nyerte meg az első Grand Prix-jét Jugoszláviában, méghozzá egy 250-es Morbidellin. Olvastam olyan urbánus legendát is, hogy ahol felnőtt, Tavulliában (kis település Pesaro és Urbino között, Olaszország északi részén) az iránta érzett tiszteletből lett ennyi a sebességhatár.

Sok értelme persze utóbbinak nincs (miért nem kerek a szám?), de Rossinál ezen miért kellene csodálkozni? Olyanra sok példát tudunk mondani, akit az édesanyja gépészmérnöknek szánt, aztán teljesen más foglalkozást választott. Olyanra is számos példa van, aki gokarttal akart elindulni a Formula–1 felé, de az az út a család kasszáját túlságosan is megterhelte, így szerencsésebb volt négyről két kerékre váltania. Olyanból már kevesebb akad, aki minden idény elején saját maga tervezte meg a szponzorairól és az állatairól készített matricákat, majd ragasztotta fel a versenygépére, oda, ahova ő akarta. Talán még olyan pilóta is akadt, aki beszélt a motorjaihoz, sőt, ha vb-címet nyert valamelyikkel (mint Vale a Yamaha M1-essel), később még szerelmes levelet is írt neki. Na de akkora showmanje nem volt a motorsportnak, aki képes volt Robin Hoodként, íjjal és nyíllal, adott esetben rabláncon vagy csirkejelmezben, netán Hófehérke és a hét törpe kompozíciójában (hiába, meg kellett adni a módját a hetedik vb-címnek!) örülni a sikernek, sőt, rend­őröket szerződtetni, hogy az egyik győzelme után a pályán bírságolják meg gyorshajtás miatt. Ha meg a szükség úgy hozta, tiszteletkör közben simán elhúzott a gyepen a meglepett pályabírók mellett a mobil WC-k felé, netán a vb-cím ünneplése után délután negyed négykor már aludt a kamion hátuljában, mert a pezsgő remek altatónak bizonyult...

Rossi egy versenysorozatot globális attrakcióvá tett, meggyőződésem, hogy nem a Yamahának (a Ducatinak, a Hondának, az Apriliának, kinek hogy tetszik) kellett volna őt fizetnie, hanem a MotoGP-t szervező Dornának. Egy generációban változtatta meg a motorozáshoz való hozzáállást, sokakat függővé tett, emiatt az iparágban senki sem lehet eléggé hálás neki. Nem szívesen beszélt, sokkal inkább versenyzett és cselekedett, hogy fő küldetését teljesítse. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy neki kell megmutatnia, a mezőnyben nem a gép, hanem az ember jelenti a legnagyobb különbséget. Ehhez persze a csapata is megvolt, amellyel gyerekkora óta együtt dolgozott. Az édesapja indította el (még az angol Skynak adott első interjújánál is ő segédkezett a háttérből), a többiek, a belső kör tagjai meg kitartottak-kitartanak mellette.

Volt miben, lesz miben.  

432 GP-rajt, 235 dobogó, 115 győzelem a pályán, most pedig jön az azon kívüli korszak, a paddockban. Merthogy a motorsporttól nem tud és nem is akar elszakadni. Az akadémiája, a VR46 eddig is remek „nevelő klub” volt (az innen kikerülő pilóták közül Franco Morbidelli és Francesco Bagnaia 2021-ben már a királykategóriában versenyzett, a Doktorral közösen), a Moto2-ben és a Moto3-ban eddig is volt csapata (sőt, Bagnaia személyében 2018-ban az előbbiben világbajnoka is!), 2022-től viszont már a Moto GP-ben lesz. Nekimegy a legnagyobbaknak is. Csak most már nem a pályán versenyez együtt azokkal, akiknek ő volt a példaképük, hanem az Aramco VR46 tulajdonosaként. Na meg apaként, hiszen a jövő év elején megszületik a kislánya.

Sokak szerint az ő érkezése is közrejátszott a visszavonulásában, ahogyan az is, hogy az eredmények azért egyre inkább elmaradtak. Legutóbb 2017-ben nyert futamot, az idén összesítésben már csak a 18. lett, így „...amikor láttam, hogy nem úgy jönnek az eredmények, elkezdtem kérdezgetni magam, mi legyen”. A búcsú mellett döntött, lehet, kicsit későn, de mindenképpen helyesen. A rekordjait talán egyszer majd megdöntik, de nála nagyobb örökséget senki sem hagy a motorsportra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik