Rui Vitóriát a nagy örömködés, a hosszas ünneplés és a csaknem hat órás repülőút vissza Lisszabonba jobban kifárasztotta, mintha lefutotta volna a maratont egy traktorgumival a nyakában. Mikor hazatért csendes lakásába, már semmi másra nem vágyott, csak az ágyra, és egy legalább 12 órán át tartó alvásra. Életének eddigi legszebb, legsikeresebb időszakát éli éppen, ezt ő is jól tudta, ezért a puha ágyban alvás előtt még egyszer utoljára lepörgette magában a meccs eseményeit. Épp Lindelöf fejesénél tartott, amit Lodygin csak bravúrral tudott védeni, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefon. Kicsit ideges lett, mert ilyen késő éjjel ez már zaklatásnak minősül, de úgy gondolta, hogy néhány brazil barátja szeretne gratulálni neki, szóval felkapta a készüléket.

A telefon másik oldalán egy a portugál nyelvet igencsak törő, suttogó hang köszöntötte őt, majd rátért a lényegre.

-          Higgye el, egy klasszis játékos vagyok, bármelyik benfiqista szívesen látna a csapatban. Jól járnának velem. – suttogta kicsit idegesen.

-          Ezt nem hiszem el, éjjelek évadján képes engem felhívni azért, mert a Benficában szeretne játszani? Mondja, milyen drogokon él maga? Ez egyáltalán nem így működik. Plusz ilyen dolgokkal egyáltalán nem engem kéne megkeresnie. – idegeskedett Vitória

-          Nem, maga ezt nem érti. Önnek kéne fokozatosan közbenjárni értem. A vezetőségnél most hiába próbálkoznék, az ügynökömet meg csak a pénz érdekli. Engem viszont már nem érdekel a pénz, a Benficában szeretnék játszani.

-          Mondja csak mit vár tőlem? Arra kér, hogy igazoljam le egy telefonbeszélgetés után? Még csak be sem mutatkozott, azt sem tudom, hogy ki maga.

-          Természetesen elárulom a nevemet, de csak akkor, ha ez a beszélgetés szigorúan bizalmas marad. Nem tudhatja meg senki. Plusz, ha leigazolnak, tegyenek úgy, mintha az Ön ötlete lett volna. Ígérje meg, különben nem mondhatok többet és leteszem a telefont. – folytatta a titokzatos suttogó zaklató.

-          Hát ez jó, ugye maga csak viccel? – akadt ki Vitória

-          Igen, de honnan tudta? Mondja, hogy jött rá erre?

Csönd... Vitória hirtelen azt sem tudta mit mondjon, de arca egyre pirosabb lett, és valami nagyon csúnyát készült mondani a rejtélyes telefonbetyárnak, aki azonban gyorsabb volt, és megtörte a csendet.

-          Mondja, honnan jött rá, hogy Axel Witsel vagyok? Lehallgatják a telefont? Van valami hangfelismerő kütyüjük? Mondjon már valamit!

Vitória agyán végigsuhant a felismerés, először hatalmas meglepettség vett erőt rajta, de gyorsan magához tért, és határozott hangon szólt a telefonba.

-          Sehonnan. Maga mondott el mindent, köszönöm szépen. Szóval lássuk csak, maga vígan távozott ettől a klubtól annak idején hatalmas pénzekért, most pedig mivel látja, hogy ez nagy hiba volt és a Benfica még ma is jobb, mint a maga csapata, ön vissza szeretne jönni?

-          Hát nagyjából igen, de azért ne fogalmazzunk ilyen keményen. Már az eligazolásom napjától bántam a döntésem. Mindig is vissza akartam térni, imádom a szurkolókat. Már gyerekkoromban is mindig a Benficában szerettem volna játszani és...

-          Jó-jó, ne is folytassa. Nézze, maga tényleg egy nagyon jó játékos, és szerintem tehetek egy-két dolgot a leigazolása érdekében. Pár telefonhívás lesz az egész, és ha minden jól alakul, nyáron már jöhet is.

-          Hú, ez komoly? Te jó ég, köszönöm szépen, alig várom, hogy elmondjam Raffaellának!

-          Igen, komolyan beszélek. Tudja a B-csapatunk most eléggé küszködik a második ligában. Hasznát vennénk ott egy olyan játékosnak, mint maga.

-          Hogy mi? De én...

Vitória elégedetten lecsapta a telefont, aztán ki is kapcsolta, hogy Witselnek esélye se legyen tovább könyörögni az éj leple alatt. Egy tökéletes nap tökéletes befejezése – erre gondolt Vitória, és öt percen belül már az igazak álmát aludta.

Az elégtétel! Nincs is ennél jobb érzés, főleg akkor, ha a csapatod jóval kevesebb pénzből gazdálkodik évről évre. Adott egy Zenit, amely 4-5 éve még nem volt más, csak egy figyelemreméltó orosz csapat, azonban hála a Gazprom millióinak megengedhették maguknak, hogy nevetségesen nagy összegekért klasszisokat igazoljanak (persze csakis olyanokat, akik a pénz miatt hajlandóak voltak elköltözni a farkasordító hidegbe). A Zenit most már sokkal jobb. Közvetlenül az európai elit alatt van, és már csak idő kérdése, hogy mikor csatlakozik hozzájuk. Ilyen, és ehhez hasonló sorokat olvashattunk a szakértőktől az utóbbi időkben. Ezek a vélemények különösen akkor erősödtek meg, amikor a tavalyi csoportkörben oda-vissza vertek minket, vagy idén oda-vissza büntették a Valenciát és a Lyont. Hát igen, néha már mi is majdnem elhittük, hogy ők már egy másik szinten futballoznak, de amikor megkaptuk őket a sorsoláson, tudtuk, hogy a miénk lesz a terep

Már a beharangozóban rámutattam arra, hogy Hulk gyenge formában van, Witsel pedig alaposan beszürkült az évek során, és ezt jól láttuk a meccs alatt is. A Benficában anno egy teljesen más Axel Witsel futballozott. Egy felszabadult, technikás srác, akit öröm volt nézni. Na, szerdán ennek a rögös ellentétét láthattuk.

Hulkot viszont sosem szerettük. Játszott ő már ellenünk eleget és okozott is épp elég kellemetlen percet/órát/napot. Viszont ez a Hulk nagyon messze volt attól a portói Hulktól, még akkor is, ha Semedónak igencsak meg kellett kínlódnia vele.

Gyengén szereplő klasszisok, egy csapat, aki otthon nem képes meghatározó dominanciára eredménykényszer alatt – baj van ezzel a Zenittel, és erősen kétlem, hogy akár dupla ennyi pénz is jelentősen segíthetne rajtuk.

Az viszont, hogy ők erős keretük ellenére gyengék voltak, egy hajszálnyit sem vesz el az érdemeinkből. Sőt. Egy soha nem látott, felforgatott hátvédsorral kellett felállnunk a védelem szervezését Lindelöfre és Samarisra bízva, és remélni, hogy állják majd a Hulk-Danny-Dzyuba indította rohamokat. Nos, ez a két srác abszolúte megoldott mindent, amit kellett. Samaris egymaga megmentette a csapatot minimum 3 góltól (kell ennél jobb mutató egy hátvédnek?), Lindelöf pedig szintén nem maradt el tőle sokban, ráadásul ő még Lodygint is megtornáztatta, s a tőle már megszokott „induljunk meg előre, cselezzünk kettőt, és adjuk tovább" mutatványát is előhozta egyszer itt is, BL mérkőzés ide, hatalmas kockázatok oda. Talán Semedónak volt a legnehezebb dolga, mert Hulk és Zhirkov is az ő oldalán rohamozott, és a nagy számok törvénye alapján a legtöbb hibát is ő halmozta fel, de csalódni egyáltalán nem csalódtunk benne sem, aki meg azt mondja, hogy a Zenit gólja az ő lelkén szárad, az valószínűleg azt hitte, hogy amerikai focit néz. A baloldalon Eliseu is teljesen elfogadható teljesítmény hozott, de neki a harmatgyenge Kokorinnal kellett viaskodnia, aki sokszor saját magától elvesztette a labdát, még csak közbe sem kellett avatkozni.

Beszéljünk egy kicsit Édersonról is. Az UEFA beválogatta őt a hét csapatába, ami azért talán egy kicsit túlzás, mert bravúrokat nem mutatott be, viszont annyi biztos, hogy rendkívül higgadtan, hibák nélkül hozta le a meccset. Egy olyan kapusról beszélünk, aki tavaly még a Rio Avéban védett, idén nálunk alig kapott lehetőséget, most meg két baromira fontos meccsen (Sporting, Zenit) állnia kellett a sarat és nem rezgett be a lába. Oblak annak idején hasonlóan túrta ki Arturt, csak megjegyzem.

Ha mindenképpen gyengébb teljesítményeket szeretnénk találni a csapaton belül, akkor azt a középpályán kell keresni. Én Pizzit és Sánchezt pécéztem ki. Pizzi nem nagyon tudott érvényesülni, a nevét is alig lehetett hallani, de Sánchez már egy más tészta. Ő megint mindenütt ott volt szokás szerint, de sok labdát eladott. Ami viszont mindenképp a gyengék listájára teszi, az az, hogy a bekapott gólunknál ő volt a főludas. Jó-jó tudom, azt a gólt nem kellett volna megadnia Kassainak, de a játék ment tovább. Mindenki ment tovább az emberével, így tett Renátó is, aki futott Hulk mellett, de a végén valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megállt, Hulk pedig üresen, zavartalanul fejelhetett a kapuba. Viszont volt egy szép lövése egy nagyszerű akció végén, ami csak centikkel ment mellé. Ha az bemegy, akkor ő lenne most az isten, ilyen vékony a határ néha jó és rossz között.

Ezúttal a csatárok sem brillíroztak. Mitroglounak még csak egy lövése sem volt, igaz, labdákat nem nagyon kapott, Jonas úr meg úgy döntött, hogy ezúttal nem lő gólt. Igen, ő ilyen király. Most nem akart. A szabadrúgást a meccs elején pont úgy mérte ki, hogy az milliméterekkel fölé menjen, plusz volt egy félig-meddig egy az egyben helyzete, ahol Lodyginbe bombázott.

Na de akkor kik voltak a meccs hősei? Az egyik természetesen Samaris. Úgy játszott, mint egy klasszishátvéd, pedig nem is az a posztja. Jól szervezte a védelmet és több góltól is megmentette a csapatot. Hős.

A másik Fejsa. Az ő játéka nem volt olyan látványos, de aki jobban odafigyelt, láthatta, hogy iszonyatosan sok labda elakadt benne, sok akciót lefülelt, remekül fogta Dannyt és szinte egy rossz megmozdulása sem volt. Még a legtöbb pontos passza is neki volt a csapatban. Hős.

A harmadik Raúl Jiménez. Igazán boldoggá tesz, hogy az ő nevét most leírhatom ide. Nyáron leigazoltuk 9 millió euróért, de már az elejétől mellőzve volt. Kevés lehetőséget kapott, és amikor beállt, sokszor akkor sem sikerült neki igazán kibontakoznia. Egyedül az Astana elleni idegenbeli meccsen ugrasztott fel a kanapéról, ahol duplázni tudott, és ezzel sikerült pontot mentenünk a messzi Kazahsztánban, azóta viszont ugyanúgy partvonalon kívül volt. Szerdán is Mitroglou helyett jött, be, ahogy általában, csakhogy most máshogy alakult a történet. Jiménez szélcsendben, amikor szinte senki nem várta, kapott egy labdát kb. 25 méterre a kaputól, átdobta a labdát maga fölött, fordult egyet, majd kapásból lőtt egy akkorát, hogy a meglepődött Lodygin egy nagy vetődés után éppen csak a kapufára tudta pöckölni, utána a földről pedig tehetetlenül nézte, ahogy a kipattanót Gaitán a kapuba bólintja. Itt jutottunk tovább és ezt nemcsak mi tudtuk, de a játékosok is és az egész stadion. Onnantól már nem volt olyan csoda, ami a Zeniten segített volna, hiszen öt perc alatt kellett volna két gólt vágniuk. Jiménez villant, egy merész döntés és egy hibátlan lövés a semmiből. Hős.

A negyedik Gaitán. Nála már lassan megszokjuk, hogy a legjobbaknál kell a nevét említeni. Rengeteg meló, egy gól és egy gólpassz, azt hiszem, nem kell magyarázni tovább. Hős.

Van egy félhősünk is. Taliscának hívják. Ő csak 5 percig volt a pályán, kb. ötször is ért labdába, de az utolsó labdaérintése az volt, hogy lőtt egy gólt a Zenitnek. Csak úgy lazán a végső sípszó előtt közvetlenül.

Végül pedig Rui Vitória. A szezon során nagyon sokszor lemondtunk róla. Aztán felcsillant valami, majd újból elhasalt. Olyan hullámvasút volt ez, amilyet még nem építettek kerek e világon (de ha egyszer megépítik, nem lesz ember, aki hányás nélkül megússza rajta). Lehet, hogy ha az utóbbi két meccsen kedvezőtlen eredményeket érünk el, akkor az már az ő sorsát is megpecsételte volna. Ettől viszont sokkal többet kaptunk. A Sporting után a Zenitet is legyőztük idegenben és ebben az ő keze is jócskán benne van. Jól rakta össze a csapatot, a végén pedig tökéletesen cserélt. Vitória ráadásul az az edző, akit még nem rontott meg a hírnév és a média, szóval teljesen magát adja. A pálya szélén úgy néz ki, mint Pavarotti, de ha örül, akkor úgy ugrál, mint egy kisgyerek. Jó volt nézni az utolsó képsorokat, ahogy ünnepel a csapattal. Hős.

Hogy mi lesz innentől? Örömjáték. Azt hiszem, hogy a Bajnokok Ligájából mi már vesztesként nem jöhetünk ki, hiszen a legfőbb célunkat elértük. Lehet ebből még bravúr is, mert ha megkapjuk a Wolfsburgot, akkor teljesen reális esélyünk lenne bejutni a legjobb négy közé, de én úgy gondolom, hogy egy City, vagy Atlético ellen sem lépnénk pályára teljesen outsiderként. Már alig várjuk a sorsolást.

toszi21

Összefoglaló videó: