Jorge JesusHét hosszú év óta nem nyertük meg az idény első meccsét, ám most az újonc Gil Vicente ellen úgy tűnt, hogy megtörik a sorozat. Húsz perc alatt megnyertük a meccset, hogy aztán elbukjuk. Maxi Pereira, Luisao, Capdevila és Cardozo nélkül csak ennyire vagyunk jók?! Megelégedett vezérbikák vs. hajtós kiscsapat.

Benfica-Gil VicenteKezdjük a dolgok jó oldalánál: két éve egy hasonlóan nyögvenyelős meccsen(ott még büntetőt is rontottunk) szintén döntetlennel kezdtünk, hogy aztán az idény hátra lévő részében távcsővel bambulják a hátunkat. Egy ilyen folytatással most is kiegyeznénk, hiszen tudjuk, hogy az elején veszélyesek az újoncok, és most már azt is, hogy mi is önveszélyesek vagyunk. 2-0-ról nem megnyerni egy ilyen meccset több, mint luxus, de legalább időben levonhatja Jorge Jesus a konzekvenciákat, és rendet tehet a fejekben.

Látszott, hogy 1-0, majd 2-0 után kivétel nélkül mindenki azt hitte, hogy a bab is hús, a pályán nem volt egy igazi tökös legény, aki rendet tegyen, így gyorsan előkapartuk a tavalyi forgatókönyvet, hogy mutassunk valami olyat a nézőknek, amit egész nyáron nem láthattak. Bosszantó, mert a Trabzonsport simán kiejteni minden bizonnyal komolyabb feladat, mint megtartani a két gólos előnyt a Gil Vicente ellen...Gil-Vicent Benfica

Volt persze pozitívuma is a meccsnek, hiszen Nolito meglőtte sorozatban a negyedik gólját, és Saviolának is kellett már, hogy kapjon egy kis önbizalomdoppingot tétmeccsen, ráadásul húsz perc után még arra gondoltam, hogy megírom a hazai körökben korszakalkotó bejegyzésemet az ellentétes lábú szélsők zseniális alkalmazásáról, hiszen Nolito és Gaitán is nagyjából azt csinált amit akart, és ha épp Scherlock Holmes segítségével valami véletlen folytán megtalálták őket, akkor középen volt olyan lyuk a Gil Vicente védelmében, hogy abból ementáli sajtot lehetett volna készíteni.

Aztán gyökeresen változott a játék képe, a saját gyökérségünknek köszönhetően: elöl minden lehetőségre azt hittük, hogy már csak némi bónusz kísérlet a céllövöldében, míg hátul Ruben Amorim egy parádés félfordulatos luftját kihasználva szépített az ellenfél. Valahol kongattam is magamban a vészharangot, meg azt is mondtam, hogy még nincs baj, az a tavalyi szezon volt, most mentálisan is olyan erősek vagyunk, mint Uri Geller. Nem így lett.

Némi meddő mezőnyfölényünk ellenére néha tiszteletét tették térfelünkön Barcelos fenegyerekei, és a 74. percben a nagylelkű védekezésünknek hála egy szép átlövéssel ki is egyenlített Laionel, akire már hoztam is az összeesküvés elméletemet, ami nem feltétlenül hülyeség, hiszen még régebben, Setubal játékosként szintén betalált nekünk, bár akkor egy lecsorgó labdából öt méterről.

Ugyan vicces lehetett volna semleges nézőként nézni a sors szemét játékát velünk, kezdtem nyugtalankodni, hogy eldöntetlenül megyünk bele a végjátékba, hiszen Matics a padon ült, Luisao eltiltott volt, Cardozo pedig hivatalosan a válogatott szereplése miatt még nem állt készen a bevetésre, márpedig ezek a magas emberek nélkül kicsit abszurd volt, ahogy Jara, vagy Saviola kapja azt a megbecsült szerepet, hogy egy fejesgóllal döntsék el a meccset...

Mindenesetre ez a kilencven perc is szépen lepörgött, mi befürödtünk a túlzott optimizmusunkkal, az ellendrukkerek pár hétig még hetykén rendelhetnek a kocsmában, a legfontosabb azonban még vissza van: megmutatni Portugáliának, hogy ez a csapat van olyan erős, mint az utóbbi tíz év bármelyik bajnokcsapata.

fotók: planetbenfica