A betegség neve: Gólképtelenség

Két meccs óta tart. Most már teljesen bizonyos, hogy formahanyatlásról beszélünk, ami ráadásul a legrosszabbkor jött. Önbizalomvesztés és erőltetett optimizmus.Két meccs óta tart. Most már teljesen bizonyos, hogy formahanyatlásról beszélünk, ami ráadásul a legrosszabbkor jött. Önbizalomvesztés és erőltetett optimizmus.

Hol is kezdjem? Talán a legrosszabbal fogom. A csapat lejátszotta idén az első gól nélküli döntetlenjét is, így valószínűvé vált, hogy beér minket a Porto. Valószínű? Ugyan már! Inkább ne áltassuk magunkat! A Porto nem fog pontot veszteni ma, ez pedig azt jelenti, hogy a pénteki rangadót azonos pontszámmal várhatjuk. Rózsaszínű világban éltünk. Sorban hoztuk a kötelező győzelmeket és közben elhittük, hogy idén minket senki nem állít meg. Ekkor jött a Zenit...

Persze most, ebben a pillanatban még semmi sincs veszve. Most tartunk ott, ahol még mindent rendbe lehet hozni. Ha megverjük a Portót pénteken, akkor újra nyeregben leszünk a bajnokságban, egy Zenit skalppal pedig európai kalandunkat is folytathatjuk a legmagasabb szinten. Viszont egy hét alatt össze is dőlhet minden, amit ebben a szezonban felépítettünk. Drámaian hangzik? Az is!

Vajon fel tudunk-e állni? - elmélkedik Bruno négykézláb

Az Académica elleni meccsünket felfoghatjuk még úgy is mint egy jól időzített ébresztőórát, ami a legjobbkor szólalt meg, így fel lehet tápászkodni és hideg vízzel alaposan arcot mosni. De olyan hideg legyen az a víz, hogy egy jó darabig nyitva maradjon a szemünk tőle és azt lássuk amit éppen az adott helyzetben kell!

Igen, mert ezen a meccsen mindenki máshol járt. Még én, egyszeri szurkoló is a Bajnokok Ligáján agyaltam, míg le nem fújták az első félidőt és rá nem jöttem, hogy itt bizony az Académica ellen futballozunk, mégpedig borzalmasan szarul.

A második félidő Nélson Oliveira beállásával kezdődött, aki öt perc alatt több gólhelyzetet alakított ki, mint amennyit az előző negyvenötben láttunk. Gólt azonban neki sem sikerült rúgnia, pedig állandóan ott volt a lábában. Egyszerűen minden lövés Peiser kapust találta meg, akiből így hőst csináltunk.

A védelemmel nem igazán voltak gondok, de hát nem is lehetnek egy olyan csapat ellen, amely nem támad. Egyedül akkor jutottak el elvétve a térfelünk- és majdnem a kapunkig is, amikor mi már mindent a támadásra tettünk fel. Gólt mégsem láttunk.

Még Yannick Djaló is bevetésre került (miért nem Saviola?), aki úgy meg volt szeppenve, mint púpos srác egy vakrandi előtt. Nem is tett hozzá a játékhoz semmi említésreméltót, még a sérója is sértetlen maradt. Na és mi van Cardozoval? Hiszen ő a mi elsőszámú gólvágónk! Csendben volt. Helyzetekig nem sűrűn jutott el és ha mást kellett volna megjátszania labdákkal, akkor azt meg elrontotta.

- Hisz mire fel? Én vagyok a befejező ember, vagy nem? Akkor nehogy már nekem kelljen mást helyzetbe hozni?! - gondolta a bölcs Óscar, miközben levonult a gól nélküli döntetlen után.

Van tehát elég baj, de mégis úgy gondolom hogy jóra fordul minden. Mi a megoldás? Én azt nem tudhatom. De talán nem kéne kinyomni azt a bizonyos ébresztőórát és visszafeküdni még egy kicsit, hisz ez az ébresztőóra nem is szólhatott volna jobbkor, hogy szanaszéjjel kergesse a rózsaszín világunkat. Akkor kell összeszedni magunkat, amikor még nem késő, vagyis itt és most!