Két csúnya bojkott között gyönyörű világbajnokság született – atlétikai vb-történelem, 1. rész

 

Ahhoz képest, hogy a jellemzően európai sportágak már a múlt század elején vb-ket rendeztek (igaz, jó részük emiatt például Eb-t nem), a vizes sportok csak 1973-ban, az ökölvívók pedig 1974-ben terelték egybe a világ legjobbjait, ekkor tartották meg első világbajnokságukat. Az atléták 1983-ban, – igaz, 1976-ban és 1980-ban a nemzetközi szövetség, az IAAF már nem teljesen hivatalosan vb-nek nevezte azt a két, illetve egy, az olimpia műsorán nem szereplő versenyszámot felmutató viadalt, amelyet először Malmőben a férfi 50 km-es gyaloglók, majd Sittardban a női 3000 méteres futók és a 400 gátasok számára rendeztek meg.

Helsinkiben („A sportok királynője a Balti-tenger lányának vendége lett…” – kezdte tudósítássorozatát a korabeli Népsport) mindenki ott volt, aki számított, a legendás olasz elnök, Primo Nebiolo a megnyitón 153 ország atlétáit köszönthette, az amerikai kezdeményezésre egy sor ország által bojkottált moszkvai olimpia után főleg arra fájt a foga a világnak, hogy ki ezért, ki azért, de megmutassa: a teljes mezőnyben ő a legjobb.

Egy 22 éves amerikai sprinter, bizonyos Carl Lewis távolugrásban, 100 méteren és a 37.86 másodperces világcsúcsot repesztő 4x100-as váltóban is csúcsra ért, itt kezdődött el évtizednél is hosszabb tündöklése, amely távolban 1991-ig, az olimpiákon 1996-ig verhetetlenné tette, de ez idő alatt a Santa Monica Track Club ikonja a legrövidebb távokon is minimum a dobogóra jó volt, de általában a tetejére.  „Ideje lenne már igazán megtanulnunk váltani…”  – nyilatkozta a 4x100-as rekord után – ő csak tudja. Közben a távolugrás döntőjében a bírák engedélyezték neki, hogy soron kívül ugorhasson, mert éppen a 4x100 elődöntőjében akadt dolga…

Ezen a vb-n tűnt fel a szovjet-ukrán rúdugrófenomén, Szergej Bubka, aki a finn fővárosban „mindössze” 570 cm-rel nyerte meg első világbajnoki aranyát, hogy aztán egészen 1997-ig minden vb-n diadalmaskodjon (testvériesen elosztva, háromszor szovjetként, 1991 után háromszor ukránként), utoljára már majdnem 34 évesen. És mindeközben 35-ször javított szabadtéren és fedett pályán világcsúcsot (általában egy-egy centivel, ha már a Nike 1992 után rekordonként 40 ezer dollárral honorálta…), kell-e mondani, ő jutott túl elsőként a történelmi hatméteres magasságon is, 614-es szabadtéri csúcsa 26, a 615-ös fedett pályás rekordja 21 évet élt.

Varázslatos pályafutása egyik koronagyémántjaként a nagy Edwin Moses Helsinkiben is nyert és lett pályafutása 82. győzelmével a 400 méteres gátfutás történelmi, első világbajnoka (4x400-on viszont egy bukás után befutóemberként csak a hatodik helyre tudta behozni az amerikai váltót); egy 25 éves kis bajuszos olasz, Alberto Cova űrhajrájának köszönhetően 10 ezren Európa után a világ legjobbja is lett (majd Los Angelesben olimpiát is nyert); Steve Cram 1500-on folytatta a középtávok legszebb, coe-i és ovetti brit hagyományait; a 110 gátas amerikai Greg Foster itt nyerte meg vb-triplájából az első aranyat; a brit Daley Thompson pedig moszkvai és Los Angeles-i tízpróbagyőzelme között Helsinkiben is odatett 8666 pontot, ami 1983-ban természetesen világbajnoki címet ért.

A hölgyeknél (még ha utólag ez a kitétel némely szocialista sportoló esetében talán kissé erős is…) a csehszlovák gőzmozdony, Jarmila Kratochvílová 400-on és 800-on is hazavágta a mezőnyt (a rövidebb távon 47.99-cel, ez volt Lewisék váltórekordja mellett Helsinki másik világcsúcsa), a 200-at átengedte a később 400-on ma is érvényes világrekordot futó NDK-s Marita Kochnak – aki mögött egy 23 éves jamaicai lány, bizonyos Merlene Ottey lett jó szokásához híven ezüstérmes, ez volt az első vb-érme a 14-ből, de az olimpiákkal ellentétben, ezek közül legalább három arany. Marlies Göhr 10.97 másodperccel lett a világ leggyorsabb futónője – a legnagyobb esélyes, az amerikai Evelyn Ashford combhajlító izma meghúzódott a 100-as fináléban és elesett… –, s a két váltót is természetesen az NDK nyerte meg, Koch mindkettőben benne volt.

Mary Decker talán már Los Angelesre gondolva győzött 1500-on és 3000-en, nyilván őt szánta az amerikai média az 1984-es játékok nagy hazai sztárjának, aztán a Zola Budd-dal való ütközés miatt ebből semmi sem lett. Ügyességi számokat ekkor még csak szőrmentén rendeztek, a nők nemhogy rúddal, de hármasban sem ugrottak és kalapácsot sem vetettek – itt az egyetlen nem szocialista arany a finn gerelyhajítóé, Tiina Lillaké lett, a hazai szurkolók nem kis örömére. (Viszont a csehszlovák „mackó néni”, a fedett Eb-k nyolcszoros bajnoka, Helena Fibingerová súllyal, a szovjet-orosz gazella, Tamara Bikova pedig magasban 201 cm-rel igazán emlékezetes versenyben diadalmaskodott – érdekesség, hogy Bikova 1983-ban mindent, így Budapesten fedett Eb-t is nyert, amúgy pedig a hazáján kívül soha semmit…)

Az éremtáblán a Német Demokratikus Köztársaság (amely már csak alig több mint hét évet élt, ezt sem gondolta volna 1983-ban senki…) a maga 10 aranyérmével kettővel megverte a bombaerős és teljes csapattal Moszkva után először a világ elé lépő Egyesült Államokat. Lillak aranya mellett a finnek Arto Bryggare 110 gátas ezüstjének és Martti Vainio 5000-es bronzának örülhettek, a magyar atlétika viszont további nyolc évet várt az első vb-érmére.

 

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 27-i lapszámában jelent meg.)