Klampár Tibor, a tehetségtelen zseni

SZŰCS MIKLÓSSZŰCS MIKLÓS
Vágólapra másolva!
2019.03.03. 15:36
null
(Fotó: Imago)
Volt egyszer egy világverő asztalitenisz-generáció. Három életút, három egyéniség, három motiváció, egy cél. Pofonokkal teli út a világbajnoki címig.

 

A nyolcéves kisfiú kerekre nyílt szemmel néz körbe, majd bizonytalan lépésekkel elindul a legközelebb álló felnőtt felé.

 

KLAMPÁR TIBOR

Született: 1953. április 30., Budapest

Sportága: asztalitenisz

Válogatottságai száma: 314 (1968–1994)

Klubjai: Vörös Meteor (1961), Postás SE (1961–1976), Budapesti Spartacus (1976–1985), Langenlois (1985–1988), Wolkersdorf (1988–1998), Bp. Postás (1998–1999), Lavamünd (1999–2002), Békési TE (2002–2009), Szécsény (2009–2013)

Kiemelkedő eredményei: 2x világbajnok (páros: 1971; csapat: 1979), 3x vb-2. (páros: 1973, 1979; csapat: 1981), vb-3. (csapat: 1977), 3x Európa-bajnok (páros: 1974; csapat: 1978, 1982), 2x Eb-2. (csapat: 1974; vegyes páros: 1978), 3x Eb-3. (egyes: 1982; páros: 1970, 1980), olimpiai 4. (egyes: 1988), Európa Top 12-győztes (1981), világkupagyőztes (1981), 34x magyar bajnok (1969–1999)

Kitüntetései: az év magyar asztaliteniszezője (1969, 1970, 1971, 1976, 1979, 1980, 1981, 1983, 1988), az európai asztalitenisz Hírességek Csarnokának tagja (2015), MSÚSZ-MOB életműdíj (2019)

Jó napot, pingpongozni jöttem.”

Ugye tudod, hogy ez itt nem szabadidőközpont? – hangzik a szigorú válasz. – Ez a Postás egyesületi terme. Tudsz egyáltalán pingpongozni?”

A Vörös Meteorban már játszottam néhány hónapig, de elküldtek, mert ügyetlen vagyok.”

Akkor meg mit keresel itt?”

A bátyám szerint nincs igazuk, azt mondja, tehetséges vagyok.”

1961 őszét írjuk. A csillogó szemű Klampár Tibi elszántságát értékelve, befogadják a Postásnál, talán úgy vannak vele, előbb-utóbb úgyis megunja és továbbáll. A Zichy Jenő utcai pinceterem hátsó szegletében lévő asztalon játszogathat Józsi bátyjával, az edzők inkább a többiekkel foglalkoznak.

Mit csinálsz?” – hasít a levegőbe Józsi üvöltése, egy pillanattal később pedig hatalmas pofon csattan Tibi arcán. Aztán még egy és még egy. A terem elcsendesül, mindenki Klampárékat nézi, és azt, ahogyan Tibi végül a padlón köt ki.

Irány a Városligetbe futni! Két kör! Most!” – kiabálja habzó szájjal Józsi, megrettent öccse pedig engedelmesen összeszedi magát és elindul az ajtó felé. Másfél óra múlva izzadságtól csapzottan tér vissza Tibi, akit bátyja pihenő nélkül az asztalhoz rendel, és folytatják az edzést. A terem közben szép lassan kiürül, már csak egy pingponglabda hangját visszhangozzák a falak.

Bezárnánk a termet” – szól egy hang a terem másik sarkából.

Miért, mennyi az idő?” – kérdez vissza Józsi.

Mindjárt tizenegy. Este tizenegy.”

Józsi a hátára kapja a hullafáradt Tibit, úgy indulnak haza a hetedik kerületbe. Másnap reggel nyolckor a két Klampár nyitja a termet, mire a többiek megérkeznek, már javában gyakorolnak. Józsi a helyes lábmunkát, kéztartást, ütőfogást, tenyerest, fonákot magyarázza öccsének, aki szívja magába az információkat.

Így telnek a napok, hetek, hónapok.

Tibi csak végszükség esetén megy suliba, inkább a pinceterem felé veszi az irányt. A tanulás nem az ő asztala, időnként balhéba is keveredik, sokszor a környék bandái körében tiszteletnek örvendő Józsi menti ki szorult helyzetéből. Az edzéseken napi rendszerességgel csattannak a pofonok, a ligetben sétálók pedig sokszor látják, amint egy biciklihez kötözött fiúcska futva igyekszik lépést tartani a kétkerekűvel, amelyet egy nála jóval nagyobb és erősebb srác hajt… Tibi fantasztikus ütemben fejlődik, már senki sem tartja ügyetlennek, tehetségtelennek, sőt egyre inkább elismerik, ám a nagyobbik testvér módszereivel nem tudnak megbékélni.

Figyelj, Józsi, ezt nem bírom tovább nézni! Azzal nem tudok mit tenni, ha kínozni, verni akarod az öcsédet, de vidd haza, ne itt csináld a teremben, különben nem játszom többet vele. És a többiek sem” – fordul Józsihoz az egyik csapattárs, Temes Péter, aki rendszeresen beszáll az edzésekbe, Tibi pörgetéseit nyesegeti vissza.

Ez a mi dolgunk, te foglalkozz a sajátoddal!” – hangzik a nyers válasz.

Ha a bátyám nem ilyen lett volna, biztos abbahagyom, sőt talán el sem kezdem. És akkor tényleg nem tudom, mi lett volna belőlem. Neki köszönhetek mindent, száz százalékig” – hálálkodik évtizedekkel később Klampár Tibor Barta Gábor és Gadácsi János „Tévedések vígjátékosai” című könyvében. Nem kérdés, az edzői szakmát sohasem tanuló nagyobbik testvérrel egyre látványosabb eredményeket ér el: tizenegy évesen már helye van a serdülőválogatottban, két esztendővel később, 1966-ban első magyarként megnyeri a serdülő Európa-bajnokságot Szombathelyen, újabb három év múlva, mindössze tizenhat évesen pedig felnőtt magyar bajnoki címet szerez. A Postásnál papíron Várkonyi László az edzője, az asztalnál azonban továbbra is többnyire Józsi sanyargatja. Meghívást kap a felnőttválogatottba, ahol nem fogadják egyöntetű lelkesedéssel. Egyrészt, mert a kor nagyjait már többször legyőzi, mint ők őt, másrészt mert nehezen kezelhető srác hírében áll: köztudott, hogy akadnak ügyei, legtöbbször azért, mert jogosítvány híján többször is száguldva menekül a rendőrök elől. Néha persze elkapják, de olyankor kidumálja magát.

Adja a jogsiját!” – kiabál rá egyik alkalommal az egyenruhás.

Tudja, még tanulóvezető vagyok, az oktatóm most szállt ki a saroknál. Nem látta?”

Kétszáz forintra megbüntetik, aztán megy tovább, mintha mi sem történt volna. A vezetéssel amúgy nincs baja, a KRESZ-vizsga azonban ötször kifog rajta, hatodszorra sikerül átcsúsznia, attól kezdve már jogosítvánnyal száguldozik a városban, és menekül a rendőrök elől.

A balhékat egyelőre megússza, mert az eredmények sok mindent felülírnak. Másfél évvel az 1971-es nagojai világbajnokság előtt Berczik Zoltán veszi át a válogatott irányítását, aki látja a lehetőséget a fiatalokban, ezért sok mindent elnéz nekik. Még azt is, hogy a szinte mindenkinek vicces becenevet adó Klampár – akit hosszú, vékony lábai miatt Gólyának hívnak a többiek – Clarence-nek, Bruminak, Brunyáknak vagy Brunyónak szólítja. Nagojába csúcsformában érkezik, Jónyer Istvánnal párosban megnyeri a világbajnokságot, egyesben azonban elbukja a kínai Hszien Ting elleni negyeddöntőt. Ez utóbbit Hámori Tibor, a Népsport helyszínről tudósító munkatársa elintézi annyival, hogy „Klampár nagyon küzdött az újabb dobogós helyezésekért, de rendkívül szoros, ötjátszmás mérkőzésen mégis kikapott”. A tizennyolc éves Klampár viszont még a hazaérkezése után is dühöng: „Az a hülye Tímár (Tímár Ferenc, csapattárs volt a válogatottban – a szerző) végig ott ugrált a palánk mellett és azt kiabálta, »Gyerünk, Tibi, verd agyon az indiánt!«, Berczik pedig nem is figyelt a meccsemre, bagózott a kispadon, fújta a cigifüstöt, még a bíró is rászólt.”

(Fotó: Tumbász Hédi)
(Fotó: Tumbász Hédi)

Szó, mi szó, nem jó a viszonyuk, Berczik jobban kedveli a kezelhetőbb Jónyert és Gergely Gábort Klampárnál, aki nem finomkodik, ha nem ért egyet vele, elküldi melegebb éghajlatra. Az 1972-es Európa-bajnokságot ínhüvelygyulladás miatt kihagyja, bár senki sem hisz neki, még Eiben doki, a válogatott orvosa sem erősíti meg a diagnózist, úgy sejtik, csak a világ elől akar elbújni, mert az 1973-as világbajnokságot mindenképpen szeretné megnyerni, de Klampár tagadja. Akárhogy is, Szarajevóban már a 32 közé sem jut be, két évvel később Kalkuttába pedig el sem utazhat: eltiltják – ráadásul nem is először. Az ok ezúttal az, hogy minősíthetetlenül káromkodik a válogatott keret női játékosai előtt, amit Ormai László, a Statisztika vezetője nehezményez. Sidó Ferenc, a Bp. Spartacus vezetőedzője kap az alkalmon, Ormai mellé áll, persze nem minden hátsó szándék nélkül: az akkori sporthivatalnál, az OTSH-nál kijárja, hogy Klampárt megszerezhesse a Postástól. Miután sikerül, ő maga intézi el Bercziknél, hogy vegye vissza a válogatottba – persze már csak a világbajnokság után. Kalkuttában amúgy bomba formában vannak a mieink, Jónyer és a Jónyer, Gergely páros is világbajnoki címet szerez, a vb után pedig idehaza sokan arról beszélnek, hogy néhány elejtett b…meg és k…a anyád miatt úszott el a csapat aranyérme.

Aztán kis híján másodszor is megtörténik. Az 1979-es phenjani világbajnokságra készülő válogatott Tatán edzőtáborozik, s a bezártságot, a monotonitást nehezen viselő Klampár egyik csapattársával, Takács Jánossal és a súlyemelő Száraz Imrével kiszökik, hogy lazuljon kicsit Budapesten, ám pechjére a visszafelé úton lerobban a Lada. Klampár felhívja az edzőtábort, megkéri a portást, szóljon Kreisz Tibornak, hogy jöjjön értük. A portás elindul a szobák felé, de belebotlik Berczikbe.

Maga mit keres itt ilyenkor?!” – kérdezi ingerülten a kapitány, aki amúgy is a plafonon van, most bukott el néhány kártyapartit a szövetségi vezetőivel szemben.

Én… izé… Kreisz urat keresem.”

Mi dolga ilyenkor vele?”

Klampár úr kérte, szóljak neki, hogy menjen értük, mert lerobbant az autójuk.”

Berczik őrjöng, mire a „bűnösök” visszaérnek a táborba, meg is hozza a döntést, Klampárt és Takácsot kirúgja a válogatottból.

A csapaton belül óriási a pánik. Mi lesz most?

Zoli, vedd vissza Klampárt, nélküle nem tudunk nyerni!” – könyörög Jónyer és Gergely Bercziknek. Néhány nap múlva a szövetség rendkívüli elnökségi ülésén is ez a téma.

Ennek a csapatnak ez az utolsó esélye, hogy világbajnok legyen” – érvelnek többen is, mire Berczik beadja a derekát: „Oké, legyen. Jöhet Phenjanba, de legalább pénzbüntetést kapjon!”

Nagy összegre, tízezer forintra büntetik a két renitenst. Mindenki megnyugszik, már semmi akadálya annak, hogy Klampár – és persze Takács – felszálljon a Phenjan felé induló menetrend szerinti járatra.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 2-i lapszámában jelent meg.)


 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik