NFL: súlyos sérülése után mindenkire rácáfolt a Colts parádézó sztárja

Völgybe száll és bércre hág. Mindenki, aki valaha biciklizett, futott, szánkózott, síelt, vagy egészen egyszerűen csak sétált, tudja, hogy a lejtmenet után törvényszerűen jön a felfelé kaptatás. Tőlük annyiban különbözik a hegymászó, hogy míg a többiek az előbbi, pihentető szakaszt élvezik, és az utóbbi, kínkeserves etaptól tartanak, neki a csúcstámadás szerzi a legnagyobb örömöt.

Nos, ennyiben a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) csapatai és játékosai is a jégcsákánnyal felszerelt titánokhoz mérhetők, hiszen nekik is csak az számít, hogy a lejtmenet egyszer végre véget érjen már, s jöjjön a mélypont, hogy aztán elkezdhessenek felfelé kapaszkodni. Jobb esetben a bevásárlószatyorból rögtönzött csúszka (avagy „popsitepsi”) gyorsan a falumenti domb aljára ér, és egyből fel lehet kaptatni a szemközti hegyre, de van, amikor minden hosszabbra nőtt, kimeredő fűszál jobbra-balra borítja a járgányt.

Andrew Luck, Frank Reich és az Indianapolis Colts minden érintett számára szerencsés módon megtalálta, hogyan lehet a mélyrepülésnek minél gyorsabban a végére jutni, hogy újra jó irányba tarthassanak. Míg az olyan csapatok, mint a Cleveland Browns tíz, több vereséggel, mint győzelemmel zárt szezon után még mindig képes volt tavaly – a történelem során másodikként… – „kereken” nulla sikert elkönyvelni (ehhez képest csak ez év közepén vágta ki a vezetőedzőjét), addig a Colts csupán három évvel a legjobb négybe jutás és egy tényleg kritikán aluli, négy diadallal kibekkelt idény után máris visszatalált a helyes útra.

Ehhez pedig nem kellett más, mint két, élete legmélyebb pöcegödréből kimászni igyekvő fazon. Az egyikük a csapat irányítója, Andrew Luck, aki még 2012-ben került a csapathoz. Történt, hogy az indianapolisi közönség, amely csaknem másfél évtizeden át minden idők legjobb irányítója, a városnak egy bajnoki címet is szállító Peyton Manning bűvészmutatványait csodálhatta, igencsak szívére vette, amikor a kék ruhás együttes a műtét után lábadozó és egyébként is egyre inkább kiöregedő vezér hiányában két nyamvadt sikert tudott csak összekotorni. Öröm volt az ürömben, hogy a három hónapos minősíthetetlen produkció következménye az NFL 2011-es szezonjának legrosszabb győzelmi mutatója lett, amelynek köszönhetően a Colts a 2012-es draftnak rögtön az első választási jogával magához láncolhatta az őstehetségnek kikiáltott Luckot.

A vélhetően már kisgyermekként is kopaszodó srácot nem véletlenül tartották olyan sokra: már az első évében 11 győzelemhez és rájátszáshoz segítette a Manningről pillanatok alatt megfeledkező társaságot. A következő két idényben sem változott a forgatókönyv, a Colts menetrendszerűen szállította a 11 sikert, s minden évben egy lépéssel közelebb is került a nagydöntőhöz – de ami oly közeli volt 2014-ben, az oly távol is maradt a New England Patriotstól elszenvedett 45–7-es gatyázás nyomán. A 2015-ös szezonban aztán az addig acélembernek tűnő, novemberben azonban izomszakadást és vesesérülést szenvedő Luck elkezdett széthullani a sok benyelt pofon nyomán, s a csúszós lejtőn nehéz fékezni.

Hiába írt alá hat évre szóló, 140 millió dolláros, azaz csaknem 40 milliárd forintos szerződést, és húzta ki az első hosszabb betegszabadságát követő 2016-os szezont, amint lefutottak a többnyire az ő földbe döngöléséből álló meccsek, azonnal műteni kellett a jobb vállát. Ahogy kéz nélkül Picasso is csak nehezen festhetett volna, s Mozart is csupán egy „fadoboz” mellett ücsörgő fura frizurájú alak lett volna, úgy a dobó karján éktelenkedő sebeit nyalogató irányító is magatehetetlenül ült a kispadon, amíg együttese négy győzelem mellett tizenkét vereséget is benyelt.

Luck a kihagyott évet követően az idén végre visszatért, s az utóbbi mérkőzéseken régi önmagára emlékeztetően hajigálja a tojáslabdát. Ez nem kis részben köszönhető az 56 éves Frank Reich vezetőedzőnek, aki korábban sosem ült a kormányosi székben, s aki csak télen érkezett Indianapolisba. A tréner maga is éppen hullámvölgyben „járt”, amikor Luck a vállsérülése, a Colts pedig az elmúlt 20 éve második legrosszabb szezonja okozta válságból próbált felépülni. Reich ugyanis majdnem tíz éve járja az NFL-t, s kisebb, de inkább nagyobb kudarcként élte meg, hogy még csak egy fránya vezetőedzői interjúra sem volt elég, amit eddig letett az asztalra, hiába üresedett meg a 2017-es alapszakaszt követően hat, a rájátszás közepén pedig némi meglepetésre még egy pozíció.

Hiába tűnt azonban úgy, hogy a saját Birodalom (németesek előnyben) felépítéséről szőtt álmoknak lőttek, Reich a kesergés mellett azért a munkára is szorított időt, s a támadóegység trénereként hozzájárult a Philadelphia Eagles mesébe illő Super Bowl-meneteléséhez. Mindeközben a Szerencse (angolosok előnyben) is mellészegült, hiszen az Indianapolisban tuti befutónak számító Josh McDaniels, a New England Patriotsot irányító Bill Belichick jobbkeze lemondott a lehetőségről, így ismét megnyílt egy korábban betöltöttnek vélt pozíció. Reichnek ekkor már – egy frissen szerzett bajnoki gyűrűvel az ujján és az ötletes, újító játékelemekkel a repertoárjában – nem okozott különösebb problémát, hogy elnyerje a Colts tulajdonosának, Jim Irsaynek a tetszését.

A 2018-as szezon elejére Luck és Reich is túllendült a mélyponton. Előbbi végre visszatérhetett a pályára a csaknem másfél évig tartó rehabilitációt követően, utóbbi pedig tíz év után végre kikaparta magának a gesztenyét, és leülhetett egy profi együttes kispadjára. Karöltve húzzák maguk mögött a kettejük által irányított és kormányzott Indianapolist, amely az év elején még ellenállt, de az utóbbi meccsek során már szintén elkezdett felkapaszkodni. A Colts az elmúlt négy mérkőzésének mindegyikét megnyerte, s minden esélye megvan, hogy akár már az idén, de legkésőbb jövőre visszakerüljön a liga legjobb csapatai közé, a rájátszásba.

A három hegymászó tehát együtt kikecmergett a gödörből, s megindította a csúcstámadást – hegy legyen a talpán, amely útjukat állja.