Jason Pierre-Paul a teljes rájátszában, a Super Bowlon is jól játszott (Fotó: Reuters)
Hogy a Super Bowl-győzelmet nem adják ingyen, meg kell érte küzdeni és szenvedni, és csak a legkitartóbbak érnek fel a csúcsra, az aligha meglepetés. Akinek viszont szinte az egész élete a mosolyogva viselt küzdelemről, szenvedésről és kitartásról szól, annak holmi NFL-bajnoki cím már meg sem kottyan. llyen ember például Jason Pierre-Paul.

 A rájátszásban 8–0
Jason Pierre-Paul karrierje során eddig két alkalommal jutott be az NFL rájátszásába. Előbb 2012-ben a New York Giants tagjaként, majd idén a Tampa Bay Buccaneers játékosaként nyert bajnoki címet. Nyolc playoff-mérkőzéséből mind a nyolcat megnyerte. 
„Ez a fiú az állhatatosság csúcsa – foglalta össze Bruce Arians, a Tampa Bay vezetőedzője, hogy mit kell tudni a 32 éves védőjátékosról.  – Oroszlánszívű.”

„Megtestesíti mindazt, amit egy igazi bajnoktól elvár az ember. Nemcsak meccseken, de edzéseken, a hétköznapi munkában, a pályán kívül – egyszerűen ellenállhatatlan.”    Ezt meg Tom Brady mondta róla, aki alighanem felismer egy igazi bajnokot, ha már egyszer minden idők legnagyobbját látja minden reggel a borotválkozótükörben.

És valóban. Az egy dolog, hogy Pierre-Paul milyen elánnal kergeti az ellenfelek irányítóit (amióta 2018-ban Tampa-játékos lett, nincs tíz ember a ligában, aki nála többször sackelte volna őket), de valódi vezéregyéniség is: legendás az egyik szünetbéli öltözői beszéde, amelynek hatására 17–0-s hátrányból fordított meg a csapat egy bajnokit, és a Super Bowl előtt is ő magyarázta a nála fiatalabbaknak (vagyis a Buccaneers védelmében gyakorlatilag mindenkinek), hogy ne vakítsa el őket a siker lehetősége, igyekezzenek értékelni, hogy ott lehetnek, ahol, mert ez nem jár és nem adatik meg mindenkinek, és nem is szabad készpénznek venni.

Márpedig Jason Pierre-Paul gyerekkora óta tudja, hogy semmi sem tart örökké, de azt is, hogy az ember minden nehézségen képes keresztülverekedni magát.

A kis Jason ugyanis még csecsemő volt, amikor édesapja, azóta is megmagyarázhatatlan módon, néhány hét alatt teljesen elveszítette a látását. Édesanyja így három műszakban volt kénytelen takarítói munkát vállalni, és a gyerekeknek is ki kellett venniük a részüket a család fenntartásából: hősünk például még javában iskolás volt, amikor a fociedzések után már éjfélig egy gyors­étteremben dolgozott. Nagy árat fizetett ezért, a tanulásra ugyanis nem sok energiája maradt: az egyetlen iskolai papírja azt igazolja, hogy tényszerűen bejárt 13 éven át, ám semmiféle vizsgát sem tudott letenni.

Másrészről focista is azért lett, mert pocsék tanuló volt: gimnáziumi matektanára, másodállásban a sulicsapat edzője, annak fejében nem buktatta meg a tehetséges, de a futballhoz egyáltalán semmit sem konyító kosaraspalántát, hogy átmegy a tojáslabdásokhoz – végül is ennek köszönheti egész karrierjét és a közben összekeresett csaknem százmillió dollárját.

Ám hiába nőtte ki magát klasszis focistává, hiába szerezte meg már második idényében első bajnoki gyűrűjét (még a 2011–2012-es idényben, a New York Giants színeiben, éppen a Tom Brady vezette New England Patriots ellen), és hiába tartozott az NFL klasszisai közé, az élet továbbra is próbatételek elé állította – ő azonban sugárzó mosollyal lendült túl minden nehézségen, beleértve két, a pályafutását is veszélybe sodró sérülést.

2015-ben egy tűzijáték-rakéta robbant fel a kezében, egy ujját teljesen elveszítette, kettőt félig amputálni kellett, ám az első adandó alkalommal visszatért a pályára, először hatalmas, bunkószerű kötéssel a kezén. 2019-ben pedig a nyakában tört el egy csigolya, amikor autójával megcsúszott az esős úton, de már a kórházi ágyról vigyorogva ígérte meg edzőjének, hogy hamar ott lesz a pályán – így is lett, sőt a friss bajnokcsapatnak is kulcs­embere volt.

A titka? „Jöhet jó vagy rossz, én mindig próbálok önmagam maradni – mondja. – Sok mindenen mentem keresztül, de mindig igyekeztem mosolyogni. Életemben nem adtam fel semmit.”