NFL: árulfeltöltőből lett a legjobb, a csúcsra juttatta a Ramst

MINDEN AZ 53. SUPER BOWLLAL KAPCSOLATBAN EGY HELYEN!

„A kritikusok úgy szidtak minket, mintha legalábbis besároztuk volna a pápát. Most meg ünneplik, amit mi már húsz éve megcsináltunk.”

Egy Mike Martz nevű amerikaifutball-edző mondta ezt nem kis malíciával. Merthogy miközben a Los Angeles Rams NFL-csapata – nyakra-főre hajigálva a labdát – látványos támadójátékkal készül a Super Bowlra, abból a kottából játszik, amelyet húsz évvel korábban ugyanez az együttes hozott be a ligába, feje tetejére is állítva az egész sportágat.

A KEZDETLEGES TAKTIKA: NYOMAKODÁS, TOLAKODÁS

A kilencvenes évek amerikai futballja még nem a mostani látványos akrobatashow volt ágyúkarú irányítókkal és a levegőben métereket repülve labdát fogó elkapókkal.

Épp ellenkezőleg: a régi vágású fociedzők azt képviselték, amit azok a még régebbi vágású fociedzők, akiken ők felnőttek, és akik a múlt század harmincas éveiben még lenézték a frissen engedélyezett előre passzt. Sokkal nagyobb becsülete volt akkortájt a hősies nyomakodás közben előretaszigált labdának, mint a gyáván és kockázatosan előrehajított disznóbőrnek, és bár idővel enyhült az ellenállás, azért a hőskori „üsd-vágd, nem apád!” foci maradt az igazi.

Még a kilencvenes években is az volt az általános taktika, hogy a csapatok az első két kísérletükkel megpróbáltak futással-lökdösődéssel annyit előrehaladni, amennyit csak lehetett, aztán harmadikra egy előrepasszolt labdával igyekeztek átdobni a hiányzó yardokat. (Csak a biztonság kedvéért: az amerikai foci alapját ugye az képezi, hogy a támadó csapat megpróbál lehetőleg három akcióból tíz yardot megtenni, és ha ez sikerül, kezdheti elölről a dolgot.)

A bátrabbak ugyan olykor variáltak kicsit a taktikán (akik esetleg előbb elhajították a labdát, azok is legfeljebb kockázatmentes rövid átadásokkal próbálkoztak), de az efféle változások lassabban jutottak át a ligán, mint pofányi falevél egy bron-toszaurusz emésztőrendszerén: futás, futás, passz, majd újra ugyanez – így épült fel egy átlagos NFL-csapat támadójátéka.

ÁRUFELTÖLTŐBŐL LETT AZ NFL LEGJOBBJA

A St. Louis Rams 1999-ben azonban csak szeretett volna átlagos csapat lenni, merthogy a liga egyik legrosszabbjának számított.

Dick Vermeil vezetőedző tudta, ha nem talál ki valamit, az utolsó idénye következik.

Először is összerakott egy bivalyerős támadósort. Az alapesetben futójátékos, de a repülő labdák megfogásában is jeleskedő Marshall Faulkot azért tudta megszerezni, mert az összeveszett a fizetésén előző csapatával – aztán a következő három évben rendre a liga legjobb támadójának választották. A vajkezű elkapó Torry Holt az 1999-es játékosbörzén pottyant a Rams ölébe (19 évvel később pedig alig rosszabb poszttársával, Isaac Bruce-szal egyszerre került a Hírességek Csarnokának várólistájára), mellettük a rutinos Ricky Proehl és a szélvészgyors Az-Zahir Hakim várta a passzokat.

A névsornak azért van jelentősége, hogy lássuk: abban a korszakban, amikor az NFL-csapatok többsége legfeljebb két elkapót küldött csatába, kiszámíthatóvá téve a játékot (a többiekre a tolakodásban várt feladat), a Rams irányítója négy, de Faulkkal együtt akár öt kiváló célpontnak is passzolhatott, ha akart.

És ez az irányító sem volt akárki.

Eredetileg csak jobb híján állították csatasorba a 28 évesen még egyetlen profi meccset sem játszó Kurt Warnert, aki nem sokkal korábban még Hollandiában, előtte meg egy iowai teremfoci-csapatban dobálta a labdát; sőt árufeltöltőként is dolgozott egy szupermarketben, miután egyszer már rövid úton eltanácsolták az NFL-ből. Ám amikor megkapta a lehetőséget a Ramsnél, 1999-ben és 2001-ben is ő érte el a legtöbb touchdownpasszt a ligában.

„Hogy mi a titok a teljesítményem mögött? A hitem Jézus Krisztusban – fejtegette akkoriban. – De ezt valahogy senki sem hallja szívesen, úgyhogy újra és újra megkapom a kérdést, pedig már ott van rá a válasz.”

Krisztus urunk mellett azonban Warner még valakinek rengeteget köszönhetett: a legelején idézett Mike Martznak, aki úgy döntött, szembemegy az NFL több mint félévszázados tradícióival. Rengeteg munkát ölt ugyanis a két kötelező futás utáni harmadik kísérleteknél alkalmazott passzjátékok kitalálásába és betanításába, amelyek ráadásul általában sikeresek is voltak.

„Ezek a harmadik kísérletes akciók annyira jól mennek, hogy akár első meg második kísérletre is bedobhatnánk őket” – jegyezte meg egyszer akkori főnökének, de az akkori NFL-állapotokra jellemző, hogy ekkor még mindketten csak jót nevettek az egészen.

SZEMBEMENTEK MINDEN HAGYOMÁNNYAL

Martz azonban 1999-ben elszegődött a Ramshez, ahol a támadók trénereként szabad kezet kapott az állásának megtartása érdekében bármilyen vad ötletre vevő, az új módszerrel már korábban is flörtölő Vermeil főedzőtől.

Úgyhogy felütötte a taktikai könyvet a „hosszú passzok” résznél, és amit ott talált, azt bármilyen szituációban rázúdította a mit sem sejtő ellenfelekre. A hatás leírhatatlan volt. A Ramsnek ligautolsóként kellett volna kullognia, ehelyett egymás után gázolt át a tehetetlen ellenfeleken, amelyek nem tudták, hogyan kellene védekezni a jól megszokott sémát felborító riválissal szemben.

Warner úgy szórta a hosszú passzokat, mint a fruttit, Faulk bármikor kilőhetett mellőle, hogy futás helyett a pálya valamely sarkában felbukkanva kapja el a labdát, a négy remek elkapó pedig kiismerhetetlenül cikázott jobbra-balra a védők közt, és végül egyikük úgyis üresen maradt. Amikor a védelem passzra számított, Martz gyorsan elrendelt néhány futást, amikor elkezdtek a futójátékosra koncentrálni, akkor meg Warner átdobta a fejek felett a labdát – kissé leegyszerűsítve, de ez volt a forradalmi trükk.

Az elején még a Rams saját szurkolói is káromkodva üvöltöttek be a pályára, azt reklamálva, mi ez a marháskodás, hol a rendes foci, ligaszerte pedig még többen kritizálták Martzékat, de ahogy elkezdtek jönni az eredmények, úgy hallgattak el ezek a hangok.

A csapat sorra ostromolta a rekordokat, az úri közönség elalélt a látványos és pontgazdag játéktól, a sajtó egy lefordíthatatlan szójátékkal „A pályák legnagyobb show-műsorának” nevezte a Rams támadójátékát, Warnert pedig az alapszakasz és a Super Bowl legjobb játékosának is megválasztották – merthogy az idény végén a St. Louis megszerezte fennállásának első bajnoki címét is.

Vermeil főedzőnek azonban, amint tartott is tőle, mégis ez lett az utolsó idénye a csapatnál: az év edzőjének választották, majd azon nyomban vissza is vonult, és Martz vette át a kormányrudat.
A csodagép ezek után kisebb fordulatszámon, de tovább üzemelt (a Rams 2001-ben még eljutott a nagydöntőig, ahol épp a New England Patriots győzte le), ám ahogy a kulcsemberek szép lassan kikoptak, és az összes ellenfél is elkezdte másolni a korszakalkotó taktikát, az együttes csillaga is leáldozott.

Az NFL központjában is rájöttek, hogy ez a futball kell a népnek, és elkezdték sorra hozni a passzjátékot megkönnyítő szabályváltozásokat, mostanra pedig már úgy hullanak alá a labdák az égből egy átlagos focimeccsen, mint holmi szőnyegbombázáskor.

De amikor vasárnap, a Super Bowlon majd Jared Goff, a Los Angeles Rams irányítója a fél pályát átdobva hozza játékba a futó Todd Gurleyt, egy pillanatra gondoljunk Mike Martzra, Kurt Warnerre és a Rams 1999-es csapatára – nélkülük most nem így nézne ki a sportág.