Pekingi örömfürdő 1. (Fotó: Nemzeti Sport)

Az athéni olimpia után beszűkült a vízi világ: voltak a délszlávok, és voltunk mi. Korábban olaszokkal, oroszokkal, spanyolokkal, görögökkel is vívtunk ideg- és lélekölő meccseket, de 2004 és 2008 között gyakorlatilag már csak a déli front állt. Az viszont nem akárhogyan. Az egykori Jugoszlávia utódállamai osztódással nemcsak szaporodtak, hanem erősödtek is; a szerbek után, azaz mellett, majd átmenetileg előtt ott meneteltek a horvátok, és egyszer csak teljes fegyverzetben megjelent Montenegró is.

 
1. rész: Faxgépből a kukába – így lett Kemény Dénes a pólóválogatott kapitánya
2. rész: Három arany, egy kutyapiszok – magyar víziparádé Sevillában
3. rész: Aktív védekezés, passzív romantika – mesésen zárult a sydneyi olimpia
4. rész: Nem a szél fújta el – Kemény Dénes nemcsak megszerezte, meg is tartotta

Nálunk viszont az 1997 és 2004 közötti diadalsorozat olyan magasságokba emelte a válogatottat, hogy ismét érvényessé vált Rajki Béla 1972-es, később túlhaladottnak vélt tézise: a magyar vízilabdában az ezüstérem kudarc. Nos, lajstromozzuk e „kudarcokat”!

2005. július, Montreal, világbajnokság, döntő: Szerbia-Montenegró–Magyarország 8–7. Előtte a horvátok 10–4-es, a negyeddöntőben a spanyolok 8–4-es (6–1-es félidő után) oktatásban részesültek, az elődöntőben a görögök feletti 7–6-hoz Biros Péter hat gólja is kellett. A kerettagságot lemondó Benedek Tibor és Varga Tamás nélkül, a lábadozó „úszóbeteg” Kásás Tamással felálló gárda Kemény szemléletes hasonlatával a végére elolvadt, mint napon a jégkocka, a vetélytársnál viszont jéghegyek engedtek fel. Vladimir Vujaszinovics leszögezte, nagyon itt volt már az ideje megverni a magyarokat, és nem is utoljára tették, Denisz Sefik kapus pedig azzal forgatta meg a kést bennünk: mindenki láthatta, ők sokkal jobban akarták a győzelmet, és többet is tettek érte. Kemény Dénes ezt cáfolta: „Nem a motiváció döntött, hanem a súlyos hibák. Mi elkövettünk nyolcat, tízet, kettővel többet, mint amennyi belefért. A korábbinál kevesebb nyerő emberünknek mindig többet kellett adnia magából, ezért túlzottan ki voltak már szipolyozva. De ha Pekingig nézünk előre, úgy gondolom, nem kezdtük rosszul az építkezést.”

2005. augusztus, Belgrád, világliga, döntő: Szerbia-Montenegró–Magyarország 16–6. Nem sajtóhiba, így esett. 10–2-es félidővel, Alekszandar Sapics hét góljával. Az évszázados magyar pólóhistória második legsúlyosabb vereségét – az első 1987-ből, egy stuttgarti tornáról, az NSZK-tól kapott, sci-fibe illő 18–2 – már a Pekingre megfiatalított gárdára mérték. A kapitány a montreali legénységből öt kétszeres olimpiai bajnokot hagyott ki, ezért sem dőlt a kardjába e 6–16-tól: „A szerbek elleni második negyedben összeomlottunk, eddig tartott a benzin. De a világligán játszott tizenhat negyedből tizenötben jól teljesítettünk, csak egyet rontottunk el. Igaz, azt nagyon. A szerbek helyében nem lennék nyugodt, mert csak egyszer játszottak a komplett magyar csapattal, Montrealban, és akkor nem ők győztek le bennünket, hanem mi vertük meg saját magunkat.”

Három világsztár az életünket átmenetileg megkeserítő szerb vízilabdázók közül: Vladimir Vujaszinovics… (Fotó: Imago)
…Danilo Ikodinovics… (Fotó: AFP)
…és Alekszandar Sapics

2006. június, Budapest, világkupa, döntő: Szerbia-Montenegró–Magyarország 10–9 (hosszabbítás után). Az olaszokat és horvátokat – utóbbiakat az elődöntőben – egyaránt 10–6-ra, a görögöket 14–7-re intézte el együttesünk, ám az arany úgy is elúszott, hogy a túloldalon hárman kipontozódtak, ketten végleg cserével kiálltak.

2006. szeptember, Európa-bajnokság, döntő: Szerbia–Magyarország 9–8. Bizony, már csak Szerbia, Montenegró is levált a (mostoha)testvérről. A mieinknek a horvátok 16–11-es, az olaszok 13–6-os, az elődöntőben a spanyolok 16–10-es oktatása mintha már ingert sem jelentett volna, Varga Dániel árulkodó nyilatkozatot adott a döntő előtt: „Minden csak most kezdődik. Ha nem verjük meg a szerbeket, úgy fogom érezni, nem jutottunk sehova.” Nem vertük meg őket, 5–2-es előnyről sem. Ráadásul felnőttek melléjük a horvátok is, ezt a 2007-es vb-elődöntő belharcában 10–7-es sikerükkel elég harsányan jelezték. Azt hittük, a mi utunkból döntötték le a „mellszobrokat”, de következett az újabb ezüstös finálé.

2007. április, Melbourne, világbajnokság, döntő: Horvátország–Magyarország 9–8. 7–5-ös vezetésünknél Varga Dániel, 7–6-nál Szivós Márton úszott meg ziccerben, és bármelyikük betalál, Magyarország 1973 és 2003 után harmadszor is világbajnok. Csakhogy Frano Vican kapus mindkét labdát elcsípte. Vigaszként legalább egy új és találó Kemény-aforizmát idézhettünk: egy verseny nem a fináléval kezdődik, hanem el is kell jutni oda. Így történt ez a következő viadalon is.

2007. augusztus, Berlin, világliga, döntő: Szerbia–Magyarország 9–6.

Aztán 2008 nyarán végre megszakadt az ezüstsorozat – csakhogy bronz lett belőle. Nem kis részben azért, mert a málagai Eb-n már az elődöntőben beleakadtunk a szerbekbe, akik hosszabbításban 8–7-re kerekedtek felül. A 3. helyért kemény túlórázással gyűrték le a fiúk 15–14-re a horvátokat, az önállóan első világversenyén induló Montenegró pedig egészen az Eb-dobogó tetejéig hatolt.

Pekingi örömfürdő 2. (Fotó: Nemzeti Sport)

Így érkeztünk el Pekingig, Pekingbe. Végképp nem vert seregként. Egyrészt azért nem, mert ép ésszel az ezüstérem mégsem lehet kudarc, másrészt azért nem, mert a szerbekkel szemben többször is árnyalatok döntöttek, és hittük, tudtuk, egyszer megfordul a szél. Már az olimpiai csoportbeosztással meg is fordult, aztán azzal, hogy a szerbek saját hatosukban harmadikként zártak, minden a feje tetejére állt. Különösen ők, miután az elődöntőben 10–5-re kicsontozták őket az amerikaiak. Majd a szerbek egymást. A harmadik helyért rendezett mérkőzést Sefik törött karral nézte a lelátóról, a lábtörést szenvedő Sapics pedig már haza is utazott. „Legalább a kettejüké nagy csata volt” – ironizált kesernyésen egy belgrádi kolléga.

A mi elődöntőnk is az volt, egyetlen pekingi délszláv riválisunkkal, Montenegróval. Cudarul indult, ám – ahogy az olimpiai elődöntőkben megszokhattuk – Kemény kapust cserélt. 3–6-nál a megfázással, torokfájással bajlódó Szécsi Zoltán helyére beküldte Gergely Istvánt. Akit nemcsak be, hanem ki is kellett hozni – mármint az olimpiára, és a málagai Eb után ezen az egyetlen poszton változtatott a kapitány. E húzás mellett Kásásé is megér egy mondatot: 9–9 és időkérés után, soha nem látott emberelőnyös variáció zárult ezzel. A meccs pedig 11–9-cel, s egy Kemény-sziporkával: „Ki kellett már játszanunk nyerő kártyákat, de azért tartalékoltunk a döntőre is egyet-kettőt. És nem a tök alsót.”

A szerbek eltakarításán nekibuzdulva a szakma ódákat zengett az „amik” védelméről és szenzációs kapusáról, Merrill Mosesről, akit Filip Filipovicsék az egész mérkőzés során ötször tudtak megadásra kényszeríteni. A mieink pedig hatszor – az első negyedben. Amikor szegény fiút lecserélték, tizenkét labdából egyet fogott. Csakhogy a kezdőkapussá előlépő Gergely sem parádézott, 8–7-nél jött Szécsi. Majd percek múltán, a végére igazán kisimult 14–10-et követően háromszoros olimpiai bajnokként – hirtelen hat egyeddel szaporodott e különleges emberfajta – ölelkezhetett a többiekkel. A szövetségi kapitány fel akarta dobni a meccslabdát a tribünre, ám egy rendpárti kínai önkéntes zordan figyelmeztette: az leltári tárgy, azonnal adja vissza!

Peking győztes hadvezére (Fotó: Nemzeti Sport)

De a három aranyat már nem vehette el senki. Kemény egy korábbi beszélgetésünket idézve szinte lezárt egy korszakot: „Nemrég azt kérdezted tőlem, a pekingi szereplés visszamenőleges hatállyal minősíti-e majd az előző négy évünket. Én akkor igennel válaszoltam, pedig még nem tudhattam, hogy nyerni fogunk, úgyhogy ehhez nincs mit hozzátennem. De ezen túl nem a saját szerepem foglalkoztatott, hanem az, hogy hozzásegítsem a játékosokat az újabb győzelemhez. Azt is kérdezted, még Athén után, amikor sok helyre hívtak külföldre, végig egyértelmű volt-e, hogy itthon maradok. Erre pedig azt feleltem, ha elmegyek, sohasem tudhattam volna meg, mi lesz a harmadik olimpiánkon.”

Így viszont megtudta. Nemcsak ő, ország-világ is. És a pekingi diadal, a triplázás nem az előző négy évet minősítette, hanem örök érvénnyel átírta a vízilabdázás történelmét.

(A következő részben: Pekingtől az örökkévalóságig)