Majd augusztus végén kellene írni egy jót az athéni magyar–szerbről, mégiscsak 15 éve volt – üzent messengeren Szűcs András kolléga, én meg kapásból azt válaszoltam, hogy persze, de akkor már vegyük hozzá a firenzei Eb-döntő 20. évfordulóját (picit később, szeptemberből), mert az meg minden idők legvarázslatosabb vízilabdameccse volt.

Az 1999-es mágikus este és az a mindörökké feledhetetlen athéni délután megidézése önmagában bizsergető érzés – miközben perspektívába is helyezi az azóta eltelt időszakot.

Firenze leginkább arra emlékeztet, hogy két évtizede még lehetett játszani egy fináléban is. Vízilabdázni, a szó legnagyszerűbb értelmében. A horvátokkal vívtunk meg a címvédésért, ám akkor velük szemben sem a test test elleni brusztolás volt terítéken, sokkal inkább 28 perc vibrálás, fordulatok (0–3, 6–4, 9–6, 9–9, 12–10, 15–12), briliáns gólok, például Molnár Tamás svédcsavarral fejezett be egy lefordulást a negyedik negyedben (kissé rövid volt az átadás, de ugyebár nincs rossz passz, csak rossz játékos – copyright Faragó Tamás), mert abban a szárnyalásban fel sem vetődött, hogy ne ezt próbálja, még ha kívülről kockázatosabbnak tűnt is. És persze egy ország ismerte meg az újoncként öt gólt hintő Biros Péter nevét, aki a következő évtizedben alighanem a csapat legértékesebb és leghasznosabb játékosává vált, csak éppen a hallgatagsága, meg az, hogy még a legzseniálisabb dolgai is teljesen természetesnek tetszettek, nem emelte egy mindenkinél magasabb polcra (lásd a görögök elleni montreali vb-elődöntőt: 7–6 ide, Péter hat gólt lőtt, Kemény Dénes meg azt mondja utána: szinte fel sem tűnt, mert tőle olyan megszokott, hogy bármit megold, amikor olyan helyzet adódik).

Aztán 2001-ben a sportág főhatalmasai kitalálták, hogy nem kell ide annyi ítélet, a bírók csak akkor fújjanak, ha ott a labda a két játékos közelében, és túlzott a keménység, amivel a támadót akadályozzák – így azon a nyáron kezdetét vette a ma is ismert gladiátorharc, amelyet azóta próbálnak folyamatosan visszaszorítani. Csakhogy ez a tubus és a fogkrém minősített esete: ha egyszer kijött, többé nem lehet visszanyomni. Még a 2000-es olimpia magyar–jugó elődöntője is egy kemény, ám a játék szépségeit megidéző meccs volt, a most hétvégi gála, a magyar–orosz döntő „eredetijéről” nem is beszélve. Ám ezeket csak így, az eredeti szereplőkkel lehet megidézni – a medencében, a jelen vízi harcosaitól már nem várhatjuk, mert teljesen átalakult a sportág.

A 2004-es finálé épp azt bizonyítja, milyen elképesztő minőséget képviselt az a csapat: a magja megmaradt, és simán adaptálódott az új stílushoz is. 1997 és 2000 között a féktelen lendületével és a lenyűgöző játékával dominált – a 2001-es fásultságból visszapattanva aztán 2002 és 2004 között a falanxszerű egységességével uralta a terepet, hogy a fizikai harcban is jó volt, és amennyi vízilabda belefért emellett, abban rendre az ellenfelei fölé nőtt.

Rém szubjektív az összevetés, én mégis rendre oda lyukadok ki, az Athénben győztes csapat volt minden idők legjobb magyar vízilabda-válogatottja. Az az elementáris győzelem a döntőben megkoronázott mindent – beleértve az olimpia két hetét, az egész nyarat, plusz a megelőző esztendőket.

Mert az az együttes 2002-ben 48 óra leforgása alatt kétszer verte meg a jugoszlávokat Belgrádban, saját közönségük előtt a világkupán úgy, hogy az első siker (csoportkör, záró nap) után másnap játszott, miközben a hazaiak első helyezettként pihentek, ám a következő napon az elődöntőt megint mi nyertük meg.

A gárda 2003-ban úgy lett világbajnok, hogy az elődöntőben és a fináléban is hosszabbításban győzött (a görögök, majd az olaszok ellen).

És az athéni olimpián hét meccsből hetet húzott be úgy, hogy:

1. A csoportok tavaszi sorsolásánál pezsgőspohárszerű üvegekből kiszedegették a felül lévő golyókat, azaz, hogy Ballai kolléga tökéletes címét idézzem akkoriból: „Elkészítették a csoportbeosztást”, de a szó szoros értelmében, így a mediterrán maffiának hála a latinok kerültek egy ágra, a másikon meg hagyták, hadd gyilkolja egymást a magyar, szerb-montenegrói, horvát, orosz, amerikai csapat (az utóbbi kettő is nagyon jelentős vetélytársnak számított). Azaz minden idők legbrutálisabb csoportját nyertük meg százszázalékos teljesítménnyel.

2. Az olimpiák történetében először diadalmaskodott úgy egy csapat, hogy az ezüst- és a bronzérmest is kétszer győzte le a csúcsig vezető úton (az oroszokat, jugókat a csoportban is, majd az elődöntőben, illetve a fináléban).

3. Legfőbb vetélytársaink, a szerb-montenegróiak ellen először a csoportmérkőzésen, majd a döntőben álltunk vesztésre három negyedet követően, ám mind a kétszer 3–0-val hoztuk az utolsó játékrészt.

No most: a szerbek ellen bármikor 3–0-val hozni egy utolsó negyedet – ilyet azóta sem csinált senki sehol. Egyszer sem – nem két hét alatt kétszer, olimpián. A döntőben mindezt úgy, hogy csak a záró részben volt négy emberelőnyük és egy kettős emberelőnyük – kivédekeztük mind. Nem széljegyzet: Kásás Tamásnál a góljaira és az asszisztjaira emlékezünk, abban a negyedben, ugye, lőtt kettőt, meg ő adta a gólpasszt a mindent eldöntő gól előtt Kiss Gergőnek – ám azért most megint véssük bele a márványba: az ötből négy emberhátrányban ő blokkolta a lövést, szóval olyan elementáris egyéni teljesítmény jött a megelőző szünetben elhangzott örökbecsű párbeszédre (Kemény: „Mi van, Kása, fáradt vagy?”; Kásás: „Miért ne lennék fáradt?!”; Kemény: „Jó, csak mert van még egy negyed…”), ami egyedülálló a sportág évszázados történelmében.

Ja és még: azon a nyáron hét meccset játszottunk velük, hivatalos volt mind (négy világliga-csoportmeccs, egy vl-döntő, plusz a két olimpiai parti) – a hétből hatszor vertük meg őket.

Egyetlen nyáron hatszor – és még együtt voltak Montenegróval.

Nem akarok sebeket feltépni, de az időközben eltelt 15 évben nemhogy hatszor nem jött össze, de… Összesen kétszer sikerült.

Isten őrizz, hogy mutatóujjat emeljek, mégsem árt felidézni: 1999-ben még azon feszültek a mieink, hogy a varázslatos Eb-sikerért kapnak-e nyamvadt 100 ezer forintot fejenként (a szövetségi kasszában alig pihent valami). Athén időszakában már a többség végre normális pénzért vízilabdázott, ám elég sokuknak volt olyan élményük, hogy az aktuális magyar vagy külföldi csapatuktól csupán ígéretekkel távoztak a korábbról elmaradt, nem kevés járandóságukat illetően. Ez mégsem nyomta rá a bélyegét a teljesítményükre, ők ugyanis még abba nőttek bele, hogy a magyar vízilabdázó mindig, mindenütt a legjobbját nyújtja, megalkuvás nélkül, mert ugyan profik és ez a megélhetésük, de első a játék, az iránta tanúsított alázat, minden más utána következik. És ez érvényesülhetett mindenekfelett, mert az intelligencia, a tanulás iránti vágy még szintén része volt az uszodai örökségnek, az arcméret pedig az első sikerekig megmaradt átlagosnak, utána pedig érvényesült a „most már van mire szerénynek lenni” alapelv.

Ez van erőst megkopóban. Tisztelet a kivételnek, de sok ifjú legalábbis úgy közlekedik felhajtott pólógallérral, netán néz ki olyan pofával a játékvezetőre, mintha ők nyerték volna meg a három olimpiát. Vagy legalábbis mintha „magyar vízilabdásként” ők már automatikusan valami magasabb polcról indulnának. Mintha alanyi jogon járna mindaz, jó fizetés, autó (már ha tetszik egyáltalán, amit adnak), miegymás, ami az új évezred fényes sikereinek köszönhetően mára elérhetővé vált. Mintha jogos volna legalábbis szájakat húzni amiatt, mert a szokottnál keményebb az edzés.

Csak két kérdés: jár-e valaki úszóedzőhöz a maiak közül, mint Benedek Tibor Peking előtt kétszeres olimpiai bajnokként, hogy a technikáján javítson, kerülve a felesleges energiaveszteséget? Gyorsult-e a válogatott 200-as úszóátlaga két teljes másodpercet egy év alatt, mint az 1999-es Eb előtt?

Ha a válasz két nem, akkor nem árt, ha holnap reggel lesz egy találkozó önmagunkkal a tükör előtt.

Merthogy 1999 és 2004 hősei minden reggel úgy álltak előtte, hogy egy bajnok nézett vissza rájuk. Tökéletesen függetlenül az aranyérmeiktől.