Régebben érzékenyebben reagáltunk volna arra, ha egy újabb vízilabda-viadal ér véget magyar arany nélkül – mostanra mintha némi beletörődés lett volna úrrá mindenkin, mint a hétvégi világliga-finálé után is, hogy hát ez van, ezüst, jó lesz ez most. Nincs az a régi görcsös feszülés, hogy magyar pólós csak első lehet, minden más eredmény csalódás.

Majd 25 éve, amikor a római vb-n igencsak emlékezetes módon (olasz bunyó, majd vereség az oroszoktól 6-1-ről) 5. lett a férficsapat, pótszékes előadássá változott a szövetség elnökségi ülése, amelyen a kapitányi beszámoló volt a fő napirend. A Hajós emeleti tárgyalójába tényleg pluszpadokat hoztak be, hogy az összes élő legenda bejöhessen, és facsarjon még egyet az akkori szakvezetőn, Horkai Györgyön. Na igen, akkor 15-nél tartott a másik évszámláló, hiszen '79-ben nyertük az utolsó aranyérmet (világkupa), már mindenki totálisan ki volt éhezve. Meg persze arra is, hogy kissé megforgassa a kést a kapitányban, a sportágon belül ez is egy külön sport volt hosszú időn át.

Ma már ezt sem művelik olyan vehemenciával: Benedek Tibort két ötödik hely (2015 vb, 2016 olimpia) is hevesen marasztalták (mégiscsak öt döntővel indította a ciklust), ő azonban inkább leköszönt. Nem akarnék súlyos összefüggéseket láttatni ott, ahol talán nincsen, de... Amíg kevésbé volt beletörődő a légkör, amíg nagyobb volt a nyomás mindenfelől (bizonyítási kényszer a belső „kontrollcsoportnak" – lásd még pótszékesek –, médiának, támogatóknak), addig mintha a sportágban folyó szakmai munka minősége is más lett volna. Az aranyakban fogant Kemény-éra, a Benedek-féle parádés indítás után mintha a szürke különböző árnyalatai kezdenének előtünedezni. Ha nem is ötven, de jó néhány. És több, mint amit szerintem a magyar vízilabda mint nemzeti intézmény, továbbá a sportág abszolút nagyhatalma megengedhetne magának. Minket mégiscsak kötelez valamire az a kilenc olimpiai aranyérem. Gondolom én. De vajon gondolják-e ugyanezt az edzők, akik például az ifjakat nevelik. És beléjük nevelik-e azt, hogy mit jelent magyar vízilabdázónak lenni?

Egyre több félmondat és gesztus utal arra, hogy igen sok fiatal azt gondolja: ha ő magyar pólós, akkor az már rang. Önmagában. Akad, aki úgy viselkedik (edz, játszik stb.), mintha legalábbis bármi köze lenne a három olimpiai aranyéremhez, már azon túl, hogy látta a tévében, és néha egy légtérben lehet azokkal, akik anno a hőstetteket véghez vitték. Mintha a létező legfontosabb érték kezdene erősen megkopni: az alázat. Hozzáállásban, fizetési igényben, szombat esti „partiarcoskodásban".

De moralizálás helyett egy kicsit tekerjük vissza az idő kerekét. Mondjuk, a „pótszékes" időkig. Emlékszünk még a kilencvenes évekre? 1993 és 1999 között '98 kivételével mindig volt magyar klub európai kupadöntőben, és '96 kivételével mindig volt legalább egy kupagyőztes. 1995-ben és 1996-ban az akkori háromkupás rendszerben két egymást követő évben mindhárom fináléban szerepelt magyar együttes. Tudom, tudom, a Szolnok BL-t nyert tavaly, a Fradi meg kétszer egymás után Eurokupát. Ugyanakkor talán vessük össze az akkori és a mostani felállást. Az akkori kupadöntős/kupagyőztes alakulatokban volt egy darab Dmitrij Gorskov a Vasasban és egy darab Dmitrij Scsegyerkin a Szeged kapujában. Egyébként kizárólag magyar játékosok. Ez azért olyan felhajtóerő, amely az akkoriban beérő, tündöklően tehetséges generációkat hamarosan az egekig repítette. Ehhez képest ma élcsapataink a légiósaik nélkül úgy csuklanának össze, hogy keresőkutya legyen a négy tappancsán, amelyik életet találna a romok között. A következő idénytől pedig megjelennek az első szerb edzők az élvonalban – nyilván hozhatnék egy többoldalas listát a halottnyilvántartóból, hogy az egykori nagyságok közül most hányan forognak a sírjukban, de felesleges. Mert ott tartunk, hogy talán nem baj, ha az amúgy hosszú évek óta itt játszó, magyarul tökéletesen beszélő Zsivko Gocics hoz valami mást Szolnokra, honfitársa, Miroszlav Bajin pedig Debrecenbe. Elvégre minőségi trénerből sincs akkora választék.

Kérdés: lehet-e a beletörődés a válasz a mostani délszláv uralomra? A Kemény-korszakban egy BL final fouron ha nem is volt magyar csapat, de a bejutott külföldi gárdákban rendre hemzsegtek a magyar klasszisok. Persze akkoriban pont nem állt úgy a honi klubok nagy része, hogy versenyezzen a pénzügyi világválság előtt még nagyban játszó olaszokkal, spanyolokkal, horvátokkal, jugókkal – pont az a drámai, hogy ma, amikor ez menne, gyakorlatilag mi tartjuk el a szerb vízilabdát (amiért ők bevallottan nagyon hálásak, mert náluk teljes a depresszió), éppen azért, mert nincs elég minőségi játékos itthon, és ha már hömpölyögnek a források, és fix BL-finalista gárdákat lehet építeni, akkor jobb híján a délszlávokhoz nyúlnak. Ott pedig van annyi jó pólós, hogy jut hozzánk is, továbbá a BL-döntőben az Olympiakosz–Recco meccsen is mindkét oldalon ők voltak a főszereplők.

Ennek tökéletes tükörképeként a válogatott világversenyeken is az exjugók tarolnak. Mi még a három olimpiai aranyat látjuk lelki szemeink előtt egy nagy csodának, ám ha kicsit jobban megnézzük, azt találjuk, hogy a négyéves ciklusokon belül az első kettő volt igazán ütős, akkor a játékok évében és a megelőzőben a magyar válogatott tarolt, a harmadikban viszont már „csak" Pekinget húztuk be (azóta négy közé sem jutottunk a játékokon, ennyit a „csakozásról"). A londoni ciklus arany nélkül ment el, azaz ott tartunk, hogy 2004 óta, azaz 14 év alatt volt mindösszesen két első helyünk, 2008-ban és 2013-ban (lélektanilag jól elosztva, fogalmazzunk úgy). Ugyanebben a csaknem másfél évtizedben rajtunk kívül még az olaszok nyertek egy aranyat, a 2011-es sanghaji vb-t, amúgy meg csak Szerbia, Horvátország, majd 2008-as különválása óta Montenegró állt a dobogó tetején. Bontásban így fest az elmúlt 14 év délszláv szempontból – olimpia: 3/2, világbajnokság: 7/5, Európa-bajnokság: 6/6, világkupa: 3/3, világliga: 14/14. Azaz 33 világversenyből 30 győzelem. A Kemény-éra első nyolc esztendejében 16-ból 9-szer mi nyertünk, a maradék hétből a jugók elvitték a 2001-es és 2003-as Eb-t, amúgy jutott arany az oroszoknak, amerikaiaknak, spanyoloknak is.

Azaz elvben könnyen takarózhatunk, hogy hát most ők a jobbak, és egy nagy sikerkorszak után (t)örvényszerű a hullámvölgy. Ez igaz. Emlegetik a Faragó-, Csapó-, Szívós-korszakot követő nyolcvanas éveket. Tény, helyezések szempontjából az volt a mélypont. Ám ha megnézzük, hogy kik játszottak az elődöntőkről rendszeresen lemaradó válogatottban... Tóth Imre, Gyöngyösi András, Petőváry Zsolt, Tóth László, Mészáros Csaba, Dóczi István, Nemes Gábor, Vad Lajos... Éppenséggel az a totál érthetetlen, hogy ilyen, egyénileg hihetetlenül képzett játékosokkal miként lehetett vb-9., meg olimpiai 6. lenni – avagy Märcz Tamás gyaníthatóan bármelyiküket szívesen látná a csapatában.

Félreértés ne essék, ez nem a mostani játékosok kritikája. Tehetséges és elszánt pólósok alkotják a válogatottat, és ellentétben a montenegróiakkal, ahol az Ivovics, Brguljan, Janovics rutinos trió még mindig húzza a csapatot, nálunk most a még bevethető harminc pluszosok közül Varga Dénes, Hosnyánszky Norbert és Hárai Balázs ezen a nyáron inkább regenerálódik az évtizedes gyűrődés után. Egy rakat gól és rutin pihen most, addig meg egy 25.2-es átlagéletkorú gárdával kell tartani a frontot a délszláv áradatban, valamint a továbbra sem gyengülő mediterránokkal szemben. Anno ez nem okozott gondot, de a mind gyengébb felhajtóerő, és a korábban említett, (mintha) csökkenőben lévő alázat okán valahogy nem sikerült annyi jó vízilabdázót nevelni, mint korábban. Tudom, a '75, '76, '77-es generáció kivételes, de azért utánuk is akadt több kiválóság – akikre még 2013-ban is lehetett építeni. Öt évvel később viszont a klubcsapatok szuperlégiósai mellett hol jobb, hol feledhetőbb teljesítményt mutató játékosokból kell válogatnia a kapitánynak. Két ezüstre jó együttest már így is összerakott – igaz, ez a világliga jó teszt volt, de nem annyira jelentős, mint a júliusi Eb lesz.

Ami történetesen ugyanabban a Picornell uszodában esedékes, ahol öt éve az egész pólóvilág arra készült, hogy a legendáitól a londoni olimpia után elbúcsúzó magyar válogatott miként degradálódik epizódszereplővé. Aztán a pofájukba vágtunk egy világbajnoki címet. Ez is a magyar vízilabdázás. Bár nyilván üdvösebb lenne a honi trendeken változtatni, és nem a barcelonai hely szellemébe kapaszkodni.