Nagy eseménynek számított a nyolcvanas évek első felében, amikor Szegedre látogattak a „mindigbajnok” Vasas vízilabdázói. Általában sok–kevés volt a vége, azaz többgólos angyalföldi siker született, mivel nagy volt a különbség a Faragó Tamás vezette fővárosi csapat és a jó, ha az ötödik helyre beúszó SZEOL között. Mégis minden találkozóban ott volt a „most megmutatjuk” hevülete, ami általában a második negyed végére párolgott el. A mérkőzéseknek különös bájt kölcsönzött, hogy a Vasasban szerepelt Csapó Gábor, aki pályafutása elején egy évig Szegeden játszott, és ezért úgy lehetett ránézni, mint a mi fiunkra.

A meccs, amire most több okból is emlékezem, a szokásos forgatókönyv szerint zajlott: kapaszkodott a Szeged, de nem sok sikerrel. Ilyenkor aztán az utolsó negyedre beállt a béke, felúsztak, visszaúsztak, gól itt, gól ott, köszönjük a mérkőzést, gratulálunk, kérjük a köpenyt. De egyszer nagy pofon csattant, amolyan látványos, dramaturgiai súlyú, jól látható, víz feletti, amiért csak végleges kiállítást lehet ítélni cserével. A szigorú bekk, Molnár mérte ki a jobbost egy ifistának, a budapestiek nagy karrier előtt álló tehetségének, akit Rusorán Péter a meccs végén küldött be, hogy szokja a légkört.

Jelzem, a pofon után nagyon nagy csend támadt a sátortető alatt.

Igazi, mély, szögedi csönd.

A hozzám hasonlóan uszodán kívül nevelkedettek nem is nagyon értették, miért ütött Molnár, így aztán, amikor néhány nap múlva összefutottunk, megkérdeztem tőle. „Tiszteletlen volt a gyerek” – mondta a sporttárs, és a hangsúlyt úgy vitte le, hogy jelezte, erről neki nincs több mondandója. Az uszodában rendnek kell lennie.

Nemrég meséltem el ezt a történetet az exújpesti, szintén Szegeden letelepedő Nagy Gergelynek, aki bár 1975-ös születésű, az ő karrierjét is meghatározta ez a rendtartás. „Az én időmben a köszönésre is odafigyeltünk, szigorú hierarchia szerint éltünk. Még az is számított, hogy ki kapja meg a visszavonuló játékos köpenyét.”

A KSI-ben nevelkedő Molnár László 318 ob I-es mérkőzésen húzott sapkát. Annak idején, az 1976-ban olimpiai aranyérmes válogatott keretében is ott volt, aztán az egyik keretszűkítésnél kimaradt. Akkor érezte úgy, hogy a Honvédtól inkább a SZEOL-ba igazol, megosztván a figyelmét az élsport és a jogi pálya között. Az egyetem elvégzése után visszament Pestre, rövid ideig szerepelt a Volánban, majd a BVSC-ben, aztán újra szegedi lett és még hosszú évekig játékosként, csapatkapitányként, majd a klub elnökhelyetteseként szolgálta választott városát. Jogászként előbb a kábelgyárban, majd közgazdászdiplomával megerősödve a városházán tette magát hasznossá, így tapasztalatokkal felvértezve az önkormányzat városüzemeltetési irodáját vezette. Nemrég, 65 évesen hunyt el.

Búcsúztatásakor dr. Mózes Ervin főjegyző azt mondta, szálfa termetével, ősz bajszával éppúgy  Szegedhez tartozott, mint a városháza tornya.

Való igaz: a magas, sportos tartású, aktatáskát vagy iratköteget hordó Molnár László városképi jelentőségű ember volt, akár a napsugaras oromdíszű népi lakóházak. Temetésén Izsák Péter emlékezett meg a „nagyon rendes, talpig becsületes, szorgalmas” emberről, aki a daliás időkben társadalmi munkában egy évtizedig előbb intéző, majd technikai vezető volt a pólósoknál. Tőle tudom, hogy Csapót negyvenezer forintért vette meg a Vasas, amiből húszezret ki is fizetett, tízezerért susogós melegítőt adott, az utolsó részletet pedig betudta abba a barterbe, amelynek végén egy tornászlányért Antal Péter, az angyalföldi futballistáktól gólvágónak érkezett Berkes dr. és Vass dr. mellé a Felső-Tisza-parti stadionba.

Ám nem is ezért írtam le  e régi történetet. A Molnár-féle nevelő célzatú pofonnal lezárt mérkőzés után a híd innenső oldalán beugrottam a törzshelyemre egy fröccsre, mert akkoriban ott mérték a legjobb rizlinget. Kis kitérő, de illik a sztorihoz, mert van benne pedagógiai okulás. Balázs, a méretes pincér minden délután ebben a talponállóban öblítette le Porlód porát, ami technikailag úgy nézett ki, hogy beállt a sorba egy pénztárnyugtáért, aztán a nyugtával a nagyfröccséért, onnan oldalra lépett az ajtó melletti első könyöklőhöz, és nagyon jóízűen lehúzta, ami a pohárban gyöngyözött. Egyszer hallom, szól a pénztárosnő: „Nem lesz ez sok, Balázs?” Íme, a dallamos válasz: „Majd a huszonhatodiknál tessék szólni. Azt tetszik hinni, hogy szalmával megy a repülőgép?”

Szóval kikértem a fröccsömet, amikor belépett Faragó Tonó és Csapó Dudi a vendéglátóipari egységbe. Vártam, hogy majd jönnek sorban a többiek, Kenéz, Budavári, Görgényi, az egész stáb. Bár ebben a sportágban nem volt megszokott, hogy egy világverő csapat egy talponállóban horgonyoz le.

Más játékos azonban nem követte a két ászt. Ők ketten vajon miért ide tértek be? Arra következtettem, hogy ha átjöttek a Belvárosi hídon, ez az első ivó, valószínűleg emiatt döntöttek a hely mellett. A busz a Széchenyi téren állhatott meg, százötven méterre.  Kortyoltak, könyököltek, beszélgettek. Nem mertem odamenni hozzájuk. Halandó az istenekhez? Kikérték a második kört is, amikor megjelent az ifista, tamponnal az orrában. Krákogott, egyik lábáról állt a másikra, de azért elmondta: „Peti bá üzeni, hogy ha megittátok, gyertek a buszra.” Néztek a sztárok, méregették a fiút, aztán azt mondták: „Jó.”

A fiatal pólós tíz perc múlva újra jött, a két olimpiai bajnok meg még mindig szomjas volt. A srác újra kérlelte őket. „Tudjátok, Tonó, a többiek is haza akarnak érni...” De leintették. Erre nagy lélegzetet vett, hogy tovább érveljen, mire Faragó így reagált „Mondd meg Petinek, ha akar valamit, jöjjön ide.”

Rusorán Péter olimpiai aranyérmes volt és akkor a Vasas vezetőedzője. Hétszer nyertek irányításával bajnokságot a piros-kék vízilabdázók, kétszer BEK-et, egyszer KEK-et, a nagyságokban bővelkedő magyar póló extraklasszis játékosaként és trénereként hatalmas tekintélyt vívott ki magának. Aktív korában mind-össze hetvenhárom kilót nyomott, mégis gólkirály tudott lenni az óriások között. Edzőként is különleges volt, nagyon értett játékosai nyelvén, ismerte mindegyikük személyes gondját-baját, mindenkivel le tudott ülni egy kávé mellé. Nemcsak tisztelték, de szerették is a játékosai, sőt, tűzbe mentek volna érte. Például Görgényi Istvánnal tíz évvel később Nizzában találkoztam, ahol éppen edzősködött. Elmondta, számára Rusorán a minta szakemberként és pedagógusként is.

Nos, fokozott kíváncsisággal álldogáltam az ablak mellett, és vártam, az ivóban gyűlnek-e viharfelhők. Rusorán leszáll-e a buszról? Faragó ezt az ötletét megússza-e pénzbüntetés, eltiltás nélkül?

Nemsokára nyikorgott az ajtó, belépett a „kis” Rusorán. Tonó mosolygott. Dudi is. Rusorán is. Hogy is gondolhattam, hogy itt konfliktus támad „Iszol egy sört, Peti?” – kérdezte Faragó, a  világ akkori legjobb játékosa főnökét, Rusoránt, a világ akkor talán legjobb edzőjét. „Persze” – mondta a mester, akinek pedagógiai érzékét egyetemi szinten kellene oktatni. Dudi beállt a sorba, kihozta maguknak az újabb kört és természetesen  a mester sörét is. Megitták, majd együtt távoztak, békében.

Tanulság?

Megvan annak, aki tud a sörök között olvasni.