Végül is meg kellene nyugodnom.

Vízilabda szövetségi kapitányaink elégedettek a világbajnoki eredményekkel, pozíciójuknál és a magyar póló hagyományainál fogva nyilván professzori magasságokból ítélkeznek, hogy jövök én ahhoz, hogy tamáskodni kezdjek.

Két negyedik hely, érem nuku. Ez a mérleg. Benne, hogy a legfontosabb meccseket (elődöntő, bronzmeccs) elveszítették a fiúk-lányok. Nehezen szoktatom magam hozzá, hogy ez így van jól, de emésztgetem. Bíró Attila és Märcz Tamás iránt érzett tiszteletem miatt elsősorban. Bíró azt mondja, hogy – idézem – „Jelentős az előrelépés”, Märcz pedig leszögezi, hogy „Harc, küzdelem, hit jellemezte a magyar játékosokat”. Elfogadom, csak az zavar, hogy láttam a meccseket. Úgy érzem magam, mint a feleség, aki rajtakapja a férjét a titkárnőjével, ám mielőtt bármit is mondana, a férfi leinti: „Nekem higgyél, ne a szemednek!”

 
A női pólóválogatott a negyedik helyen zárta a világbajnokságot 
Bíró Attila: Rengeteget fejlődtünk, jelentős az előrelépés
 Az olasz pólósok simán verték a spanyolokat a döntőben
Märcz Tamás: Az érem miatt hiányérzetem van 
Nagy Viktor: Valószínűleg ez volt az utolsó vébém 

Nehezen megy. Mert miközben a kalapomat kezdeném dobálni, beugrik, hányszor, de hányszor érződött a tanácstalanság a sport hungarikumában jeleskedő honfitársaimon; az a rengeteg bejátszás centerbe a majd csak lesz valami jegyében; a lányoknál, hogy kevés az olyan pólósunk, aki valóban tud lőni; a fiúknál pedig – hogy konkrét példával éljek – a bronzmeccs harmadik negyede, amikor Nagy Viktor négyszer védett egygólos hátrányban, ám még az egyenlítésig sem jutottunk el. Bíró Attila még azt is elmondta, hogy a harmadik helyért játszva „semmivel sem voltunk rosszabbak, mint az ausztrálok” (az eredményjelzőt látva, egy góllal azért mégis), Märcz Tamás pedig (szintén a bronzmeccs után) megállapította, hogy a horvátok legyőzéséhez olyan csapatra van szükség, „amelynek a tagjai a legfontosabb pillanatokban a legjobb döntést hozzák”. Olyanokat kell kiválogatni – jut eszembe, de máris a számra csapok.

Némi szerénység azért elkelne – ezt azért kimondom, mert úgy veszem észre, mindenki roppant biztos abban, hogy most ugyan nem sikerült, ám simán meglesz majd a dupla olimpiai kvalifikáció. Nem csak az illem diktálja, hogy azért az Európa-bajnokságon, s ha ott nem sikerül elérni a célt, a kvalifikációs tornán is lesznek ellenfelek, amire azért jó lenne gondolni, legalább minden második napon. Talán nem kívánok túl sokat.

Szakértőnk egyébként a fiúkról szólva mondja, de talán általánosítható a véleménye, hogy „a legnagyobb hibát akkor követnénk el, ha elkezdenénk jajveszékelni” a világbajnoki negyedik helyek után.

Szerintem nagyobb hiba, ha megvonjuk a jajveszékelés jogát.