Három arany, egy kutyapiszok – magyar víziparádé Sevillában

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Kemény Dénest 1996 decemberében kinevezték szövetségi kapitánynak. Az elnökséget tehát megnyerte magának, de meg kellett nyernie a csapatot is; ahhoz viszont kevésnek tűnt tizenötből hat szavazat. Igaz, esélyeit javította, hogy ezúttal nem őt választották, hanem ő választott keretet. Az 1997. januári, első válogatott összetartásra tizenhat játékost hívott meg, a majdani 2000-es, sydneyi aranyérmesek közül Kósz Zoltánt, Benedek Tibort, Fodor Rajmundot, Kásás Tamást, Kiss Gergőt, Märcz Tamást, Molnár Tamást, Steinmetz Barnabást, Varga Zsoltot, Vári Attilát, a február 3-i keretedzésen aztán már mellettük tempózott Biros Péter és Székely Bulcsú is. A három és fél évvel későbbi, tizenhárom olimpiai aranyérmesből tehát máris tizenkettő, Szécsi Zoltán még „felkészült”. Parádés találati arány, ám a névsort böngészők ekkor még nem tizenkét későbbi olimpiai bajnokot láttak benne, hanem szinte csupa zöldfülűt, nagyrészt a papa, „Fecsó” – nem mellékesen az utánpótlás-korosztályokban trófeákat halmozó – neveltjeit. Az ellendrukkerek ezt nem bánták különösebben; nem baj, legalább hamarabb megég – hangzott a nem is túlságosan titkolt, nem is elszigetelt vélemény.

Az első alkalmat erre a májusi világkupa kínálta, az első két napra mindjárt horvát és jugoszláv vetélytárssal. Csakhogy égésről szó sem volt, az eredmény 11–6 és 10–5 ide. „This is waterpolo!” – magasztalták a mieinket és új kapitányukat a délszlávok, ahogyan szegényes angol szókincsükből futotta. A harmadik nap lelkesedésük alábbhagyott, mert fiaink békés, 3–3-as döntetlennel vitték be magukkal a legjobb négybe az oroszokat, akiket aztán a bronzmeccsen simán elintéztek 10–7-re. Ám e két „oroszóra” között, az elődöntőben elszenvedtük a Kemény-korszak valószínűleg legkínosabb vereségét: a görögök félidőben 5–0-ra, majd 6–0-ra, három negyed után 7–1-re vezetve 8–4-re elkalapálták együttesünket. Régi, kellemetlen ismerősünk, Klaric játékvezető sporttárs is jelentős részt vállalt a hellén hősi eposzból, mert 0–2-nél a gólbíró tiltakozása ellenére is befújta gólnak Kósz egyik védését; na de hogy húsz percen át 0–6-ra menjünk egy zsigerileg lesajnált ellenféllel? Kemény nem kis öniróniával kijelentette, most inkább azt kellene mondani, this is not waterpolo, majd azzal folytatta:

„Győzelmeink után is mondtam, hogy törékeny még a csapatunk, hiszen én edzettem velük három hetet, én láttam őket korábban is olyan rosszul játszani, mint a görögök ellen. A következő hónapok feladata, hogy magasabbra állítsuk a standardot, mert képtelenség, hogy a szuperteljesítményt szupergyenge kövesse.” Este, az első sör után bátorkodtam úgy értékelni a világkupa magyar szereplését, mint egy szépen terített asztalt, a sarkában egy kutyapiszokkal (nem ezt a kifejezést használtam), aminek Dénes nem örült túlságosan, és a következő két órában jó párszor szóba hozta a „kutyakakit”, hangoztatva a reményt, hogy az augusztusi, sevillai Európa-bajnokságon nem lépünk bele újra.

Már csak azért sem, mert az athéni „bronz középút” még nem döntött el semmit, a szakma az Eb végéig várt az ítélethirdetéssel. Az első körben, Dénes ígéretének megfelelően – székfoglalójában úgy fogalmazott, csapatai a gyengébb riválisokat szinte mindig megverik – az ukránok (13–3), a szlovákok (12–6) és a hollandok (13–8) valódi ingert sem jelentettek. A horvátok és a spanyolok elleni 7–7 a hatos második helyét hozta el, a kieséses negyeddöntőre pedig a rettegett és nagy tornán hosszú, keserves évek – olimpián, vb-n, Eb-n 1983 – óta le nem győzött olaszokat, akik úgy irányították a maguk útját, hogy a mieinkkel találkozhassanak.

Az első negyed alapján úgy tűnt, bölcsen tették, 2–0-ra vezettek. Kemény Dénes semmi jelét nem mutatta annak, hogy izgatná, neki a legnagyobb a tét, ez az összecsapás elsősorban az ő bőrére megy. Ha az előző két kontinensviadalon ezüstérmes magyar válogatott a négybe sem jut be, a messziről jött kapitány feltehetően gyorsan és ismét messzire megy. „Deni” nem dramatizálta túl e helyzetet, az első szünetben, 0–2-nél azt találta mondani a fiúknak: „Jó, eddig tartott a jutalomjáték, most kezdjetek el vízilabdázni.” El is kezdtek. A második negyedben 5–1-re taroltak, végül 9–8-ra diadalmaskodtak, és amikor Kiss Gergő bevágta a harmadik gólját, mintegy tíz centi távolságból üvöltötte le Francesco Attolico kapus fejét.

A meccs utáni összmagyar eufóriában kissé groteszk módon még mi, újságírók bizonygattuk Keménynek, milyen régen várt siker ez, mire ő csak annyit szólt: „Azért voltam nyugodt, mert tudtam, hogy jobbak vagyunk, és ha hozzuk magunkat, nyerünk. Látom, mit jelent a játékosoknak ez a 9–8, és talán én is beugrottam volna közéjük, de egy negyeddöntő után ez mégsem lenne elegáns. Korai még kedden örülni, amikor szombatig tart az Eb.”

A végét már ő sem úszta meg szárazon. Az oroszok elleni, parádés elődöntő (10–7) után őrületes aranycsata következett. Magyarország kereken 20 év után nyert Eb-t, 31 esztendeje nem esett olyan kevés gól Eb-fináléban, mint a jugoszlávok elleni 3–2 alkalmával, az pedig világverseny döntőjében addig sohasem fordult elő, hogy mindkét csapatban egyetlen ember lője a gólokat. Ott Veljko Uszkokovics kettőt, itt Kásás Tamás hármat, a harmadikat 8-9 méterről, 22 másodperccel a dudaszó előtt.

Sohasem felejtem el, amint a harmincéves, a válogatott kálváriáit majdnem egy évtizede járó Vincze Balázs az önkívület határán azt üvöltözte: „Végre nem kell szégyenkeznünk!” A dobogó tetején bezzeg egészen más csatakiáltás rivallt, mert a fiúk megpillantották kedvenc vendéglátósukat, Fejér Miki bácsit, ezért rákezdtek a „csíki mártás” rigmusra. A sevillai közönség áhítattal hallgatta az ősinek és szentnek hitt magyar fohászt.

Miközben fohászkodni innentől jó ideig nem kellett. Kemény Dénes és csapata a húsz éve vágyott Eb-arannyal gyakorlatilag menlevelet kapott a sydneyi olimpiáig. Annál is inkább, mert az addig hátralévő három világversenyéből kettőt megnyert, és az 1998. januári, ausztráliai vb-n is a döntőig menetelt. Igaz, itt a spanyolok ellen kissé megütötte a második rövidzárlat (ha a görögök elleni, 1997-est tekintjük az elsőnek), 19 perc után 1–3-ra álltunk, de 1999-re vitathatatlanul a miénk lett a földkerekség legjobb csapata. A firenzei Európa-bajnokság és a sydneyi világkupa megnyerése efelől kétséget sem hagyott, a horvátok elleni 15–12-es Eb-döntő visszafogott értékelések szerint is a pólóhistória egyik legkáprázatosabb fejezete volt.

Sevilla és Firenze összmérlegét úgy vontuk meg: aki 3 lőtt és 12 kapott góllal is képes döntő mérkőzésen győzni, az mindent tud.

A csodák sorozata azzal teljesedett be, hogy egy éjszaka megszólalt „Fecsó” telefonja. Mint az előző részben említettük, egy ízben azzal intette ziccereket hibázó tanítványait, hogy azonnal hívják fel, ha egyszer a melléből gól lett, a srácok pedig komolyan vették a kérést, és éjnek évadján azt mesélték értetlenkedő és dohogó mesterüknek: „Fecsó bácsi, képzelje, a melléből gól lett, mert Szentesen oldalhálót lőttünk, de lyukas volt, a labda bement, a bíró meg nem vette észre, és megadta.”

Hiába, a pólósok sem szentek. De ekkor már tudtuk, a sydneyi olimpiai arannyal legalább tizenhárman azzá válhatnak.

(A következő részben: Sydneytől Athénig)