Három arany, egy kutyapiszok – magyar víziparádé Sevillában

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2018.10.29. 16:39
null
Sevilla és Firenze meghódítása után Steinmetz Barnabás (balról), Kósz Zoltán, Kemény Dénes és Molnár Tamás már a sydneyi diadalt ünnepli (Fotó: Reuters)
A magyar vízilabdázásnak voltak sporttörténeti jelentőségű kapitányai, Komjádi Bélától Rajki Bélán, Gyarmati Dezsőn át Kemény Dénesig. Korszakot azonban csak egyikükről neveztek el, csupán Kemény-éráról beszélünk. Ha meg kellene pontosan határozni – nem évre, hanem napra –, mikor kezdődött, én 1997. augusztus 19-re, a sevillai Európa-bajnokság negyeddöntőjére voksolnék. Nemzeti ünnepünk előestéjén mutatta be ugyanis válogatottunk azt a víziparádét, amellyel megtörte a többéves olasz átkot. Kemény Dénesről szóló sorozatunk második része következik.

 

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Kemény Dénest 1996 decemberében kinevezték szövetségi kapitánynak. Az elnökséget tehát megnyerte magának, de meg kellett nyernie a csapatot is; ahhoz viszont kevésnek tűnt tizenötből hat szavazat. Igaz, esélyeit javította, hogy ezúttal nem őt választották, hanem ő választott keretet. Az 1997. januári, első válogatott összetartásra tizenhat játékost hívott meg, a majdani 2000-es, sydneyi aranyérmesek közül Kósz Zoltánt, Benedek Tibort, Fodor Rajmundot, Kásás Tamást, Kiss Gergőt, Märcz Tamást, Molnár Tamást, Steinmetz Barnabást, Varga Zsoltot, Vári Attilát, a február 3-i keretedzésen aztán már mellettük tempózott Biros Péter és Székely Bulcsú is. A három és fél évvel későbbi, tizenhárom olimpiai aranyérmesből tehát máris tizenkettő, Szécsi Zoltán még „felkészült”. Parádés találati arány, ám a névsort böngészők ekkor még nem tizenkét későbbi olimpiai bajnokot láttak benne, hanem szinte csupa zöldfülűt, nagyrészt a papa, „Fecsó” – nem mellékesen az utánpótlás-korosztályokban trófeákat halmozó – neveltjeit. Az ellendrukkerek ezt nem bánták különösebben; nem baj, legalább hamarabb megég – hangzott a nem is túlságosan titkolt, nem is elszigetelt vélemény.

Az első alkalmat erre a májusi világkupa kínálta, az első két napra mindjárt horvát és jugoszláv vetélytárssal. Csakhogy égésről szó sem volt, az eredmény 11–6 és 10–5 ide. „This is waterpolo!” – magasztalták a mieinket és új kapitányukat a délszlávok, ahogyan szegényes angol szókincsükből futotta. A harmadik nap lelkesedésük alábbhagyott, mert fiaink békés, 3–3-as döntetlennel vitték be magukkal a legjobb négybe az oroszokat, akiket aztán a bronzmeccsen simán elintéztek 10–7-re. Ám e két „oroszóra” között, az elődöntőben elszenvedtük a Kemény-korszak valószínűleg legkínosabb vereségét: a görögök félidőben 5–0-ra, majd 6–0-ra, három negyed után 7–1-re vezetve 8–4-re elkalapálták együttesünket. Régi, kellemetlen ismerősünk, Klaric játékvezető sporttárs is jelentős részt vállalt a hellén hősi eposzból, mert 0–2-nél a gólbíró tiltakozása ellenére is befújta gólnak Kósz egyik védését; na de hogy húsz percen át 0–6-ra menjünk egy zsigerileg lesajnált ellenféllel? Kemény nem kis öniróniával kijelentette, most inkább azt kellene mondani, this is not waterpolo, majd azzal folytatta:

„Győzelmeink után is mondtam, hogy törékeny még a csapatunk, hiszen én edzettem velük három hetet, én láttam őket korábban is olyan rosszul játszani, mint a görögök ellen. A következő hónapok feladata, hogy magasabbra állítsuk a standardot, mert képtelenség, hogy a szuperteljesítményt szupergyenge kövesse.” Este, az első sör után bátorkodtam úgy értékelni a világkupa magyar szereplését, mint egy szépen terített asztalt, a sarkában egy kutyapiszokkal (nem ezt a kifejezést használtam), aminek Dénes nem örült túlságosan, és a következő két órában jó párszor szóba hozta a „kutyakakit”, hangoztatva a reményt, hogy az augusztusi, sevillai Európa-bajnokságon nem lépünk bele újra.

Szécsi Zoltán figyelmesen hallgatja a kapitány eligazítását
(Fotó: Reuters)
Szécsi Zoltán figyelmesen hallgatja a kapitány eligazítását (Fotó: Reuters)

Már csak azért sem, mert az athéni „bronz középút” még nem döntött el semmit, a szakma az Eb végéig várt az ítélethirdetéssel. Az első körben, Dénes ígéretének megfelelően – székfoglalójában úgy fogalmazott, csapatai a gyengébb riválisokat szinte mindig megverik – az ukránok (13–3), a szlovákok (12–6) és a hollandok (13–8) valódi ingert sem jelentettek. A horvátok és a spanyolok elleni 7–7 a hatos második helyét hozta el, a kieséses negyeddöntőre pedig a rettegett és nagy tornán hosszú, keserves évek – olimpián, vb-n, Eb-n 1983 – óta le nem győzött olaszokat, akik úgy irányították a maguk útját, hogy a mieinkkel találkozhassanak.

Az első negyed alapján úgy tűnt, bölcsen tették, 2–0-ra vezettek. Kemény Dénes semmi jelét nem mutatta annak, hogy izgatná, neki a legnagyobb a tét, ez az összecsapás elsősorban az ő bőrére megy. Ha az előző két kontinensviadalon ezüstérmes magyar válogatott a négybe sem jut be, a messziről jött kapitány feltehetően gyorsan és ismét messzire megy. „Deni” nem dramatizálta túl e helyzetet, az első szünetben, 0–2-nél azt találta mondani a fiúknak: „Jó, eddig tartott a jutalomjáték, most kezdjetek el vízilabdázni.” El is kezdtek. A második negyedben 5–1-re taroltak, végül 9–8-ra diadalmaskodtak, és amikor Kiss Gergő bevágta a harmadik gólját, mintegy tíz centi távolságból üvöltötte le Francesco Attolico kapus fejét.

A meccs utáni összmagyar eufóriában kissé groteszk módon még mi, újságírók bizonygattuk Keménynek, milyen régen várt siker ez, mire ő csak annyit szólt: „Azért voltam nyugodt, mert tudtam, hogy jobbak vagyunk, és ha hozzuk magunkat, nyerünk. Látom, mit jelent a játékosoknak ez a 9–8, és talán én is beugrottam volna közéjük, de egy negyeddöntő után ez mégsem lenne elegáns. Korai még kedden örülni, amikor szombatig tart az Eb.”

A végét már ő sem úszta meg szárazon. Az oroszok elleni, parádés elődöntő (10–7) után őrületes aranycsata következett. Magyarország kereken 20 év után nyert Eb-t, 31 esztendeje nem esett olyan kevés gól Eb-fináléban, mint a jugoszlávok elleni 3–2 alkalmával, az pedig világverseny döntőjében addig sohasem fordult elő, hogy mindkét csapatban egyetlen ember lője a gólokat. Ott Veljko Uszkokovics kettőt, itt Kásás Tamás hármat, a harmadikat 8-9 méterről, 22 másodperccel a dudaszó előtt.

Sohasem felejtem el, amint a harmincéves, a válogatott kálváriáit majdnem egy évtizede járó Vincze Balázs az önkívület határán azt üvöltözte: „Végre nem kell szégyenkeznünk!” A dobogó tetején bezzeg egészen más csatakiáltás rivallt, mert a fiúk megpillantották kedvenc vendéglátósukat, Fejér Miki bácsit, ezért rákezdtek a „csíki mártás” rigmusra. A sevillai közönség áhítattal hallgatta az ősinek és szentnek hitt magyar fohászt.

A győzelmi mámor pillanatai (Fotó: Reuters)
A győzelmi mámor pillanatai (Fotó: Reuters)

 

Miközben fohászkodni innentől jó ideig nem kellett. Kemény Dénes és csapata a húsz éve vágyott Eb-arannyal gyakorlatilag menlevelet kapott a sydneyi olimpiáig. Annál is inkább, mert az addig hátralévő három világversenyéből kettőt megnyert, és az 1998. januári, ausztráliai vb-n is a döntőig menetelt. Igaz, itt a spanyolok ellen kissé megütötte a második rövidzárlat (ha a görögök elleni, 1997-est tekintjük az elsőnek), 19 perc után 1–3-ra álltunk, de 1999-re vitathatatlanul a miénk lett a földkerekség legjobb csapata. A firenzei Európa-bajnokság és a sydneyi világkupa megnyerése efelől kétséget sem hagyott, a horvátok elleni 15–12-es Eb-döntő visszafogott értékelések szerint is a pólóhistória egyik legkáprázatosabb fejezete volt.

Sevilla és Firenze összmérlegét úgy vontuk meg: aki 3 lőtt és 12 kapott góllal is képes döntő mérkőzésen győzni, az mindent tud.

A csodák sorozata azzal teljesedett be, hogy egy éjszaka megszólalt „Fecsó” telefonja. Mint az előző részben említettük, egy ízben azzal intette ziccereket hibázó tanítványait, hogy azonnal hívják fel, ha egyszer a melléből gól lett, a srácok pedig komolyan vették a kérést, és éjnek évadján azt mesélték értetlenkedő és dohogó mesterüknek: „Fecsó bácsi, képzelje, a melléből gól lett, mert Szentesen oldalhálót lőttünk, de lyukas volt, a labda bement, a bíró meg nem vette észre, és megadta.”

Hiába, a pólósok sem szentek. De ekkor már tudtuk, a sydneyi olimpiai arannyal legalább tizenhárman azzá válhatnak.

(A következő részben: Sydneytől Athénig)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik