Ambrus Miklós (1933–2019) (Fotó: Szabó Miklós)

Akkor volt vízilabdázó és fradista, amikor a vízilabda vízi labda volt, a Fradi pedig klasszikusan a három E (Erkölcs, Erő, Egyetértés) jegyében szerveződött. A medencében játék folyt, a zöld-fehérek összetartottak, dacolva akár hatalommal (is).

Ám a gyermek Ambrus Miklósnak sokáig csak álma lehetett a Fradi, s az is, hogy esélye legyen kimagasló sportsikerekre. Úszóként mellen és pillangón próbálkozott, egészen addig, amíg a pólósok ki nem szúrták, hogy erős és remek reflexei vannak.

Így lett pólókapus, s figyeltek fel rá a válogatottnál őstehetségként, hiszen önmagát edzette, kapusképzésről szó sem volt akkoriban. Hetente egyszer gyakorolt a legjobbakkal, ami elég volt ahhoz, hogy az FTC szemet vessen rá. Kalandos úton lett a szeretett klub tagja, Egerben katonai behívóval fenyegették, bújtatták a hatóságok elől, de végül 19 esztendősen beállhatott a zöld-fehérek kapujába.

Ezüstérem, bajnoki cím és esély arra, hogy Melbourne-ben (1956) olimpikon legyen. Ám itthon hagyták, ő pedig nekivágott a nagyvilágnak. Ausztráliában állt meg, dolgozott, pólózott 1957-ig, amikor az ott szereplő Fradi-futballisták túravezetője rábeszélte, jöjjön haza. Félt a büntetéstől, de jött – persze hogy az igazi póló és az igazi Fradi volt a legfőbb vonzerő. A klub melléállt, baja nem lett itthon, ő pedig négy bajnoki címet hozott a csapatnak.

Újra válogatott lett, még ha – elmondása szerint – továbbra is mellőzöttnek érezte magát. Ezzel együtt az 1962-ben Európa-bajnok csapatban ott volt, Tokióban pedig…

Az olimpián (1964) főszerepe volt a diadalban, a legendás, mindent eldöntő Szovjetunió elleni meccsen (5:2 és „Dömötör lőj, lőj, lőj, Dömötör lőj!”) a végén ziccert védett – ha nem teszi, nincs aranyérem. Négy évvel később az előolimpián még védett, a játékokon nem – így zárult a pályafutása.

Abbahagyta, de tovább szolgálta a pólót, a Fradit – a szíve hajtotta, mert szívember volt, maradt és marad – mindörökké.


Nyugodj békében, Miki bácsi!