A sportág történetében egyedülálló éra ért véget a 2012-es londoni olimpián (Fotó: Szabó Miklós)

 

Ha a kedves olvasó esetleg unja már a szerbeket, képzelje el, pólósaink mennyire unhatták őket! Nekik ráadásul szinte törvényszerűen minden viadalon meg kellett ütközni velük. A középkori csatákból ismert jelenet, hogy a legnagyobb kavalkádból is rendre kimagaslik két vitéz, akik egy idő után már – miközben még rutinmozdulatokkal kaszabolnak le másokat – a szemük sarkából egymást figyelik, tudván, hogy a döntő párbajt úgyis nekik kell majd megvívniuk. Így volt ez a magyar és a szerb vízilabdázókkal is.

 
1. rész: Faxgépből a kukába – így lett Kemény Dénes a pólóválogatott kapitánya
2. rész: Három arany, egy kutyapiszok – magyar víziparádé Sevillában
3. rész: Aktív védekezés, passzív romantika – mesésen zárult a sydneyi olimpia
4. rész: Nem a szél fújta el – Kemény Dénes nemcsak megszerezte, meg is tartotta
5. rész: Történelmi lecke fiúknak, férfiaknak – Kemény Dénes és a pekingi arany

A pekingi olimpia, a Kásás Tamásék mesterhármasa utáni első csúcstalálkozó 2009 nyarán, a római világbajnokságon jött létre. Túlságosan korán, már a negyeddöntőben. A délszlávok ugyanis lehorgonyoztak csoportjuk második helyén, a spanyolok mögött, így borították az előzetes forgatókönyvet. Nemcsak a miénket, a nyolcaddöntőből 7–5-tel kibillentették a házigazda olaszokat, majd a négybe jutásért, hosszabbítás után, 10–9-cel a magyarokat is. Pedig 2–5-ről 7–5-re fordítottunk, Dejan Udovicsics, a győztesek mestere szinte szabadkozva mondta: „Most ne várjanak nagyon okos gondolatokat tőlem, a szokásos szerb–magyar meccs volt, szerencsével, egy hajszállal kerekedtünk felül.” Kemény Dénes reklamálásért piros lapot kapott, ehhez képest egy kívülálló higgadtságával értékelt: „Ez sport, az eredmény ott áll a táblán, azt felesleges vitatni. Amikor fordítottunk, és esélyünk volt a győzelemre, 7–5-nél, 8–7-nél, akkor hibáztunk négy-öt olyan helyzetben, amelyben nem lett volna szabad.” Az 1997 óta íródó Kemény-érában másodszor fordult elő, hogy a magyar csapat világversenyen kiszorult az első négyből, de legalább a kármentés hibátlan volt: 2001, Fukuoka után 2009-ben, Rómában is meglett az ennek a társaságnak különösebb ingert érthetően nem jelentő 5. hely. Csakhogy a nemesi rang kötelez. Pólótornát ráadásul csupán két helyezett zár két győzelemmel: az első és az ötödik.

A 2010-es zágrábi Eb-n végre megtört a 2004-es athéni finálé óta kísértő szerb átok. Váratlanul simán, rögvest az első csoportmeccsen, 9–6-tal, 4–0-s harmadik negyeddel. Híre is járta, hogy riválisaink maguk ellen fogadtak, amikor ezt egyszer ebéd közben felvetettem Dénesnek, úgy elképedt, majdnem félrenyelt. Oda is hívta az asztalhoz Kis Gábort, és a center ugyanígy reagált. Félreértés ne essék, arról soha nem szólt a fáma, hogy a mieink is „malmoztak” volna, a szerbek saját hatáskörben is produkálhattak egy 0–4-es szakaszt. A bronzmeccsen ráadásul 10–8-cal visszavágtak, őket a horvátok, minket az olaszok soroltak eggyel szokásos szintünk alá.

A 2011-es sanghaji vb elődöntőjében szívszorító vereséget szenvedtünk a szerbektől, képünkön Milan Alekszics lő kapura Varga Dénes mellett (Fotó: AFP)

A 2011-es sanghaji vb-n, napra két évvel a római összeakaszkodás után, újra illő magasságban, az elődöntőben találkozott a két fél. Kapkodtuk a fejünket, így még soha nem kezdtek fiaink a szerbek ellen. A második negyedben 5–1-re, majd 8–4-re vezettünk, első nyolc gólunkat nyolc játékos dobta, szebbnél szebb akciók végén. Csakhogy plusz négynél – 12–8-ig maradt e különbség – már az volt minden vágyunk, ne is történjen semmi, érjen véget a mérkőzés. Vagy éppen a negyed. Részben ezért a második és a harmadik periódus utolsó momentumaként is gólt kaptunk, ha hosszabbításban is, de elúszott az agyonnyert meccs és a vb-döntő. „Deni” három olimpiai arany birtokosaként már a leginfarktusosabb vereség utáni pillanatokban is képes volt kifejezetten elegáns értékelésre: „A harmadik negyed közepéig elsőrangúan játszottunk, de utána a negyedik végéig túl sok ajándékot adtunk az ellenfélnek, amely van annyira erős, hogy ezt kihasználta. A hosszabbítást, akit érdekel a vízilabda, látta, így nem kommentálom...” Nem is kellett. A fölénybe került és valóban bántóan könnyű szívvel megítélt fórokat kapó szerbek 15–14-re diadalmaskodtak, együttesünknek a horvátokkal szembeni – 12–11-re vesztes – kisdöntő maradt. No meg egy olyan derbi élménye, amelybe rövid távon bele lehetett pusztulni, ám Londonra tekintve válogatottunk ismét bejelentkezett az aranyért. Legalábbis ezt hittük.

Ám előtte az olimpia közelsége miatt még elkövettek egy merényletet a sportág ellen: 2012-ben januárban, Eindhovenben, fedett uszodában, kinn téli fagyban és sötétségben, benn a pálmaházat idéző páratartalom mellett rendezték meg az Eb-t. Együttesünk az olaszok ellen kezdte és zárta a tornát, 12–8-as és 12–9-es győzelemmel, stabil teljesítménnyel, az elődöntőben a Montenegróval szembeni, hosszabbítás utáni 13–14 miatt nem lett az érem fényesebb a bronznál.

De kit érdekelt ez? Nyakunkon volt az olimpia! Hozzáteszem, nem utólagos és sovány vigaszként: magamban úgy latolgattam, ha a „nulladik” és az első arany között 100 egység volt a különbség, akkor az első és a második, illetve a második és a harmadik között 70-80, a harmadik és a negyedik között ellenben csak 30-40. Ettől persze még két és fél meccs után riadtan fészkelődtem a londoni tribünön; elsőre 14–10-re kikaptunk a szerbektől, másodjára 11–10-re Montenegrótól, a harmadik körben, félidőben 9–9-re álltunk a románokkal. Persze kiizzadtuk a 17–15-öt és a továbbjutást, de a negyeddöntőben az olaszok határozott mozdulatokkal takarították el csapatunkat. A 11–9-nél többet mond erről a három negyed utáni 8–5. Igaz, 8–9-nél az egyenlítés lehetősége is felcsillant, majd kihunyt.

Valami nyilvánvalóan véget ért; olimpián legutóbb 1992-ben, Barcelonában pólóztak az 5–8. helyért a magyar fiúk. Kiss Gergely az interjúzónába érve máris búcsúbeszédet mondott: „Köszönöm azt a tizenöt évet, amit együtt tölthettem ezzel a csapattal. Peking óta nem tudtuk azt hozni, amit korábban, sajnos itt, az olimpián sem.” Varga Dániel kijelentette, egy világ dőlt össze benne, Kemény Dénes ezt ugyan nem állította, de színtelen hangon fejtegette: „Megint elvesztettük a biztonságunkat, előbb hátul, aztán elöl is. Ezért nem sikerült abba a mederbe terelnünk a mérkőzést, amivel nyerhettünk volna. Az olaszok vérszemet kaptak, pontosabban mi hoztuk őket lázba, és azt hiszem, másokat is. Az előző három olimpián ezt elbírta a csapatunk, ez a mostani viszont már nem.”

Azért az utolsó tánc így is fergetegesre sikeredett, kár, hogy kevesen látták. Az 5. helyért a fiúk úgy döntöttek, még egyszer ebben az összetételben játszanak egy nagyot, egy önfeledtet. Ennek szegény spanyolok látták a kárát – 14–8, három negyed után 12–4-gyel –, de mi, magyarok sem örültünk önfeledten.

A világliga első fordulójában, 2012 októberében, Nagyváradon, Románia ellen már Benedek Tibor dirigált a kispadon, Kemény Dénes még hivatalosan szövetségi kapitányi minőségben, de tisztes távolból figyelte az eseményeket.

Benedek Tibor követte a kapitányi poszton az elnökké avanzsáló Keményt (Fotó: Szabó Miklós)

Kortársak ritkán képesek felismerni és értékelni történelmi tetteket, érthetően, hiszen a most és a mindörökké két egészen más szféra. Az azonban 2012 őszén a póló egyetlen híve előtt sem volt titok, hogy Kemény Dénes lezárult kapitányi pályafutása még a világhódító magyar vízilabdázásban is egyszeri, egyedi. Ezért is tűnt logikus folytatásnak, hogy nem csak a tisztes visszavonulás útját teremtik meg neki – az év decemberében nagyjából közfelkiáltással a sportág elnökévé választották.

E tisztet 2018 őszéig töltötte be. Világbajnoki cím (2013, Barcelona), 2017-ben az egész vizes vb-t új szintre emelő budapesti rendezés fémjelezte az időszakot, e csúcspontok mellett pedig az az általános, borongós érzés, hogy számszerűen és lélekben is egyre messzebb kerülünk a három olimpiai arany bűvöletétől. No meg valóságától.

Mintha mondabeli lények nyerték volna őket, pedig mindannyian itt élnek közöttünk. Ezért ez csupán e sorozatnak a végszava; úgy hiszem, Kemény Dénes még nem mondta ki a magáét.