Csepp a tengerben – a megbocsátott pofon

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2017.06.12. 19:24
null
A bajnokok: Vízvári, Hasznos, Markovits, Bolvári, Martin, Gyarmati, Jeney (hátul), Szívós, Lemhényi, Kárpáti (elöl)
A magyar történelem számos sorsfordító eseményéről egyetlen értékelhető filmalkotás sem készült. Sem a honfoglalásról, sem a pozsonyi csatáról, sem a nándorfehérvári diadalról, sem a mohácsi vészről. Fél évszázadon át az 1956-os forradalomról sem. Aztán 2006-ban végre igen, de az apropót ehhez is egy vízilabdameccsen elcsattant pofon adta. E tekintetben tiszta szerencse, hogy 1956. december 6-án, a melbourne-i olimpián, a magyar–szovjet rangadón Zádor Ervin szemöldökét felszakították. Ellenben kár, hogy daliás őseink 896-ban, 907-ben, 1456-ban és 1526-ban még nem pólózhattak.

 

Az egyetemes sporthistória ezernyi brutális, kíméletlen szabálytalanságot őriz, ám közülük kevés feszítette szét a sport kereteit. Még az sem, amikor Mike Tyson 1997-ben, Las Vegasban ökölvívás címén leharapott egy darabot ellenfele, Evander Holyfield füléből. Ahhoz, hogy ez a történet gyökeresen más, ringen kívüli, önálló értelmezést nyerjen, mondjuk arra lett volna szükség, hogy Tysont korábban valamilyen szinten kapcsolatba hozzák a kannibalizmussal.

Zádor Ervin sérülése talán egyetlen a pólótörténetben, amelyik címlapot kapott
Zádor Ervin sérülése talán egyetlen a pólótörténetben, amelyik címlapot kapott

Ha az 1982-es labdarúgó-világbajnokság sevillai elődöntőjében például Dánia–Olaszország lett volna a párosítás, nem dagad európai méretű botránnyá, hogy egy kifutó kapus letarol egy csatárt; így viszont, hogy Harald Schumacher tette ezt Patrick Battistonnal, egészen más lett a kiindulópont: ilyesmire csak egy német képes és leginkább egy franciával.

Ezért emelkedhetett emblematikus jelentőségűvé az az ütés, amelyet az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabda-rangadóján a szovjet Valentyin Prokopov mért Zádor Ervin arcára – azaz áttételesen a magyar csapatra, küldöttségre, nemzetre és forradalomra.

PIEDONE IS SZÖRNYÜLKÖDÖTT
1994. szeptember 3-án, a római világbajnokságon iszonyatos verekedésbe torkollott a magyar–olasz pólómeccs. A 11–10-es hazai győzelemmel zárult csoportrangadón világklasszisok csépelték egymást vicsorgó ábrázattal, előbb a vízben, majd a parton. A mérkőzést és a bunyót a helyszínen álmélkodta végig az egykori olasz válogatott vízilabdás, Bud Spencer is, aki kérdésemre – a Piedone-filmek pofonjaihoz képest ezek milyennek tűntek? – elhűlve felelte: annál sokkal keményebbnek, ilyesmit még soha nem is látott.
A történet azonban nemhogy a világsajtót, az olasz médiát sem járta be, és itthon is megmaradt helyi értékű, feledhető szenzációnak. Nagyrészt azért, mert a konfliktus gyökere nem terjedt túl a sportág keretein, a magyar–olasz viszonyban az első világháború óta nem volt tapasztalható semmiféle feszültség.

Hogy valójában pontosan mi és miért, milyen indíttatásból történt, arra nemcsak utólag, több mint hat évtized távolából, hanem már a pillanat hevében sem lehetett egzakt, patikamérlegen kiporciózott választ adni. Az egyik véglet szerint a hazájukban ezúttal is tökéletesen félretájékoztatott oroszok a „fasiszta” és ismét legyőzött magyarok elleni dühvel és gőggel kezdték a mérkőzést, és e két érzésből gerjedt az alávaló indulat. A másik szerint a mieink ravaszul felfújtak egy, a pólóban „üzemszerű” feddést, ami ezúttal a szemöldök fölött, lágy részt ért, Zádor vére pedig azért festette oly pirosra a medence vizét, mert nem a lehető legrövidebb úton kapaszkodott ki a partra, hanem előtte átúszott a másik oldalra, hogy mindenki láthassa, még a sportot is miként gyalázza meg a szovjethatalom.

Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van, és nem is feltétlenül félúton. A véleményalkotáshoz érdemes segítségül hívni az előzményeket és a korhű hangulatot. A mából visszanézve tartsuk észben, hogy 1956. december 6-át írjuk – döbbenetes párhuzam, hogy a Szabadság, szerelem című, 2006-ban készült film producere, Andy Vajna éppen ezen a napon hagyta el Magyarországot –, egy hónappal vagyunk a forradalom leverése és tizenegy évvel a második világháború után.

A FŐSZEREPLŐ
Zádor Ervin 1934. június 7-én született Budapesten. Az 1954-es, budapesti főiskolai világbajnokságon, húszévesen került be a válogatottba, Melbourne-ben már fontos játékosnak számított, különösen, mert a másik center, idősb Szívós István tizennégy évvel idősebb volt nála. 1956 után az Egyesült Államokban telepedett le, ezután negyven évvel, 1999-ben tért először haza. Amerikában fiatal úszók nevelésével, oktatásával foglalkozott a Ripon Aquatics együttesében, 2012. április 30-án, 78 évesen hunyt el a kaliforniai Lindenben. Az őt megütő szovjet játékossal, Valentyin Prokopovval 1956 után soha többé nem találkozott.

Ha puszta sportküzdelemnek tekintjük ama bizonyos mérkőzést, azt is éppen elegendő feszültség lenghette körül. Az egyik oldalon a magyar válogatott, 1932, 1936 és 1952 olimpiai bajnoka, a földkerekség legjobbja. A másikon a szovjet, amely ezúttal sem akar kevesebbet, mint a múltat végképp eltörölni, első himnuszából, az Internacionáléból akár jelszót is választhatna magának: semmik vagyunk, s minden leszünk. A Szovjetunió 1920 és 1948 között részt sem vett az olimpiai játékokon, 1952-ben, Helsinkiben azonban máris 71 éremmel, közte 22 arannyal robbant be, ám vízilabdázói csupán hetedikként zártak. Ez már-már szabotázzsal ért fel. 1956-ban aztán a pólósok is híven jelenítették meg a szocialista embertípus kiválóságát, bejutottak a hatos döntőbe, ahol az olaszokat és az amerikaiakat is legyőzték, ekkor következtek az addig már két 4:0-s diadalt arató magyarok.

Létezhet ennél nagyobb tét? Természetesen igen. Igaz, szárazföldi eredetű. A forradalom eltiprását, annak következményeit ezúttal nem taglaljuk, azt viszont témánk miatt rögzítenünk kell, hogy a melbourne-i magyar olimpikonokból szerveződött forradalmi bizottság úgy határozott, sportolóink nem fognak kezet szovjet ellenfeleikkel. A grémium elnöke, egyúttal a pólósok csapatkapitánya, Gyarmati Dezső gyászszalagos nemzeti lobogóval a kezében érkezett Ausztráliába, ahol a szovjetek klasszisa, Pjotr Msvenieradze szerint nem vízilabdázóként, hanem politikai aktivistaként lépett fel. Az oroszok medve méretű „Misije” erről később így beszélt: „Tisztán éreztük, milyen távolság választ el minket a magyaroktól.” Ennek okairól persze egészen más elképzeléseik voltak, a csapat játékosa, Jurij Sljapin a 2006-ban készített, A szabadság vihara című dokumentumfilmben nem is titkolta: „Úgy tudtuk, csapataink azért vonultak be Budapestre, hogy felszabadítsák.”

Zádorék nem így tudták. Ezért és az olimpiai bajnoki cím megvédéséért pályafutásuk legerősebb motivációja hajthatta őket, el is húztak 4:0-ra. A szovjeteken ekkorra eluralkodott a felismerés, hogy a magyarok ellen most sem sikerült, keserűségüket pedig mélyíthette vélt igazságuk ’56 novemberéről.

Így érkeztünk el a pofon pillanatáig. Abszolút igazságot persze eme előzmények ismeretében sem hirdethetünk, a következményeknek viszont érdemes néhány gondolatot szentelni. A Nyugat nyilvánvaló együttérzése önváddal is párosulhatott, hiszen érdemi külső segítséget nem kapott a magyar forradalom. Az angolszász világból a pesti srácok hősiessége, nagysága és mártíromsága méltánylandó, de távoli és elvont érdemek, erények sora lehetett. Ahhoz, hogy az ilyesmi a lelkekig hatoljon, mindig kell egy jól körülhatárolható, emberközeli, jelképpé emelhető mozzanat, amelyben a csepp magában hordozza a tengert.

Mint amikor Nándorfehérvárnál Dugovics Titusz megragadja a vár ormára a félholdas lobogót kitűzni készülő törököt, és a mélybe, a halálba veti magát vele. Kár, hogy utóbb kiderült, mindez a képzelet szüleménye. A magyar–szovjet pólómeccs bezzeg valóság volt, szereplői hús-vér figurák. Prokopov a hús, Zádor a vér. Még akkor is, ha az áldozat 2007-ben, a Blikkben kijelentette: „Megbocsátottam a pofont. Mi nem utáltuk őt és a csapatát. Amit a szovjetek tettek az országgal, nem ők tették. Ami pedig a medencében történt, bárhol megeshetett volna, nem lett volna szenzáció. Attól lett az, hogy pont az olimpián történt, egy hónappal a forradalom után.”

Ebben megegyezhetünk. Akármekkorát is csapott oda Prokopov, sokkal nagyobbat ütött a történelmi szituáció.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik