Benedek Tibor: Hirtelen mi is újra hősök lettünk

Benedek Tibor azt mondja, nincs szükségük taktikára (Fotó: Török Attila)

– Készülnek a szelfik, osztogatják az aláírásokat, fesztiválhangulat van a medence körül. Önök is így érzik?
– Abszolút – válaszolta Benedek Tibor, miközben dedikált egy belépőt és odaállt két szurkolói futóhoz. – Amikor 2008-ban utoljára nyertünk, sokkal kevesebb volt a szelfi és több az aláírás, most már csökkent az autogramok száma, miközben növekszik a képeké, ez nagy különbség.

– Gyakorolni kell külön a mosolygást?
– Nekem igen.

– Kemény Dénes édesapja, Fecsó bácsi mondta egyszer, ha tudja, hogy fényképezik, hozza a fotóarcát.
– Ezt nekem is elő kell vennem, de most nagyon örülök, hogy elővehetem.

– Két nap, két meccs, két győzelem, nem lihegnek, mosolyognak.
– Ezek azért könnyű mérkőzések voltak, ahogy megyünk előre, biztosan lesz majd nehezebb, akkor kérdezzék meg, milyen állapotban vagyunk. Főleg amikor három egymást követő napon játszunk. Ez a két meccs bemelegítésnek remek volt.

– Napról napra jobban megy?
– Azt éreztem magamon, hogy kedden már sokkal jobban mentek a passzok, jobb volt a védekezés. Hétfőn kicsit elkeseredtem, nehéz volt a kezdés, kedden már sokkal jobb kedvem volt.

– Negyven-negyvenöt éves korban meddig lehet fejlődni?
– Simán az ob I-ig.

– Kiss Gergely, Steinmetz Barna és Szécsi Zoltán játszik is még, ha rendesen odatenné magát, bírná az első osztályt?
– Nem. Gergő például öt évvel fiatalabb nálam. Ez nagyon jó kis móka, de maradjunk a realitásainknál.

– A világversenyeken szoktuk mondani, hogy jól jöhet a plusz szabadnap, önöknek most kettő lesz, itt is számít ez?
– Nem vészes a helyzet, csütörtökön biztosan tudnék játszani. De jó lesz ez így is, a keddi meccs után elmentünk a csapattal, azt nehezebb volt kipihenni, mint magát a mérkőzést.

– Az időkérések során a figurákról beszélnek, vagy arról, hogy mi lesz a vacsora?
– A keddi meccsünk utolsó időkérésénél Kemény Dénes annyit mondott, hogy a mérkőzés után fent találkozunk a szövetség teraszán. Nincs szükség taktikára, mindenki tud mindent a másikról. Ha valaki elmozdul a védőjéről, azonnal ott a kezén a labda. Majd ha előrébb megy a torna, és esetleg több emberelőny lesz, akkor kell valaki, de igazából a taktika másodlagos.

– Előfordul, hogy a szeme sarkából látja, az egyik társa elmozdult, s közben bevillan például egy pekingi emlék?
– Amikor Molnár Tamás ellép, én pedig odaadom neki a labdát, eszembe jut, hány meg hány ilyen passzt adtunk egymásnak. Ezek fantasztikus érzések. Már amikor a MAFC ellen kétkapuztunk – ezúton is szeretném megköszönni nekik, hogy edzettek velünk –, megvolt ez az érzés. Rögtön tudtuk a másikról, hogy hová mozdul.

– Lelkiekben mit ad ez a hatalmas szeretet?
– Nagyon nagy élmény, mert nem vártuk. Senki sem számított arra, hogy valaha még játszunk így együtt, azt gondoltuk, hogy Biros Péter búcsúmeccse volt az utolsó ilyen alkalom.

– De azt biztosan tudták, hogy sokan szeretik önöket.
– Igen, mégis úgy gondoltuk, hogy a világ megy tovább, jönnek az új hősök, és ez így is van rendjén. Aztán hirtelen mi is újra hősök lettünk.

– Vajon minek köszönhető ez a soha el nem múló, határtalan népszerűség?
– A három olimpiai ciklusnak mindenképpen, az nagy nyomott hagyott az emberekben.

– Szécsi Zoltán idézte fel, hogy amikor felvetődött a Millennium indulása, azt mondta, csapatszinten legalább száz kilót kellene fogyniuk. Ebből is kivette a részét?
– A magamét igen, valamennyit én is fogytam, de nem úgy, mint Vári Attila, aki ötven kilót adott le (utalt Benedek Tibor Szécsi Zoltán zrikájára – a szerk.)

– Egyébként kit kóstolgatnak a legtöbbet a csapatból?
– Vannak, akik sokat adnak és sokat is kapnak.

– Szécsi Zoltán a legfiatalabb az együttesben, zöldfülűként kezelik?
– Itt nincs olyan, hogy fiatal meg öreg. Ennek a csapatnak rögtön az volt az ereje 1997-ben, hogy nagyon hamar megszüntettük az öregek és a fiatalok közti különbséget. Amikor én fiatalként bekerültem a válogatottba, akkor még nagyon erős volt a hierarchia, utána már nem, egyenrangú félként kezeltük egymást, mindenki tudta, mit engedhet meg magának.

– Varga Dénes azt mondta, azért is vállalta a budapesti vébét, hogy a fia lássa játszani. Az ön gyermekeinek mennyit jelent, hogy látják a vízben?
– Legutóbb öt éve láttak játszani, nagyon örülök, hogy most itt vannak és látnak. Főleg hogy a fiam vízilabdázik. Van még egy-két sport, amelyet próbálgat, de elég stabilan vízilabdázik. Biztos, hogy sokat számítanak neki ezek a mérkőzések. Amíg játszottam, minden meccsemen kint volt, az utolsón 2012-ben szerepeltem, akkor volt ötéves.

– Huszonkettő ötre és huszonnégy ötre nyerték meg az első két találkozójukat. Jó ez így, vagy hiányzik egy kis izgalom?
– Most, hogy már túl vagyunk ezen a két mérkőzésen, jöhet erősebb ellenfél. Elsőre, hirtelen sok lett volna. Ahogy megyünk előre, egyre jobban belerázódunk.

– Jöhetnének a kétezres szerbek?
– Huh! Az hatalmas csata lenne. Akár a kétezres orosz vagy olasz jönne, az is nagyon jó lenne. Ha ez a négy csapat összeállna, még mindig nagyon jó meccseket játszana.