2000. október 1.: tizenegy évesen ültem anyukám mellett a tévé előtt a nappaliban, és nem állítom, hogy az összes részletét értettem annak, amit láttam – néztem nagy szemekkel minden idők talán legsimább olimpiai döntőjét.

2004. augusztus 29.: barátokkal verődtünk össze, bográcsozásra készültünk, addig viszont egyetlen krumplit sem vágtunk fel, amíg Kiss Gergő nem lőtte be a minden idők biztosan legizgalmasabb fináléját eldöntő nyolcadik magyar gólt.

2008. augusztus 24.: egyetemi szaktársakkal készültünk a Savaria-karnevál aktuális programjára, de mielőtt nyakunba vettük volna a várost, lekucorodtunk az ágyra, és egymást túlkiabálva szurkoltunk azért, hogy a fiúk történelmet írjanak.

 
KIS GERGELY: AZ UTOLSÓ „NYUGDÍJAS” IS KISZÁLL A MEDENCÉBŐL
LEJÁTSZOTTA HIVATALOS BÚCSÚMECCSÉT KISS GERGELY

Csak azért idéztem fel az emlékeket, mert olvasóink többsége is vélhetően pontosan tudja, hol, kivel, milyen érzelmi állapotban nézte 19, 15 és 11 évvel ezelőtt a sydneyi, az athéni és a pekingi olimpia vízilabdadöntőjét. Az emlékezetes sportesemények sajátja ugyanis, hogy az idegesen csapkodó szurkolók is kicsit részeseivé válnak a diadalnak – márpedig a kétezres évek vízilabdás aranygenerációja legalább három ilyen élménnyel ajándékozta meg a sportkedvelőket.

A bajnokok, így a nagy sikerkovácsok, a „háromszorosok” közül utolsó mohikánként – saját szavaival élve nyugdíjasként – Kiss Gergő is befejezi aktív pályafutását. Nem Kiss Gergely, hanem így, már-már haverkodóan, Kiss Gergő, a hegyomlásszerű, mindig közvetlen vízilabdázó, mindenki „Kissgergője”. Benedek Tibor már régen, Biros Péter pedig rövidebb ideje edzősködik, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán sportvezetőként teszi a dolgát, Kásás Tamás pedig a maga nyilvánosság elől elzárkózó világában éli mindennapjait, míg a szekrényszerű jelenség, a Klauzál térről induló vagány az idén is edzett, bajnokit játszott és gólokat lőtt.

„Eljött az idő” – mondta búcsúmérkőzése előtt néhány nappal a tőle megszokott csibészes mosollyal. Arra utalt, hogy szögre akasztja a sapkát, azzal a kiskapuval, hogyha kell, az idényben még besegít a Honvédnak. A hosszú levezetés után, 41 évesen tényleg eljött az idő, még akkor is, ha a rajongó nehezen engedi el a meghatározó pillanatokat, a különleges embereket.

Az utolsó mohikánt.